A Magánügy? című, az új kurátori gárda által jegyzett tárlat új kezdetet jelöl a Műcsarnokban, melyben már a művészek kiválasztásával erőteljes kijelentést tesznek a kortárs magyar művészetről. A kiállítás emellett számos aspektusában különbözik a Műcsarnok korábbi gyakorlatától, elsősorban a résztvevő művészek redukált száma és széles generációs spektruma által, továbbá a kiállítási térbe való erőteljes beavatkozás, a kapcsolat-esztétika befolyása, az elanyagtalanító törekvések, és – szándékos, vagy sem – a művek fenntarthatósághoz való kötődése révén.
photo: Péter Csíkvári
A kiállítás központjában Kerekes Gábor Sátor és Sziget című darabjai állnak, melyek az intézmény raktárából származó használt posztamensekből, valamint a hozzájuk társított párnákból és hatalmas zászlókból kanyarítanak informális hangulatot, mintha a tér inkább a művészekhez és a látogatókhoz, s nem az intézményhez és a teremőrökhöz tartozna. A munka retró-jellege egyrészt a hetvenes évek elején divatos poszt-minimalista kísérleteket, másrészt a kiállítási térnek a komunikáció, az átlényegítés, az intézménykritika helyévé változtatásának ideáját idézi.
Bár a kortárs magyar művészet minden generációjából vannak művészek a kiállításon, szemlátomást a fiatalok viszik a prímet az együttműködésen alapuló munkához, az ökológiai szempontokhoz, a visszaforgatott anyagokhoz való vonzalmuk, könnyűkezűségük és kommunikációvágyuk révén. A feltörekvő és a beérkezett művészek keverése új tendenciává változtatja ezt az attitűdöt, melynek sajátos karaktere ezáltal erősebben jelenik meg.
photo: Péter Csíkvári
A Randomroutines alkalmi installációja a képek, festmények, műtárgyak túltermelésének allegóriája. Egy futószalag fut folyamatosan a padlón keresztben egy konténerig, a kreatív ideák a kortárs művészeti világban bekövetkező sorsát szuggerálva. A látogatók is belekeverednek a művészetfogyasztás folyamatába azáltal, hogy rá kell tapossanak a műre ahhoz, hogy keresztülhaladjanak a termen. Az installáció anyagai, a kartonpapír és a furnérlemez a társadalmi túltermelést kommentálja, míg a konténer karton-kivágásai a városi gerillákat juttatják eszünkbe. A sarokban elhelyezett transzparens-szerűségek a tiltakozás atmoszféráját csempészik a térbe.
photo: Péter Csíkvári
A hetvenes évek eleje óta ismert feminista kijelentés – „a személyes a politikus” – számos munkában köszön vissza, és feltehetően a kiállítás címében lévő kérdőjelért is felelős. Innen nézve Csoszó Gabriella munkája értelmezhető a szennyezett Duna mentén tett sétát dokumentáló személyes fényképes naplóként vagy a képeket kísérő szöveg felől nézve direkt környezetvédő munkaként egyaránt. Ahogyan egy gazdaságpszichológus írja: „Hogy lehetne a társadalom egészséges, ha a folyóink ennyire szennyezettek?”
Az előző két munkához érdekesen kapcsolódik Benczúr Emese monumentális pukkantós-fólia-fala, mely kettéosztja a teret a Sohasem elég közel a dolgokhoz szlogennel. Egyszerű üzenete efféle filozófiai spekulációkat hív elő: Meg tudja-e közelíteni a művészet a valóság összetettségét? Túl sokat várunk-e a műtárgyaktól? Kielégíthet-e minket az olyan művészet, amely becsomagolja a valóságot és egyben izolál minket attól?
A személyes és politikus határfelületén mozog Kisspál Szabolcs Szilánkok című munkája is. Személyes tapasztalaton és egy elvadult bécsi zsidó temetőben egy szarvassal való véletlen találkozás dokumentációján keresztül az emlékezésről és a Kristályéjszaka tragédiájának kísértetéről mesél a film.
A szemben lévő falra Esterházy Marcell az idő egyéni megtapasztalásáról valló meditációja vetül, mely saját nagyapját mutatja be vasárnapi családi ebéd közben. Az asztalfőnél ülve, levesét figyelemmel és élvezettel kanalazva a család feje az életet lassabb tempóban éli, a kortárs világ sürgés-forgásáról szemmel láthatóan megfeledkezve. A Magánügy?-ön szereplő más filmekhez hasonlóan ez a videó is a spontán, keresetlen dokumentarista stílusban érdekelt, amely a fikcióval, a médiával vagy az intertextualitással szemben a valóságot tekinti forrásának.
Amíg Fabricius Anna beállított jeleneteket és homályos, fiktív forgatókönyveket használ vonzó képek előállítására az Ideiglenes kortárs című szériában, addig Orbán György önarcképsorozata inkább az általános trendbe illeszkedik: nincs semmi rejtélyes a fekete-fehér fotókban, amelyek, bár játékosak, konceptuális performance módján vannak előadva.
A kiállítás előnyben részesített médiuma a rajz, míg a festészet látszik a legkevésbé kedveltnek. A kivétel Szűcs Attila, akinek a szcénében betöltött különleges helyzetét jól mutatja a tény, hogy egyedül ő állít ki olajjal vászonra készített képeket. Bár lehet érvelni amellett, hogy a rajz közvetlen és kifejezetten személyes, míg a festészet kiszámítottabb tevékenység, ezen a kiállításon a rajzra fektetett hangsúly inkább az elanyagtalanítás formális felfogására támaszkodik.
Ebben az értelemben, összefüggésben a kurátorok állásfoglalásával a jelen tárlat előzetes megfontolásairól, talán a néhány éve ugyanitt bemutatott, Angel Judit által rendezett Poézis című kiállítás vezette be a rajz és a személyesség esztétikáját, mint új kreatív alapelvet Magyarországon. A nemzetközi mezőnyben a kapcsolat-esztétika, ahogy Nicolas Bourriaud, az irányzat vezető teoretikusa kifejtette, a kettővel korábbi Velencei Biennálén bemutatott Utópia Állomással érte el tetőpontját. Eszerint a nemzetközi művészetfogyasztás szempontjából a Magánügy? a „nagyon-2003-as” besorolásba esik.
Komolyabbra fordítva a szót, ez a kiállítás visszautal a kortárs művészetben a kilencvenes évek elején bekövetkezett változásra. E nyilvánvaló elmozdulás okait a 9-11 utáni világban kell keresnünk, amikor nem csak a tornyok omlottak össze. A másik fordulópont Michael Landy 2001-ben készült Üzemzavara lehet, amiben szisztematikusan megsemmisítette összes ingóságát a London egyik központi bevásárlóutcájában rendezett kiállításon, szimbolikusan lerombolva ezzel a Fiatal Brit Művészet, a YBA mítoszát is.
Ebben az új megközelítésben, amelyben a művészek ezeket a változásokat háttértudásként értelmezik, közös jellegzetesség a fenntarthatóságra való törekvés, a közös munka természetessége, a nagyobb kérdések utáni vágy. Ezek azok az elképzelések, amelyeket a Magánügy? közvetít, és ez a „dolgokhoz való közelebb kerülés” útja.