Nem sokat kockáztatott Pavel Liška, a regensburgi Kunstforum Ostdeutsche Galerie kurátora, amikor kiválasztotta a művészi identitáskeresés kelet-európai problematikáját képviselő művészeket, és még ennél is óvatosabb volt Tímár Katalin a LUMÚ részéről, amikor e kiállítás egy részét átvette. A kimaradt művek a kiállítás háromnyelvű katalógusában, sőt magán a meghívón is megtekinthetőek – ez vagy azt jelenti, hogy az utolsó pillanatban dőlt el, mit fognak a budapesti közönség elé tárni, vagy azt, hogy a meghívót is egy az egyben importálták.
Ha nem lett volna korábban két kiállítás, az After the Wall/A fal után (1999, a stockholmi Moderna Museet válogatása), és a Nézőpontok/Pozíciók (2000, a bécsi Ludwig Alapítvány Közép-Európára fókuszáló összeállítása), akkor a németországi gyűjtemény sem tudott volna miből (kikből) csemegézni. Lehet, hogy nem feladata a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumnak, hogy felfedezzen és ismertté tegyen alkotókat – bár talán másként látta ezt egykoron a múzeum alapítója, Peter Ludwig. A kiállítás deklaráltan „fiatal és híres kelet-európai művészek műveit” mutatja be, ami a fiatalság fogalmának némi átértékelését (felhígítását) jelenti, hiszen találhatunk a résztvevők közt két, majdnem hatvan éves művészt is. Ezzel a „korhatár-átlépéssel” véget is ér a kurátorok bátorsága: a látogató pedig újra megtekintheti a híres művészek (kevés kivételtől eltekintve) már-már unalomig ismert vagy az eredetiség igen kicsiny csíráit hordozó műveit.
A mezőny két „túlkorosa” a hetvenes évek jugoszláv konceptuális művészetének reprezentánsa. Braco Dimitrijevi ć művéről nehezen dönthető el, hogy az 1976-ban készült Triptichos post historicus-sorozat egyik darabját vagy egy mai reinkarnációját látjuk. Végül is mindegy, hiszen az ötlet maga – hétköznapi tárgyak (esetünkben biciklik és almák), illetve sajátosan installált képzőművészeti alkotások (egy akt-festmény) új összefüggésbe és környezetbe helyezése – jellegzetesen a hetvenes évek művészetéhez kötődik, maga a tárgyegyüttes pedig inkább tiszteletreméltó múzeumi darab, semmint kortárs műalkotás. Kétségtelen persze, hogy az aktus – Duchamp nyomát követve – teljes mértékben megfelel a határátlépés fogalmának, de a magam részéről jobban örültem volna, ha a véletlen-elven alapuló sorozatából állítanak ki néhány darabot.
Talán Sanja Ivekovi ć is jobban járt volna, ha korábbi művei közül választanak, hiszen hamvába holt projektjének prezentálása a mégoly türelmes látogatót is felbosszantja. Elég régóta ismert, hogy a BMW a második világháború idején a szó szoros értelmében hasznot húzott a koncentrációs táborokba deportált, munkára fogható emberekből, s az sem meglepő, hogy a gyár mai vezetése ezzel nem feltétlenül kíván túl gyakran szembesülni. Pontosan nem derül ki, hogy miből állt volna a művésznő BMW-projektje; helyette elolvashatjuk a német kiállítás kurátorának emailjeit, illetve nézegethetjük az internetről (bárki által) letölthető és kinyomtatható oldalakat. Mindebben semmi különösen megrázó vagy érdekes nincs, hacsak azt nem, hogy ilyen minimális befektetéssel néhol négyezer eurót is meg lehet keresni.
Ene-Liis Semper filmje (Az Ajtó, 2002) korábbi munkáihoz viszonyítva nettó szépelgés, bár tagadhatatlanul van benne egyfajta feszültség is. Ezt, és Milena Dopitová installációját (Hatvanvalahány, 2003) a kurátorok jellemzése szerint poétikusnak kell tekintenünk. A fiatalság színes pillangói (brrr!), és az idős hölgyekké maszkírozott ikrek (a művésznő és testvére) haláltánca túlságosan direkt és egyértelmű – mintha a halálról csakis lírizált formában lehetne beszélni. Persze a giccs vagy a média által alakított, sztendertizált képvilág beemelése a „magas” művészet körébe akár tudatos is lehet – Boros Missirkov és Georgi Bogdanov is ezzel alapozta meg karrierjét. Míg az Új mitológia (2000–2001) világító dobozaiban a keresztény ikonográfia kitüntetett ábrázolási formái (Szűz Mária, Bűnbeesés) íródnak át a lakodalmas, nyálas rockzenei kazetták stílusában, a hét bolgár fiatal jövőképének realizálása (fényképbe öntése) során a művészpáros nemcsak a nagylátószögű felvételek kissé irreális hatásával operál, hanem a végeredményt a megkérdezett fiatalok interpretációival is ütközteti (A rózsás jövő útján, 2005). Nincs új a nap alatt; elég csak a Ludwig Múzeum felső szintjére, a Bakos-Weber-féle Vágy projektre gondolnunk.
Ugyanitt, az állandó gyűjteményben megtalálható Román Ondák egy műve is, melyhez – és korábbi posztkonceptuális installációihoz – mérve csalódást okoz videója (Zsúfoltan), mely a kölni Kunstverein egy megnyitó eseményéhez kapcsolódó performanszát dokumentálja (egy nem különösebben erős ötletet bennfentes szereplőkkel, esetleges felvételekkel). Ezt csak némileg ellensúlyozza az a mű, melyen egy kiállítás megnyitó közönségének lábbelijeit láthatjuk, néhányat kibomlott cipőfűzővel (Ellenállás, 2006). Míg Ondák szemlátomást a szintén divatos intézménykritikában, ezen belül az értelmetlen rítusok vizsgálatában nyomul, Anri Sala szépen belesimul a kiállítás koncepciójába, s amúgy nézhetetlen (sötét és zavaros) filmjében szenegáli gyerekek nyelvhasználatával, a wolof nyelv színárnyalatokban gazdag szókincsével, s annak lefordíthatóságával foglalkozik (Làk-kat, 2004).
Dan Perjovschi afféle adu ász, nincs olyan téma (rasszizmus, szexizmus, intézménykritika, az identitás kérdései, politika stb.), melyet humoros-gúnyos, karikatúraszerű rajzain ne fedezhetnénk fel – akárcsak a kiállításon diavetítés formájában látható Ljubljanai jegyzetfüzetekben. Nemcsak őt, hanem El-Hassan Rózát is láthattuk nemrég a Műcsarnokban. El-Hassan Véradás performansza (2001–2002) úgy tűnik, kimeríthetetlen kincsesbánya, mindig új és új installáció formájában akarják ledugni a torkunkon. (Most a vetítővászon egy része fekete kelmével le van takarva, továbbá látható rengeteg, a projekthez készült rajz is. Nem hiszem, hogy nem lehetne ezt még tovább bővíteni.) Milica Tomić videója (I am Milica Tomi ć , 1998) legalább mindig változatlan, s épp elég problémát feszeget ahhoz, hogy érdemes legyen újranézni.
Hogy a kiállítás mégis megmarad az emlékezetünkben, azt csak Oleg Kuliknak köszönhetjük. A jövő családja (2000-2006) vagy a kutya és férfi páros szexuális aktusait a Kámaszutra pózai alapján megjelenítő rajza nemcsak hogy erős ütést mér a gyomorra, hanem minden hangzatos és divatos kurátori/művészettörténeti trend ellenére önmagában (és önmagától) elgondolkoztató alkotás. Ha ez nem lenne, csak a szép színes termek emléke maradna, amelyekből ötletet meríthetünk a következő lakásfestéshez. De inkább ne ezért járjunk kiállításokra!