Egy szűkös és gyenge művészeti diskurzusban, amilyen a mienk is, amely folyvást tour de force-okat vár a művésztől, Andreas Fogarasi munkáit nem nagyon lehet, úgymond, „érteni”. Illetve nehéz elhinni, hogy valóban annyit kell-e érteni belőlük, amennyit mondanak, mutatnak. Hiányoznak a diskurzus alapú művek mögött hivalkodóan megbúvó összeesküvés-elméletek, kritikai mozzanatok, ahogy hiányoznak a szubjektív elemek, ítéletek is. Hiányzik a heroikus levegő, amit megszoktunk és el-elvárunk a kortárs művészet körül lengeni, ahogy hiányzik a frivolitás és a nihilizmus is, amit szintén. Akkor meg, ugye, mi van? Mert annak nem dőlünk be, hogy az, amit a munkák, vagy a művész maga állít, hogy volna: itt ezt kutattam, ott az érdekelt, ez az, és így tovább. Valami suskust érzünk – hol a drámát, a látványosságot, hol a pontosságot hiányoljuk belőle, hol kimódolt felületességet gyanítunk: az elmúlt időszak magyar sajtóvisszhangja, a művészeti is, számos példával szolgált.
A kiállítás címe – Információ – mindjárt könnyen arra bírhatna, hogy a műelemzés -és kritika legjobb hazai hagyományainak megfelelően balról jobbra haladva számba vegyük, hogy mi minden látható itt. Ez annyiban is releváns gyakorlat volna, hogy tükrözné Andreas Fogarasi alkotói módszerét, tudniillik a számbavételt. De ezt a kiállítás maga, igen informatív módon, megteszi helyettünk.
Inkább kezdeném a címmel, amely szerintem, fogalmazzunk óvatosan, remek. Mindjárt az elején elrontja a könnyen adódó viccet, mi szerint itt a harminc éves művész retrospektív tárlatát látnánk. Nem: információt kapunk. Egyrészt olyan, kifejezetten érdekes dolgokról, hogy hogyan keresik az identitásukat és a mediális helyüket a globális kultúripar spektákulumában városok, pártszékházak, kultúrközpontok, egy T-betűs, kis versailles-i palota, mindenféle történelmileg terhelt entitások, és nem mellékesen arról is, hogy hogyan végzi Andreas Fogarasi már hosszú évek óta a munkáját a nemzetközi és a magyar művészeti életben.
A cím igen önreflexíven rájátszik arra is, ami szerintem a munkáinak egyik alapjellemzője: annyira referenciálisak, hogy legtöbben a tartalmukra kérdeznek rá, azt emelik ki, illetve azt kritizálják, és azon csúsznak el. Fogarasi ugyanis választott magának egy érdeklődési kört, azt görgeti, azt tette meg a művészi észlelése középpontjává. A kultúripar térnyerését, a spektakularitás kényszerét figyeli és kezeli minimalista módon, olyan következetességgel, amilyet leginkább talán monomániás festői életművekből ismerhetünk.
A New York-i Museum of Modern Art 1970-ben rendezett egy Information című kiállítást, amely az első nagy nemzetközi áttekintése volt a konceptuális művészetnek, arte poverának, process artnak, illetve további neveken tisztelt egykorú irányzatoknak, amelyek valamiféle büszke szerénységet vezettek be a művészet hagyományos anyagai és fogalmai közé. Ennek megfelelően a kiállítás maga is információs anyagot, periodikákat, sokszorosítványokat, művész-mappákat mutatott be, a világ minden tájáról.
Ami annak a kiállításnak a korszakos kurátori döntése volt , az Fogarasinak már művészeti nyersanyaga. Ezen a kiállításon is ilyesmit látunk: információs anyagot – leginkább tehát fát, némi fényes anyaggal, fényképekkel, printekkel, videókkal borítva.
A koncept artnak, amelyhez itt némileg irányítottan kapcsolódni igyekszünk, sok baja volt a művészettel magával, a művészeti piaccal. Andreas Fogarasinak nincsen ezekkel baja. Amit a konceptuális művészet esztétikai vetkőztetés formájában és szándékával csinált, azt Fogarasi az öltöztetésével teszi. A koncept art kivonult, Fogarasi bevonul. Hogy világosabb legyen: amíg a koncept art indirekt módon úgy hozott létre esztétikumot, hogy annak a művészetben elfogadott, anyaghoz, alkotóhoz, tárgyakhoz stb. társított kategóriáit rombolta, addig Fogarasi aprólékos, analitikus munkával ad vissza kiemelt esztétikai státust szomorú információs médiumoknak, fotóknak, könyveknek, kereteknek, faliújságoknak, üres tereknek.
Munkája formailag az intézménykritikai művészetre is hajaz, azonban, és ez talán számít, a kritika minden hagyományos stíluselemét kerüli. Nem kifejezetten egy Hans Haacke. Eközben úgy juttatja eszünkbe a kilencvenes évek végétől megszokott szedett-vedett, workshop hangulatú aktivista kiállításokat is, hogy nem aktivista és, legfőképp, nem szedett-vedett. Nem „mond” semmit; csak talált anyaggal dolgozik, azt rendezi egyfajta mellérendelő szintaxisba: a rendszer szövetének felfesléseit, folytonossági hiányokat, rosszul megválasztott kiegészítőket – önmagukban nem, de ebben a szintaxisban, ahol minden szögnek, ragasztásnak, félrecsúszásnak eltervezett jelentősége van, egyaránt kulcsfontosságú semmiségeket. És ezzel úgy menti át a kritika lényegét, hogy a kritika ingatag pozícióját tagadja.
A mellérendelés nem magyar dolog, nemcsak a képzőművészetben, de sehol sem, mert sokkal többet bíz a befogadóra. Nem a frivol posztmodern mellérendelésre gondolok, hanem annak valami idősebb, hivalkodásmentes és kicsit talán kényszeresebb termékére. Jellegében az ilyen mellérendelés elsősorban is békés, másodszor igen magabízó. Békés, mert aki mellérendel, az szemléli, nem működteti a dialektikát, nem épít, nem rendel alá, fölé, nem ad okot, nem vár okozatot. Másrészt, aki mellérendel, kicsit olyan, mint Isten. A Teremtés Könyve kézikönyv a mellérendeléshez. A teremtett dolgok egymás mellett sorakoznak, szinte csak a jól végzett munka strukturálta napok választják őket el egymástól.
Ha hanyatt esni jövünk Andreas Fogarasi kiállításaira, biztosan csalódunk. Ő nem akar, ezért nem improvizál. Tud egy szakmát: ismeri az anyagokat, amelyekkel be lehet keretezni, dobozolni, fel lehet kasírozni, modellezni lehet dolgokat. Ugyanilyen jól ismeri és tartja kézben a képzőművészet történetét, diskurzusát, intézményeit, hatásmechanizmusait és benne a maga jól meghatározott helyét. A biztonságát és a könnyedségét az ebből a nagyvonalú tudásból származó céhes öntudata is garantálja.
Szerintem akkor járunk jó nyomon, ha Andreas Fogarasit felnőtt művészként gondoljuk el. Ez, mondanom se kell, ismét nehézkes kategória itt, ahol vagy fiatal művész van, vagy öreg művész. Keveset mondani, keveset mutatni, alaposan: jó, levegős dolog. Hagyja élni, tovább dolgozni az embert.
Végezetül még egy rövid áttekintés. Fogarasi Andrást 2001-ben ismertem meg, amikor éppen egy videóinterjú-sorozatot készített a magyar művészeti élet szereplőivel, arról, hogy miért nincsen szerintük magyar művész az éppen akkor alakuló documenta 11-en. Igen tanulságos darab; volt olyan interjúalany, aki egyenesen tagadta a kortárs művészet létét Magyarországon. De a nem létező magyar kortárs művészeti élethez ezen túl is számos szállal kötődik: Stúdió-díjas, volt önálló kiállítása a Stúdió Galériában és a Liget Galériában, számtalan csoportos kiállításon vett részt, gyakran olyan munkákkal, amelyek a hazai közegre reflektáltak, a Trafó galériában kurátorként maga is szervezett ilyet, többször publikálta a saját lapjában, a dérive-ben, magyar képzőművészek munkáit, illetve segítette őket külföldi szerepléshez. Most már Pro Cultura Hungarica díja is van. Munkácsy még nincs, nagyrészt azért, mert valahogy nem akadt szakmai szervezet, amelyik felterjesztette volna, többek között azzal az indokkal, hogy nevezett nem vesz részt a magyar művészeti életben.
Talán majd jövőre. Hátha akkor nem nyer meg semmit.
A szöveg eredeti verziója Andreas Fogarasi megnyitóján hangzott el.