Mintha minden a naranccsal kezdődött volna, azzal a gyermekkori kísérlettel, hogy eltávolítható-e egyetlen darabban a gyümölcs héja. S ha igen, visszafordítva a folyamatot, fel lehet-e építeni csupán sík elemekből a tökéletes gömbformát? Persze nem, csupán hozzávetőlegesen, hiszen a kör – csakúgy, mint a gömb – nem négyszögesíthető, nem fedhető le egyenes vonalak által határolt lapokkal.
A létrehozható majdnem-gömböket, ezeket a tökéletlen formákat Csörgő a Hogyan szerkesszünk narancsot (1993) című installáció keretében demonstrálta, amint azok egy kényes egyensúlyi helyzetben lebegtek (vagy éppen lepotyogtak) a ventillátorból feltörő légáramlatban. Mintha a világegyetem kisbolygóit, kvázi-szférikus testeit pillanthattuk volna meg lekicsinyítve, játékosan domesztikálva. Egy geometrikus testet burkoló felületet le lehet fejteni egyetlen darabban – de a feladat annál nehezebb, minél inkább eltér a szerkezet az egyszerű téglatest formától.
A Peeled City (2002) című fotósorozaton nyomon követhetjük, ahogyan Csörgő egy New York-i felhőkarcoló makettjének héját megszakítatlanul eltávolítja – amint dekonstruál egy konstrukciót. A lefejtett burok mögül előtűnő semmi rávilágít arra, hogy a kiindulópont „egyszerű” testváz volt csupán. Az a csábító értelmezés, amely az alkotás politikai, történelmi aspektusai felől közeledne – s amely interpretáció tagadhatatlanul benne van a műben –, háttérbe szorítaná azt a tényt, hogy Csörgőt elsősorban a geometriai törvények érdeklik és inspirálják. Elég csak a Plátói geometia (1996-2000) sorozatműveire gondolnunk, azokra a kinetikus szerkezetekre, amelyekben az – először Pláton által leírt – öt szabályos test átalakul egymásba. Egy tiszta egyenletben vázolt folyamat (például: 1 tetraéder + 1 kocka + 1 oktaéder = 1 ikozaéder) a gyakorlatban megszámlálhatatlanul sok amorf állapoton keresztül valósul meg. Mintha egy univerzális ősrobbanás rázta volna meg a létező és szabályos világot, hogy a káoszból ismét megteremtődjön az isteni rend.
Az öt szabályos test mindegyike beleírható és -illeszthető a kozmosz szimbolikus másába, a gömbbe. Ha magát a „valóságot”, a rajtunk kívül álló, érzékelhető mikrokozmoszt kívánjuk leképezni, akkor általában egy objektív médiumhoz, a fotográfiához nyúlunk. A fény az, amely láthatóvá teszi a körülöttünk levő világot, s a fényt csaljuk csapdába (például egy papír felületére), amikor fényképeket készítünk. A leképzés végeredménye általában síkban valósul meg, de a fotográfia úttörői sok eljárást kidolgoztak csak azért, hogy a néző előtt újra megvalósuljon a tér illúziója. De amikor Csörgő világító félgömbökbe zárta a rajtunk kívül eső világot (Fél-tér, 2002), nem a csalóka ábrándoknak adózott, hanem létrehozott egy másik valóságot.
A Narancs-tér (2004) című projektben újabb gömb-valóságot teremt meg, s ehhez felhasználta a korábbi narancshámozós gömbalakzatok tapasztalatait is. Csörgő fotografikus gépei mintha a tér és az idő (Eistein óta) ismert összefüggéseit, egy tudományos tételt alkalmaznának és használnának fel a művészi gyakorlatban – hiszen a körkörösen és függőlegesen is mozgó fotografikai szerkezet hosszú exponálási idő alatt rögzíti a külvilág fényhatásait. A doboz belsejében megbújó gömbre ragasztott fényérzékeny papír a meghámozott narancshéj-sprirálra emlékeztet, amelyből előhívás után rekonstruálható, visszaépíthető a kiinduló gömbfelület. A kiállítás plakátján levő spirális képformát kivágva mindenki elkészítheti és kézbe foghatja azt a sajátos kozmoszt, amelyen megfordul az ismerős rend. A gömb középpontjából körbefókuszált látványt, amely valójában a látógömb belső felületének a leképzése, mi megfordítva, kívülről, a gömb felületén figyelhetjük meg. Ezt a teremtett realitást pedig körbefonják azok a sprirális, a síkba kiterített fényképkígyók, amelyek a bűnbeesés okára és következményére emlékeztetnek.
A nyugati (és keresztény) kultúrkör a görög filozófusoknak, tudósoknak a világról alkotott nézetein alapul. A Möbius-szalag egy topológiai transzformáció, amelynek során egy olyan felületet lehet létrehozni, amely nem illeszkedik a matematikusok által régóta támadott euklidészi geometria mindenhatóságába. Csörgő legújabb, Möbius-tér című projektje August Ferdinand Möbius matematikus és csillagász 1862-ben közzétett „találmányán” alapul. A Möbius-szalag egy felületű és egyetlen éle van – valójában egy olyan, vékony sík lap, amelynek rövidebb oldalait a térben megcsavarva ragasztjuk össze. (Klein-kancsót – Erdély Miklós szemléltetésében az ormányát a szájába vevő elefántot – pedig két Möbis-szalag összeragasztásával állíthatunk elő.) A Möbius-szalag nem matematikai, hanem művészi pályafutása talán M.C. Escher kései, 1945 utáni műveivel vette kezdetét. (Érdekes adalék, hogy Escher is nagyon vonzódott a plátoni tökéletes testekhez, sőt el is készítette az öt test kozmológikus körbe illesztett makettjét.)
Magyarországon főként Erdély Miklóst inspirálta a probléma, ő alkalmazta mind műveiben (Új Jing-Jang jel), mind művészeti írásaiban (Idő-mőbiusz, Törvény-véletlen-mőbiusz), sőt 1976-ban az FMK-ban Möbius kiállítást is szerveztek. Csörgő camera obscurája a függőleges tengely mentén forog körbe, miközben a dobozba rejtett, Möbis-szalagként megcsavart papírlap a vízszintes tengely mentén forog. A világ képének fenti és lenti része így egy adott pillanatban megfordul („fejre áll”), hogy aztán megint visszatérjen önmagába. Bár maguk az előhívott szalagok alulról megvilágított tárlókon állnak, kézbe is vehetők. De még így sem könnyű mentálisan felfogni és valóban látni ezeket a megfacsart tereket. A Möbis-terek síkba kiterített párjait nézve még inkább elfogja a nézőt a borzongás. Mintha egy sci-fi motívum elevenedne meg a szemünk előtt, amikor meglátjuk a tér- és időkaput; az átforduláskor keletkező zuhogó fénynyalábok hálója alkotta interspace-t.
Meg a térben kiforduló, görbülő időt, vagy ahogy Platón nevezte a Timaioszban: az örökkévalóság mozgó képeit. Mert Csörgő soha véget nem érő, mindig újra ismétlődő Möbius-tere maga a perpetuum mobile. Heuréka! Sikerült!