A sztárcsinálás mint nemzeti projekt

A nyolcvanas évek közép-kelet-európai művészetében egy páratlan precedens történt: az állami kultúrpolitika szárnyai alá vett egy olyan – korabeli szóhasználattal élve – alternatívnak is nevezhető művészeti jelenséget, amely a status quo értelmében mindenkor a peremre lett volna kényszerítve. Ezúttal azonban kivétel történt, mert a szlovén állam hatalmi gócaiban felismerték, hogy egy meghatározott művészeti törekvés szellemi-ideológiai síkon nagy mértékben összecseng a hivatalosan kinyilatkoztatott nemzeti célokkal, ez pedig a szerb hegemónia jellemezte jugoszláv szövetségi államköteléktől való elszakadást, a független Szlovénia kikiáltását, ezzel egyidejűleg a nemzeti tudat feleszmélését jelentette. A kollektív felismerést és igényt a nagyszerb aspiráció érlelte meg, illetve annak reakciójaként bontakozott ki. Még egy fontos mozzanat mutatkozott döntőnek: tudniillik annak a felismerése, hogy a nemzetállam törekvéseit a politika szócsövén túl a művészet által ismertethetik meg legsikeresebben a nemzetközi közösséggel, pontosabban a közösségnek azzal a számszerűen nem elhanyagolható részével, amely túlnyomórészt kívül állott a politika hétköznapi csatározásain. Ez pedig a popkultúra fogyasztói tömege volt.

A délszláv háborús összetűzés, amelyből Szlovénia győztesen került ki, nem volt minden előzmény nélküli, aminek a művészetben is kitörölhetetlen nyomai maradtak. A háború előérzete nemcsak a közhangulatban volt kitapintható, hanem mindenekelőtt a művészeti szféra egy olyan sajátos gócában, amely egy szlovén zenei-képzőművészeti csoportosulás köré szerveződött: ez volt a Laibach Kunst. Az alkotói kollektíva 1980-ban Trbovlje bányászvárosból indult hódító útjára, amelynek végére néhány New York-i fellépés tett pontot. Ekkorra már a zenekar teljes felállása kicserélődött és nevében is csak Ljubljana német elnevezése maradt, arról nem is szólva, hogy zenéje is jelentősen megváltozott. Közép- kelet-európai mércékkel mérve a Laibach ritkán tapasztalható nemzetközi sikert aratott és az ipari fémes zene minden idők egyik legmeghatározóbb bandájaként írta be magát a történelembe, amelyben szinte minden úgy alakult, ahogyan dalszövegeiben megjövendölte. A jóslat gyászos és derűs oldalát a történelmi események egyaránt alátámasztották.

Egyes dalszövegek – például a Testvér vagy a Harci ének – kifejezetten a korai avantgárd magasztos, expresszív és patetikus hangvételében íródtak. A stílus és a hangulat fennköltségén és zsoltárszerűségén túl csak napjainkban döbbenünk rá ezeknek a verseknek a látnoki erejére, sötét jövőképére. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt csak kevesek hittek abban, hogy a Laibach tragikus jóslatai beválnak, és valósággá lesznek a Jugoszláviának nevezett geopolitikai és kulturális térségben. Miről is énekelt a Laibach?: a béke korszakának végéről (Cari amici), a szabadság megszüntetéséről (Szabadság), a testvériség-egység hamis mítoszáról (Az állam), a bosszúról mint új munkafeladatról (Új feladat), üszkös városokról és égő emberekről (Erő), a háborúról (Harci ének), vértől pirosló kezekről, éjszakai robbanásokról és félelmekről (A Laibach védőbeszéde), valamint az egyetlen nép mítoszáról (Egy nemzet születése). A gyászos jövőkép megfogalmazásával párhuzamosan az Egy nemzet születésében a Laibach a nemzeti elkülönülés esküjét írta meg. Az álom egy kis nemzet felmagasztosulásáról szólt. Hogy melyikéről, nem kell találgatni.

A később verbuválódott Neue Slowenische Kunst triászának egyik ágazataként működött színtársulat, a Gledalisce Sester Scipion Nasice felfokozott eklekticizmusba ömlesztette a Laibach költészeti-zenei és az IRWIN képzőművészeti- festészeti eklektikáját. Ez a monumentális eklekticizmus a Kereszt a Triglav hegycsúcs alatt című szakrális színműben kulminált. A díszlet ikonográfiájában a szlovén nemzeti kultúrtörténet néhány jellegzetes képi-tárgyi jelképe – úgymint a vallásmitológiából ismert szarvasagancsmotívum vagy a legmagasabb szlovén csúcs, maga a Triglav – mellett jelent meg a Laibach által már korábban is kiaknázott és számtalanszor felhasznált szuprematista szimbólumhármas, a háromszög, a kereszt és a kör.

A Laibach Kunst 1983-ban retroavantgárdként, pontosabban „monumentális” retroavantgárdként definiálta magát, ami arra utalt, hogy felvállalta a történeti avantgárd aktivista szellemiségét. A monumentális jellemvonás pedig azt jelölte, hogy nem a művészetek egyikéről volt szó, hanem a legfőbb létező Művészetéről, a nietzschei "nagy stílus” szellemi átvállalásáról. Vagyis nem egyszerű poétikáról, hanem egy mindent – az életet és a politikát egyidejűleg – átható és formáló, a legmagasabb eszményekért küzdő művészeti törekvésről. A retro-elv, vagyis a visszanyúló, a régi állapotok felé mutató és azokból inspirálódó törekvés a későbbiekben a Neue Slowenische Kunst központi szellemmeghatározó elemei közé kapcsolódott, ami sajátos kinyilatkoztatása az új értékek utáni kutatások tudatos elvetésének és a jövő kilátástalanságáról alkotott világkép feltétlen elfogadásának.

Az 1980-as Laibach-konvent leszögezte, hogy „A művészet és a totalitarizmus nem zárják ki egymást", ez pedig a második világháború után érvényt szerzett törvényes állapot fordítottjának tekinthető. A Laibach az egyéni ízlés, az egyéni meggyőződés és az egyéni döntőképesség megvonása mellett tett hitet és ezt az elvet elsősorban magára nézve tartotta kötelezőnek: a csoport, majd a zenekar tagjai teljes névtelenségben dolgozták le az éveket, totalitárius fegyelemben alkottak és kizárólag a kollektíva javát tartották szem előtt. Az esztendők során kirajzolódott egy sajátos militarista formakultúra, amely a Laibach öltözetét és színpadképét, az IRWIN képeit és a Gledališče Sester Scipion Nasice koreográfiáját egyaránt meghatározta, ezt a formakultúrát pedig alapvetően a szocrealizmus és a náci művészet szimbólumrendszere hatotta át. A szlovén művészek úgy gondolták, ha Hitler és Goebbels művésznek proklamálhatta magát, akkor ők politikusoknak vallhatják magukat: „A politika a népszerű kultúra legmagasabb foka, és mi, akik a korszerű európai pop-kultúra megteremtői vagyunk, politikusoknak valljuk magunkat” (NSK, 1987).

A Neue Slowenische Kunst harcosai ezen a ponton azonosították magukat a hivatalos szlovén politikával, ráadásul a politika is felismerte a Neue Slowenische Kunst-ban rejlő lehetőségeket, melyekkel egy fiatal nemzetállam eszméit propagálta, hol közvetettebben, hol konkrétabban. A Laibach és rajta túlmenően a NSK fokozatosan emelte tevékenységét a romantikus állami-nemzeti projekt szintjére, megvalósítva azt az irreális álmot, hogy az avantgárdban gyökerező posztmodern hivatalos művészetté léphetett elő. Tagjai így válhattak az állam művészkatonáivá, élvezve azt a feltétel nélküli anyagi-erkölcsi támogatást, amit egyetlen más ország hasonló ívású alkotói sem kaphattak meg. A Neue Slowenische Kunst, ezen belül pedig a Laibach a nemzet kulturális-művészeti védjegyévé vált, megelőzve olyan nemzetközi szlovén értékeket, mint a sísport vagy a labdarúgás, vagy akár a Gorenje háztartástechnikai nagyüzem.