Nyílt levél

Kulturális Örökség Minisztériuma
Görgey Gábor Miniszter
Budapest

Tisztelt Miniszter Úr!

Elnézését kérem, hogy egy magánügynek tekinthető adalékkal kezdem:
Művészettörténész kollégáim és néhány jelentős magyar képzőművész az elmúlt másfél-két év folyamán, tehát azóta, amióta a dél-pesti Millenniumi Városközpontban létesítendő képzőművészeti múzeum ügye napirenden van, levélben és szóban ismételten is megkerestek azzal a kéréssel, hogy amint az esedékessé válik, pályázzam meg ennek az újonnan létesítendő múzeumnak a vezetői állását. Most, hogy egy ilyen pályázati kiírás szövege tényleg megjelent a Kulturális Közlönyben, a magyar képzőművészet ügyét a szívükön viselő kollégáimnak és barátaimnak nyugodt lelkiismerettel csak azt válaszolhatom, hogy a tisztségre elvi okokból nem aspirálhatok.

Ugyanazok az aggodalmak diktálják ugyanis a távolmaradásomat e pályázattól, mint amelyek a művészettörténész szakma egészét is foglalkoztatták, mióta a múzeum alapvető feladatának és szervezeti kérdéseinek a tisztázatlansága nyilvánvalóvá vált. Ezek a kérdések intenzív véleménycserére ösztönözték a szakmát, mi több, a vita a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ internetes fórumán figyelemreméltó eredményekre is vezetett. A Kulturális Közlönyben megjelentetett pályázati kiírás azonban nem reflektálja semmilyen formában a vita során kialakult szakmai véleményt – nyilván ideje sem volt eddig az újonnan hivatalba lépett kulturális kormányzatnak arra, hogy az ott felmerült fenntartásokkal és javaslatokkal érdemben foglalkozzon. A művészettörténész szakma most egy utolsó kísérletként „Állásfoglalás” formájában még egyszer megfogalmazta a véleményét, és ezt a szöveget el kívánja juttatni a döntésben illetékes kulturális kormányzathoz is.

Tisztelt Miniszter Úr! Kérem, ne vegye szerénytelenségnek, hogy személyes véleményemet a művészettörténész szakma közös fórumán kialakított állásfoglalása mellé teszem, és mintegy az ott megfogalmazott érvelések alátámasztásaként most ezzel a levéllel fordulok Önhöz. Több mint 30 év óta élek külföldön Nyugat-Európa modern művészeti múzeumokkal legsűrűbben megszórt területén, Észak-Rajna vidékén. Ez alatt a három évtized alatt kb. 15-20 kisebb-nagyobb olyan új múzeumépületet emeltek fel ezen a tájon, amelyeknek elsősorban a 20. századi képzőművészet bemutatása volt a feladata. Akadt néhány közöttük, talán éppen a legnagyobb méretűek, amelyek nem kaptak jó bizonyítványt sem a munkájukat értékelő nemzetközi visszhangtól, sem pedig a német szakvéleménytől, mások viszont mind építészeti megoldottságuk révén, mind pedig szervezetileg és gyűjtemény-politikailag példamutató kulturális létesítményként működnek azóta is.

Ezeket a vitákat mindig nagy érdeklődéssel kísértem, és tanulságaikat egyszer, menet közben a magyar olvasóközönség számára is megfogalmaztam (Hogyan építsünk múzeumot? – Mozgó Világ, 1991/8). Fő tanulságként azonban azt emelhetem most itt ki, hogy a legnagyobb veszély, ami egy új múzeumi létesítményt fenyegethet, akkor merül fel, ha véglegesnek szánt jogi és szervezeti mundérba szorítják a testét, mielőtt még a gyűjteménye valamilyen meggyőző arculatot kapott volna. Az épülőfélben lévő dél-pesti művészeti múzeum sorsát viszont most éppen egy ilyen végzetes „megoldás” fenyegeti. Az a szerep ugyanis, hogy ez a múzeumépület a legvalószínűbb változat szerint a Magyar Nemzeti Galéria kortárs gyűjteményi osztályának az albérlője legyen, menthetetlenül suta és provinciális jövőt rajzol ki e születőfélben lévő intézmény számára.

Úgy tudom, hogy a dél-pesti múzeum méreteiben és apparátusának a fizikai dimenzióit tekintve inkább középnagyságúnak nevezhető, és nem éri el az olyan „országos gyűjteményeknek” kijáró méreteket, mint amilyen például a Szépművészeti Múzeum. De lehetnek ennek előnyei is. Erre a lehetőségre gondolva érzem különösen indokoltnak, hogy ne mint pót-kiállítási mellék-épület, vagy patinásan unalmas raktár kerüljön majd használatba, ha elkészül, hanem mint mozgékony, a kortárs művészeti eseményekre azonnal reagáló toleráns profilú intézmény kezdje el a működését ez az új intézmény.

Tisztelt Miniszter Úr! Éljen azzal a jogával, hogy Ön a múzeumi intézmények felelős gazdája, akinek a döntése évtizedekre befolyásolhatja a magyar múzeumi intézmények összképét. Kérem, gondolja át, hogy miként valósítható meg a szakma által is megfogalmazott javaslat, amely szerint ezt az épületet egy kortárs művészettel foglalkozó, és többféle feladatot is ellátó „Intézetként” kellene működtetni. Egyik fő feladata az lenne például, hogy túl azon, hogy saját vásárlási keretéből is gazdálkodik majd, a kezdeményezésére a falai közt megszületett, vagy csak ott vendégül látott művészeti produktumokból ajándékként is visszatartson mindig valamennyit (hiszen így dolgoznak ma a legnagyobb nyugati múzeumok is…). Ezzel a nemzetközileg is jogosnak elismert gyarapítási politikával olyan saját állandó gyűjteményt alakíthat ki az idők folyamán, amely képes lesz megállni a helyét az európai mezőnyben. Hogy egy így kialakított kollekciónak később mi lesz majd a tulajdonképpeni profilja, vagy hogy részleteiben is definiálva pontosan miféle múzeumra lesz szükségünk tíz vagy húsz év múlva, azt ma még nem tudhatjuk – ezekben a kérdésekben döntsön a jövő!

Szeretném hangsúlyozni, hogy a szakma által kialakított „Állásfoglalás” valamennyi elvi meggondolását helyesnek és követendőnek tartom, különösképpen az arra vonatkozó megjegyzéseket, hogy napjaink hazai képzőművészete nem szakítható ki a nemzetközi mezőnyből az önként vállalt provincializmus veszélye nélkül. És éppen ezzel összefüggésben igen fontos észrevételnek érzem azt is, hogy sem egy újabb nemzeti képcsarnokra, sem pedig egy második kísérletként útjára eresztett „vice-kortárs művészeti múzeumra” nincsen szükségünk, hiszen mindkettő működik már jobb státuszban a Nemzeti Galéria, illetve a Kortárs Művészeti Múzeum/Ludwig Múzeum formájában (más lapra tartozik, hogy mindkettőnek a fizikai és szervezeti keretei alapos átgondolásra és segítségre szorulnak). Legfeljebb azzal egészíthetem ki még az „Állásfoglalás”-ban írottakat, hogy arra a kérdésre irányítsam a figyelmet, hogy miként lehetne az eddig hivatalosnak tekintett javaslatok jogos pontjait is méltányolni.

Jogos például az az igény, hogy – mivel meg kell ismernünk végre, hogy miről is van szó! – ki kell állítani a Nemzeti Galéria több évtized alatt felgyűlt és raktárban tartott kortárs magyar gyűjteményét is. Erre a „zsákban macskára” persze nem szabadna vakon egy egész múzeumot alapítani, de szerződésben lehetne kötelezni az új intézmény vezetőjét arra, hogy (például négy év alatt) több időszaki kiállítás keretében mutassa be sorban ezeket a műveket is. Ugyancsak elképzelhető az is, hogy a Kortárs Múzeummal való kölcsönös együttműködésre is szerződéseket kössön az új dél-pesti intézmény. Ennek a kapcsolatnak a részletesebb kidolgozását azonban már a két intézmény vezetőire bíznám. Végezetül pedig jogi formát kellene találni arra, hogy az új művészeti intézményről ne szülessen azonnal végleges törvény, hanem csak olyan iránymutató rendelkezés, ami például a kialakuló gyűjtemény állami tulajdonát és tudományos rangját garantálná.

Tíz év egy múzeum életében nem nagy idő – talán ennyi idő múlva lehetne megint elővenni és parlamenti szinten tárgyalni a kérdést, hogy mivé is lett, és miféle törvényes formát kíván az, ami közben az egész dologból kialakult. Csak példaként említem, hogy a német nyelvterület talán legrangosabb modern művészeti múzeumára, az Észak-Rajna- Vesztfáliai Gyűjteményre először csak egy évente elköltendő vásárlási keretet és egy autonóm felelősséggel felruházott kétszemélyes (!) tudományos vezetést szavazott meg az illetékes parlament, és csak kb. 25 év múlva gondoltak a honatyák arra, hogy méltó épülettel, valamint részletesen kidolgozott, és törvénybe is foglalt múzeumi intézmény- keretekkel ajándékozzák meg a közben jelentős rangra emelkedett (és a világban vendégkiállításként körbe-utaztatott) gyűjteményt.

Magyarán: egy jó kulturális intézmény mindig több nemzedék műve. Magamra nézve, és e levél első soraira visszatérve is ezt tartom a helyes álláspontnak. A fiatalok dolga, hogy próbát tegyenek egy új intézménnyel – legyen az ő kezükben a vezetés.

Tisztelettel üdvözli

Perneczky Géza