„Elterjedt hiedelem, hogy volt valamikor egy elsõ Clarice, de nincsenek bizonyítékok, amelyek ezt kimutatnák; lehetséges, hogy az oszlopfõk elõbb voltak a tyúkketrecekben, mint a templomokban, a márványurnákba elõbb vetettek bazsalikomot, mint az elhunytak csontjait.” 1
Jól ismert tárgyak, ezerszer látott jelenetek, képregényekbol felderengõ figurák vesznek körül. A közeg sem idegen, minden a lehetõ leghétköznapibb, mégis zavarba jövünk. Elbizonytalanodva tapogatózunk a kapcsolatokat és együtthatásokat keresve. Mégis miért használhatatlan a hétköznapi értelem és gondolkodás, mikor Fodor János a minket körülvevõ valóságelemekbõl építkezik?
Válságba hoz minket a mûvész, gondolkodásunk „szakadásait” emeli a középpontba. A felhasznált és idézett tárgyak és jelenségek önmagukban, a mindennapi tudás „máza” nélkül válnak láthatóvá. Az „ismerõs” új konstellációkba rendezve jelenik meg, így a hétköznapi „különössé” válik. Talált tárgyak és „kis-hibás” áruk, funkciót váltott eszközök, sérült és megsértett díszek sorakoznak a fali polcokon. Olvasó szerzetes üres kézzel, ejtõernyõ nélkül landoló katona, földhöz rögzített zeppelin, preparált olló. Az otthonunk tárgyain már nem látjuk ugyanezeket a groteszk hiányokat és protéziseket. Az otthon fülledt levegõjében, mindent olyannak érzékelünk, amilyennek elvárjuk és vakká válunk a rendellenességekre.
Bélyeggyûjtõként leáztatom a bélyegeket. Levélíróként meg sem nézve ragasztom a borítékra azt, amit a kezembe nyomnak. Postai dolgozóként a bélyegeket távolságokkal és sebességekkel hozom kapcsolatba. Az érték gyûjtõként a ritkaságban és hibában rejlik, levelezõként a szolgáltatásban, amit megváltok vele, postáskisasszonyként az egyik munkaeszközöm. Egyszerre csak egyféle szemmel tekinthetek a bélyegre, még ha mindhárom módot birtoklom is. Különbözõ szerepeinkbõl adódóan tudásunk törésekkel és szakadásokkal terhelt, melyek fölött elsiklik a tekintetünk. Az egyes fragmentumok összeférhetetlenek, mivel gondolkodásunk különbözõ releváns szinteken elhelyezkedõ témák között oszlik meg, és nem is sejtjük, milyen korrekciókat kellene tennünk, miközben észrevétlenül ingázunk a szintek között.
Sem a tárgyak múltja, sem lehetséges jövõje nem befolyásol használat közben. Az újrafelhasznált és barkácsolt eszközeink esetében is csak az számít, hogy minél jobban megfeleljenek funkciójuknak. A Trófea szavas-agancsa helyén egy homályos tükör van, mikor otthon elébe állunk, csak magunkat látjuk, a keretet észre sem vesszük. A Zsáner sorozat megfejthetetlen célból készült sportplasztikák gyûjteménye, melyek egykori versenyek díjai, emléktárgyai lehettek. Szobáinkban egymás mellett sorakoznak a hasonló, ott-felejtett, szerepüket veszített souvenirek. Ezek most újra a figyelem terébe lépnek, hiszen Fodor apró hozzátoldásokkal, festéssel a tárgyak jelentését újrarendezi.
A hétköznapokban inkább elfogadunk, mint megkérdõjelezünk. Nem kutatjuk az igazságot, és nem törekszünk bizonyosságokra, beérjük a valószínû információkkal. Ez a mindennapokhoz kötött gondolkodás mindaddig fenntartható, amíg bizonyos alapvetõ feltevések érvényesek maradnak, amíg a meglévõ tapasztalataink elegendõek a problémák megoldásához és a környezetünk hozzánk hasonlóan alkalmazza ezeket a sémákat, használati utasításokat.
A kizökkenés, a mindennapi világnézet „válsága” megtöri a szokások folyását, az érzékelés és a gyakorlat új feltételeit teremti meg. Szemléletesen modellezi ezt a helyzetet az idegen, aki nem osztozik az adott kultúra vagy csoport alapvetõ feltevéseiben2. Számára egyszerre kérdõjelezõdik meg az a tudás, amelyet korábbi életében elsajátított, és az, amivel éppen szembesül. Definiálnia kell minden szituációt, elemeznie kell minden jelenséget. Számára láthatóvá válik a megközelített kulturális minta összes ellentmondása és következetlensége, tudatosul a bizonyosság hiánya.
Saját életvilágunkban is idegenné válhatunk, elég egy elakadás, egy várakozás vagy a puszta unalom, amely alkalmat ad a figyelemnek az addig észrevétlenre való fókuszálására. Ilyen kizökkenésre, kontemplációs gyakorlatra kényszerítenek Fodor János videói. Egy lepusztuló ház falán a Luxus felirat üresen cseng, az elhaladók nem érzékelik a szó jelentése és az épület közti elkülönbözést. Egy kirakatra ragasztott matrica a mögötte tükrözõdõ világgal áll fel új konstellációba.
Végeredményben nem is a feliratok, vagy piktogramok jelentése a „különös” forrása, hanem a képsorokon megszületõ, majd letûnõ pillanatnyi egymásmellettiség, a tükrözõdések, árnyékok és transzparenciák. A szemlélõdésen keresztüli megismerésben a közeli és távoli közismert kapcsolata rendezõdik át: a lehasznált tárgyak, a folttá bomlott formák ismeretlen távolságokból tûnnek elénk, a távlatok képei pedig közvetlen közelünkben öltenek testet. A tér és idõ szövete új mintázatokba rendezõdik, és összecsengéseket kínál.
A figyelem szóródásának melléktermékei a beszélgetések, telefonálások, italozások közben létrehozott alkotásaink, firkálmányok, viaszbábuk, csomagoló anyagokból hajtogatott virágok. Ennek a világnak a részei Fodor parafa szobrai. Ezek a kis tákolmányok észrevétlenül keletkeznek és tûnnek el az életünkbol, soha nem válnak számunkra láthatóvá, legtöbbször egy asztalon felejtve végzik. Ezt a babrálást idézik a rajzok is. A véletlen felsejlõ formák folytonos átváltozása, az apró módosítással jelentésváltozáson átesõ idézetek és ismétlõdések, egymásra-vetítõdések, rajzfilm-szerû figurák válnak ki a vonalhálóból.
A valóság rejtett dimenziói tárulnak fel, amelyet sem a hétköznapi tudat, sem a tudományos megismerés nem érzékel. A rétegek és a síkok meggyûrõdnek, elhajolnak, szétszakadnak és egymásba csúsznak. Egyvégtében kiépülés, átalakulás és átértelmezõdés zajlik.
1 Italo Calvino: Láthatalan városok. Budapest, 1980, Kozmosz könyvek
2 Alfred Schütz: Az idegen. In Hernádi Mikós sz. A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest, 1984, Gondolat Kiadó