Az érkezés emléke még friss, érezni egy másik hely illatát.
A csomagolás nem a csomagolásról szól, hanem az utazásról és az utazóról, az ismert és az ismeretlen közti szürkületi zónáról. Az utóbbi években látszólag kibővültek a lehetőségek, és egyre távolabb kerülnek a határok. Könnyű útra kelni, de valahogy a megérkezések is egyre ideiglenesebbekké válnak.
Katarina Ševic és Oravecz Tímea Packing-Case címmel rendezett kiállítása ennek az állandósuló átmeneti létnek a reflexiója. A csomagolás motívumában benne rejlő szimbolikus tartalmak lehetővé teszik, hogy a művészek személyes élményeiken keresztül a késő újkori utazó létformáját reprezentálják. A mobilitás új formája, ennek kapcsán a gyökerekhez, a kulturális hagyományokhoz és az idegenhez való viszony, önmagunk és a másik idegenségének megtapasztalása teszi aktuálissá ezt a kiállítást. Talán megbocsájtható, ha a művek intimitását, belsőségességét most nem érintem, így meghagyom a személyes találkozás örömét a nézőnek.
Oravecz Tímea a gyakorlat mestereként számba veszi és értékeli a hétköznapok tárgyait. Nála a csomag csomag marad, amit össze kell állítani, válogatni és kiválasztani, tömöríteni, és átláthatóvá tenni a használhatóság érdekében. Az Instant Bag avagy túlélőcsomagok… és a Tetrix egymásba illesztett tárgyak, eszközök különös rendszere, amelyek egy-egy standardizált formát (az úti csomagét és a szekrényét) a lehető leghatékonyabban töltenek ki. Az egységcsomagok önmagukban is megállják a helyüket, és a mű értelmezési keretét az ipar, a globalizálódó igények és termelés, valamint a mai ember tárgyhalmozó, tárgyraktározó attitűdjének irányában mozdítják el. Ez az összefüggés a művész korábbi munkáit figyelembe véve releváns lehet, hiszen a Contralodesconocido Company (Ismeretlenség Elleni Vállalat) című installáció a globalizálódó piac és az egyedi, lokális értékek viszonyát helyezi a középpontba egy új márka megteremtésével, amely a létező világmárkákkal ellentétben valóban kapcsolatot teremt a használói között.
Azonban a Túlélőcsomaghoz tartozó kérdőív, mint a mű része, nem megkerülhető. A zavar, az alkotás tisztázatlan pontja éppen a kérdőív által válik megfoghatóvá (pontosabban a kérdőív által teremtődik meg), mivel a befogadót az emigráció/migráció zavaros vizeire viszi anélkül, hogy az ebben rejlő kérdésekre és lehetőségekre a mű reflektálna. A kérdőív problémafelvetése “vajon kinek mik azok a legfontosabb tárgyak vagy eszközök, amik nélkülözhetetlenek lennének egy esetleges emigrálás esetén?”1 nem tisztázza az emigrálás, emigráns fogalmát, így a válaszok nem léphetnek ki a sztereotípiák világából. A kérdések köre leegyszerűsített, a választási lehetőségek korlátozottak. Szinte egyetlen eldöntendő lehetőség marad: az “outdoor” felszerelés mellé az elegancia kellékei is bekerülnek-e a csomagba, vagy ezek nélkül indulna útjára a válaszadó.
Ez a határozatlanság megakadályozza, hogy a csomagolás nehéz rítusa többé váljon a konkrét feladatnál, a tárgyak nem mozdulnak ki a középpontból. Ez az a súly, ami átsejlik a látszólag könnyed, könnyen befogadható munkákon. “Én már évek óta keresem a módját a tárgyak nélküli életnek… de még nem találtam meg…” írja a művész. A csomag terhének nyomása alatt az utazó túlzottan figyel arra, amit magával cipel, amit el tudna veszíteni, vagy amit már el is veszített 2.
Persze megkérdezhetnénk, kik vándorolnak, ha a hagyományos értelemben vett emigránsok lassan eltűnnek? Emigráns helyett ma migránsokról beszélünk: többnyire a vendégmunkásokat, a megélhetési turistákat, és a menekülttáborok lakóit értjük a fogalom alatt 3 –és nem vesszük észre, hogy az úton levőknek ők csak az egyik részét alkotják. Azokat, akik a társadalom alsóbb rétegeihez tartoznak, magukat politikailag elnyomottnak, kulturálisan marginalizáltnak és gazdaságilag kizsákmányoltnak tekintik és tekintették. Azért keltek útra, mert korábbi lakóhelyüket, a számukra adott tér imaginárius és fizikai kereteit elviselhetetlennek érezték. Nem kóborolnak a világban, hanem egy másik helyet keresnek. Végül a helytől függetlenül társadalmi státusuk, helyzetük lényegében változatlan marad, sőt választott hazájukban a kirekesztettség és idegenség új formáival is szembesülniük kell.
A mai kor tényleges nomádja azért utazik, mert a világot vonzónak találja. A migránsoktól eltérően nem külső erők kényszerítik az idegennel való találkozásra, és a turistával szemben a másik kultúrában résztvevőként, alakítóként részt kíván vállalni. Oravecz Tímea Kelengye című alkotásában a nomád perspektívájából tekint vissza a helyhez kötött, térbelileg meghatározott létre, és egyúttal a saját kultúrájával szembeni autonómiáját is felfedi. A kelengyeláda tradicionális szerepéből kifolyólag alkalmas arra, hogy reprezentálja a hagyományként, folytonosságként értelmezett kultúrát és az ehhez kapcsolódó identitást. A műben az elanyagtalanítás gesztusa –tárgyak helyett azok monitoron vetített képei, valamint privátfotók kerülnek a ládába –, valamint a képeken megjelenő „idegen” tájak és különböző eredetű személyes tárgyak következtében az otthonról hozott örökség kizárólagossága megkérdőjeleződik. Itt ismerünk rá a művészre, aki számára a kultúra “hagyományként”, “állandóságként” való definíciója érvényét veszíti a tapasztalás útvesztőiben. Így saját valóságát egy le nem záródó és le nem zárható konstrukciós folyamat állandóan változó, „törékeny” produktumaként láttatja, amely az új és újabb találkozásokon keresztül jön létre.
Ez utóbbi problémafelvetés áll közel Katarina Ševic alkotásához. Magyarországon élő szerb állampolgárként számára a határok átlépése vízumhoz kötött, ugyanakkor gondolkodása, életformája nem helyhez, vagy legalábbis nem nemzeti keretekhez kapcsolódik. Kiállított műve a Közös Álom Könyv (a csomagolásról szóló álmok gyűjteménye) három részes installáció, ami egy könyvet, egy ágyat, és egy videót tartalmaz.
Az ágy ott-maradásra (kontemplációra) szólít, ugyanakkor a valós helytől független otthonosságot is felidézi, mivel az alapját képező raklapok korlátozás nélkül mozognak Európa országaiban, hovatartozásuk szerint csak a gyártó ország betűjele különbözteti meg őket egymástól. Korunk nomádjai, a művészek, üzletemberek, csavargók és diákok utaznak ilyen könnyeden, magától értetődő természetességgel a sajátjuknak tekintett globális világban. Ez az a réteg, amelynél a társadalmi lét alapja, hogy életüket egyszerre több helyen élik, ami mindenütt érvényes tudást, valamint mindenütt egyformán reprezentálható és konvertálható társadalmi pozíciót kíván meg. Konrád Györgyöt idézve: „írni mindenhol tudtam, ahol volt asztalom” 4.
Egy nemzeteken kívüli nemzetet alkotnak, mert etnikailag nem kategorizálhatóak, senki nem tartja őket se gyökértelennek, se meggyökeresedettnek. Ők azok, akik egy időben több helyen is gyökeret eresztettek vagy épp sehol…. A helyektől függetlenül rendezik be ideiglenes otthonaikat. Virtuális nemzetük a gondolkodás és látásmódbeli hasonlóságok, a közös álmok talaján születik meg.
Az átmenetiség közepette tájékozódásuk feltétele, hogy birtokában vannak egy sajátos ismeretnek, a különféle városokból származó kognitív hálónak, “a város” képének, valahogy úgy, ahogy Katarina Ševic Bécs-Budapest-Belgrád összevont térképe (2005) című interaktív installációjában egy korábbi kiállításon megjelenített.
A nomád élet személyessé az álmok gyűjteményével és a videóval együtt válik. Itt feszül egymásnak az eredendően bennünk (is) lakozó helyhez kötöttség és mindenhol otthon levés utópiája. Hiszen a nomád sem üres kézzel indul útnak. A csomag e műben valami olyasmi, ami nélkül nem lehet elindulni, amit nem választunk (az, ami a kezünk ügyébe kerül), szellemi, gondolkodásbeli, történeti háttér, amely se nem pozitív, se nem negatív, hanem adottság. Megszabadulni ettől nem tudunk, de az új helyzetek mindig átrendezik a tartalmát. Ami belefér, túl kevés, de induláskor mégis túl nagy teher, így akadállyá válik. De végül a vonatot mégis sikerül elérni… 5
Ha az úti cél rejtve marad is, az indulási pont létezik. És minden állomáshely új kiindulási pont is egyúttal. A csomag ennek megfelelően alakul. A nomád életében a kultúra hagyományként való definíciója érvényét veszíti, és egy konstrukciós folyamat állandóan változó terméke lesz, amit a személyes identitáshoz hasonlóan létrehoz, cserél, különböző társadalmi helyzeteknek megfelelően használ.
Nincs hova hazatérni, de nem az otthon változik, hanem az utazó.
1 Idézet a kiállítás plakátjáról
2 Hannes Böhringer: Csomagolni. In: Magyar Lettre 29, 2003 nyár
3 A tömegmédiában, de sok esetben a társadalomtudományi, szociológiai szövegekben is, őket nevezik “migránsok”-nak, legtöbbször társadalmi problémaként megjelenítve.
4 Konrád György: A művészet és a globális dialógus, Magyar Lettre 39.
5 A video három változatából az egyiken az utazó eléri a vonatot.