Beszélgetés Bellák Gáborral

Szerinted a mai magyar osztály anyagából melyek a főművek, melyek köré csoportosítanád az új anyagot?
Nehéz kérdés. Azért nem tudok pontos választ adni, mert most készül a Galéria új állandó kiállítása. Az osztálytól ezért csak a művészek listáját kaptam meg, nem a rendelkezésre álló művek listáját. Azt az anyagot kell megpróbálni hangsúlyosan bemutatni, amely éppen nem szerepel majd a Galéria állandó kiállításán. Azt tudni kell, hogy például Kondor Béla hagyatékából majdnem ezer mű van a Galéria tulajdonában. Biztos, hogy Kondort sokkal reprezentatívabban be lehet mutatni, mint ahogy eddig történt. Ország Lilinek is sok műve van a Galériában. Nem mondtam le arról, hogy az ő művei központi helyet kapjanak az új múzeumban. Sokan vitatják, hogy ő lenne ennek a korszaknak a meghatározó művésze. Nehéz megmondani, hogy ki volt. Nem baj, ha az egyik múzeum ezt a művészt, a másik pedig egy másikat állít a középpontba. A Labirintus elég fontos mű ahhoz, hogy egy bizonyos problematika fókuszába állítsuk.

Mivel említetted, hogy nem végleges listáról van szó, nem igazán érdemes névsorolvasást tartani. Mégis, szemet szúr Vajda, Moholy-Nagy vagy Kassák hiánya.
Mielőtt a koncepciót kidolgoztam, felmértem, hogy a Nemzeti Galéria gyűjteményében kitől hány mű van. Honnét szerezzek Moholy-Nagy művet? Nem szándékosan hagytam ki, hanem abból az adottságból kiindulva, hogy a Galéria gyűjteményében sajnos nincs Moholy-Nagy mű, csupán korai grafikák. Kassáktól is csak néhány darab van. Vajda Lajostól szintén. Ugyanakkor Derkovitsot, vagy Egry Józsefet sem említettem, de csak azért, mert nem a nagyok névsorolvasására törekedtem, hanem a kevéssé exponált, de mégis jelentős művészekére.

„Ha már a múzeum lemond a kortárs művészet bemutatásáról…”- írtad a koncepcióban. Árulkodó mondat.
A múzeum az alapítók szándéka szerint a 20. századi művészet múzeuma lesz. Ennyi megkötéssel még nyugodtan lehet dolgozni rajta. Attól, hogy ebben a pillanatban lemond a kortárs művészetről, még nem jelenti azt, hogy tíz év múlva ne lehetne a múzeumot egy kortárs gyűjteménnyel kibővíteni. A Magyar Nemzeti Galéria jelenkori gyűjteménye is az alapítás után majd húsz évvel alakult meg.

Visszatérve az általad kijelölt időszak kérdéséhez: Nagybánya miért nem?
A magyar művészettörténeti gondolkodás hagyományosan a nagybányaiaktól datálja a modern magyar képzőművészetet, ezzel indít minden nagyobb összefoglaló mű, publikáció. Ez egyfelől indokolt, másfelől úgy érzem nem. Úgy gondolom az egész „nagybányaiság”, az a fajta naturalizmus, az a fajta kollektív művésztelep gondolat, amit a nagybányaiak megfogalmaztak, egy XIX.századi gondolat, legalábbis a neósok fellépéséig. Az hogy az első generációs nagybányai művészek jórészének munkássága átnyúlik a huszadik századba, nem változtat azon, hogy műveik mégiscsak XIX.századi produktumnak tekinthetők. A magyar művészettörténeti gondolkodásnak egyik törekvése, hogy minden, ami modern és pozitív dolog a XIX. században történt, azt lopjuk át a huszadik századba és az tartozzon a modernhez, a XIX. században meg maradjon ott a historizmus, az akadémizmus, meg mindaz amit eddig leértékeltünk.
Én pedig azt mondom, adjuk vissza a XIX. századnak azt, ami a XIX. századé, még akkor is, ha kronológiailag átcsúsznak életművek. Tehát Ferenczy Károly, bármilyen modern felfogású, gondolkodású művész volt, a XIX. század művésze. Életének négy évtizede a XIX. században telt el és csak két évtized maradt a huszadik századra. Ahogy Ferenczy Károly megelőzte a korát, ugyanúgy élte túl mondjuk Benczúr Gyula az ő korát. Ő a huszadik században itt maradt XIX. századi festő volt, Ferenczy Károly pedig a XIX. században induló, de a modernizmusnak sokat adó művész. Úgy érzem, ha Nagybányát is belevesszük mindabba, ami a modern művészet, akkor tényleg nehéz elválasztani, mi az igazi modernizmus, hol kezdődik egy modernebb szemléletmód áttörése a XIX. században. Azért jelöltem meg az 1910 körüli éveket, mert akkor alakul meg a Nyolcak társasága, akkor jönnek létre az első l´art pour l´art tendenciájú, alapállású művészcsoportok vagy produkciók. A korszakhatár egy generációs váltás is egyúttal. Az 1880 körül született művészek 1910 körül indulnak el.

Ez valószínűleg nemzetközi párhuzam. Cézanne, Gauguin, Van Gogh mind a XIX. század emberei, mégis velük kezdődik általában az általános konszenzus szerint a huszadik század művészettörténete. Ez az egyik dolog, a másik pedig az, hogy mint művészettörténész, nem érzed-e úgy, hogy lépcsőzetesebb és jobban felépített lenne, ha előbb megszületnének a tanulmányok, publikációk erről az újszerű nézőpontról, és csak utána alapítanánk erre múzeumot. Ez csak egy felvetés, de nem?…
Értem mit mondasz, de szerintem nincs ellentmondásban semmiféle művészettörténeti konszenzussal, ha a 20. század művészetét valóban 20. századi irányzatokkal kezdjük.
Azt gondolom, hogy sokkal nagyobb a különbség a Nyolcak és a nagybányaiak között, mint a nagybányaiak és az előző generáció között.

Az 1980-as lezárás talán problematikusabb. Például azt írod, hogy a nyolcvanas évek, azért más, mert erre már a parodisztikus önreflexió és a humor jellemző. Ezzel szemben a Vajda Lajos Stúdió szerepeltetését indokoltnak tartod.
Igazad van, ez ellentmondásos. A Vajda Stúdió valahogy mindig a szemem előtt lebegett, hogy nekik mindenképpen ott lenne még a helyük. Ezért is mondtam, hogy körülbelül 1980 a határvonal. Fitz Péter azt mondja, hogy nyolcvan körül nem történt semmi, Kovács Péter szerint meg akkor inkább a kilencvenes évek lehetne vízválasztó. Kilencven, az a politikai rendszerváltás szempontjából releváns és ez nem járt kéz a kézben a művészettel. Kovalovszky Márta írja, hogy 1980 körül nemcsak új művészet, hanem új művészettörténet is született. Zwickl Andrásék könyve is markánsan elkülöníti az 1980-as évekkel kezdődő periódust az előzőektől. Nyilván, ez is vitatható, de nem véletlenül húzom meg a határt ott, ahol valami más kezdődik. A személyes tapasztalatomból is úgy éreztem, hogy nyolcvan körül az addig stabilnak tekintett művészeti értékrend megingott, teljesen megbolydult mindent. Számomra ez nagyon izgalmas volt és úgy éreztem, hogy ez egy új korszaknak a levegője, ez az ezredvég művészete.

Nem lehet, hogy a te személyes művészettörténeted kezdődött a nyolcvanas évek elején?
Lehet, de nem tudok más fejével gondolkozni, óhatatlanul megjelenik a személyes érintettség.

A kritika egyik legfontosabb pontja az volt, hogy ez a fajta koncepció a magángalériáknak és a műkereskedelemnek kedvez.
Azt gondolom, hogy ez egy demagóg szöveg. A műkereskedelem és a muzeológia nem állnak egy képzeletbeli frontvonal két oldalán. Nagyon sok példát tudunk arra, hogy ami a műkereskedelemben pénzügyi értékként teremtődik meg, az előbb-utóbb művészettörténeti értékké is válik. Tehát sok esetben a műkereskedelem fedez fel műveket, tendenciákat, művészeket, akikről addig a művészettörténet nem vett tudomást. A műkereskedelemben nemcsak vagyoni értékteremtés zajlik, hanem művészettörténeti is.

Itt most arról van szó, hogy egy új koncepció vagy egy új múzeum létesítése a műkereskedelemben teremt új piaci szegmenseket. Gondolj bele, például Kontuly Béla képeinek ára hogy fog megváltozni, ha ő fő helyen lesz ebben koncepcióban.
Én azt gondolom, hogy ha egy magyar művésznek a műkereskedelemben magas az ára, az nem baj. Éppen azt mondom, hogy a műkereskedelmi érték és a művészettörténeti érték kölcsönösen emeli egymást. Tehát, hogy ha valaki a műkereskedelemben nagyon előretör, annak előbb-utóbb megtörténik a művészettörténeti felfedezése is. Nézzük a nagybányaiak második, harmadik generációját, amelyeket a műkereskedelem emelt be a művészettörténeti párbeszédbe. A nyolcvanas évek végétől sorra jelentek meg addig ismeretlen nagybányai művészek a piacon, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy 1996-ban egy olyan nagybányai kiállítást lehetett rendezni, amit tíz évvel azelőtt el sem lehetett volna képzelni, és ami lehetővé tette, hogy egy csomó úgynevezett nagybányai kismester elfoglalja a helyét, vagy legalábbis egy-két fokkal magasabbra lépjen a művészettörténeti ranglétrán.

A nagybányaiak esetében ezt megelőzte egy komoly kutatómunka, ami tanulmányokban csapódott le és hierarchikusan épült fel a művészettörténeti szakma szabályai szerint. Most viszont hirtelen, egy csapásra lesz egy múzeum, ami nincs ilyennel megalapozva. Ez egy ellenőrizhetetlen struktúrához vezethet, aminek nincs köze ahhoz, amit mondtál. Vannak kölcsönhatások, de mindenki a saját szabályai szerint játszik. Itt viszont a kettő összemosódna. Te azt mondod, hogy például Kontuly Béla legyen előtérben…
Nem mondom, hogy legyen előtérben, csak azt mondom, hogy például az a fajta tárgyias festészet, amit Kontuly és mások műveltek, valahogy a magyar művészettörténeti problémamegközelítésekből hiányzott. Ha egy kiállításon erre exponálunk, akkor ez mit zavar össze? Mi ebben a veszély?

A piacot összezavarja, mert akinek Kontuly képe van, az meggazdagszik, akinek más, az nem. Az, hogy konszenzus alakul ki egy műről, természetes úton vezet el oda, hogy a műkereskedelemben is más ára lesz. A másik oldalon, a piacon is kialakulhat egy konszenzus, hogy mondjuk Scheiber Hugó képeinek ára az egekbe emelkedik a kereslet-kínálat szabályai szerint. Ez is egy természetes út. Az viszont nem az, hogy alapítunk egy múzeumot és azt mondjuk, hogy ezentúl ez lesz a harmincas évek. Nem érzem azt, hogy művészettörténeti, muzeológiai szakmai oldalról alá lenne támasztva, hogy Kontuly Béla ide most úgy kerül be, mint ennek a vonalnak az egyik fő képviselője.
Nem akarnám Kontuly Bélát túldimenzionálni, bár kétségkívül az ő neve van a koncepcióban leírva. Azt gondolom, hogy egy újfajta kiállítási rendben, egy újfajta összefüggésrendszerben valószínűleg bizonyos művészekre nagyobb hangsúly esik, vagy talán egy kicsit exponáltabb helyre kerülnek, mint ahol eddig voltak. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez nem baj. Te is és Fitz Péter is azt mondjátok, hogy ez értékzavart okoz. Én erre megkérdezem, hogy ki állapítja meg az értékeket? Honnan van bármelyik művészettörténésznek ahhoz jogosítványa, hogy megmondja, hogy ez az értékrend, és hogy ha mi új elemeket akarunk beépíteni, akkor ez értékzavart okoz? Ugyanígy lett új elemként Csontváry is beemelve a magyar művészettörténetbe. Értékzavart okozott?

De ez nem úgy történt, hogy hirtelen valaki berobbantotta a köztudatba Csontváryt.
Kontuly Béla neve sem teljesen ismeretlen. Másrészt nézd meg: hiába lógnak Tornyai János képei a múzeum falán, a műkereskedelemben Tornyai értéke a középátlagban mozog.

Hogy lehet ebből az ördögi körből kilépni?
A koncepciómban nem ismeretlen művészekről írok, hanem olyanokról, kiknek munkássága folyamatosan része a magyar művészettörténeti párbeszédnek. Az ördögi kör inkább ott kezdődik, hogy a főmű az nagy név nélkül nem képzelhető el. A Galimbertinek tulajdonított Tabán, miután kiderült, hogy Simon György János festette, aki Galimbertihoz képest egy kis név, kihullott a múzeum állandó kiállításáról. Pedig a kép nem lett rosszabb, történeti helye sem lett más, csak az a probléma, hogy a történeti helyét Galimberti nevéhez kötöttük, s nem a magában mérendő művészi értékéhez. Ebből az ördögi körből segíthet kilépni egy új múzeum, más szempontú kiállításaival. Ez persze nem megy hirtelen. Mindenhez idő kell, és az idő alapján dől el, hogy valaki tényleg a helyén van-e vagy nincs.

De hát idő – mint kiderült eddig is -, mint a tenger. Itt volt tavaly a C3-ban az a beszélgetés, azóta a te koncepciód megjelenéséig egyetlen elképzelés sem került elő.
Nem erre gondolok. Ahhoz, hogy a művészettörténeti köztudat belássa, hogy valaki más összefüggésben is érthető és kezelhető, mint ahogy eddig beszéltünk róla, ahhoz kell idő. Egy év alatt senki sem fog magától meggyőződni valaminek az ellenkezőjéről. A kritikákból az derül ki, hogy van a művészettörténetnek egy bizonyos értékrendje, egy kanonizált értékrendje, amiben vannak, akik benne vannak, vannak, akik nincsenek. Azt érzem, hogy mihelyt valaki ebben egy új dolgot akar elhelyezni, akkor úgy érzik, hogy az illető fel akarja rúgni a szabályokat. Mintha kőbe vésett törvényeket próbálna kitörölni. Szerintem nincs lefixált, lecövekelt értékrend, amihez ne lehetne hozzátenni új szempontokat, új figurákat, új motívumokat, neveket, életműveket. Sok olyan életmű van, ami hosszú ideig például azért nem került a nyilvánosság elé, mert magántulajdonban volt.

Nem lett volna semmi probléma, ha mondjuk három ilyen vitatott név lett volna felsorolva, de valahogy a szemelvényekből is az tűnik ki, hogy a feje tetejére van állítva, ki van pakolva a raktár, és ez már túllép egy kritikus tömeget. Egy, két, három névvel még lehet vitatkozni, öt-hat bizonytalannal – amelyek egyelőre csak a műkereskedelemben, vagy még ott sem értek el valamit – már nem érdemes.
De nincsenek bizonytalan nevek. Akikről beszélek, mind jó név. Miért nem hozzák elő a kritikusok akkor Tihanyi Lajost vagy Schubert Ernőt? Tihanyi Lajostól nagyon sok művet beírtam a raktári anyagból, amelyek szabadon állnak. Schubert Ernő valaha a Nemzeti Galéria állandó kiállításán szerepelt és Németh Lajos kézikönyvében is szerepel. Ő a szocialista művészek csoportjához tartozott és tényleg egy nagyon izgalmas, absztrakt csendélet- és enteriőr festészetet produkált. Pillanatnyilag viszont el van tüntetve, és nem tudom, hogy miért. Fantasztikus festő volt és nem egy olyan név, akiről ne kezdett volna kialakulni egy bizonyos művészettörténeti konszenzus. Írtak róla, és jó nevek írtak róla. Őt is fel lehet vetni.

Akkor másképp mondom. Ha ugyanazt, amit te leírtál, ad absurdum Németh Lajos írta volna le, azt valószínűleg kevésbé lehetett volna kritizálni.
Ez érdekes. De vajon miért?

Mert mögötte volt egy olyan művészettörténészi, publikációs életmű, ami ezt esetleg indokolhatta volna.
Ez olyan, mint a kasztrendszer. Az egyiknek szabad, a másiknak nem.

Vagy kasztrendszernek nevezed, vagy szakmai konszenzusnak…
Valószínűleg így van. Talán Hamvas Béla írta, hogy egészen másképp hangzik az, hogy „Szeressétek egymást” Jézus Krisztus szájából, mint Oscar Wilde-éból Én most abban a helyzetben vagyok, hogy engem erre felkértek és azt gondolom, hogy senkinek az érdekeit nem sértem azzal, ha én ezen gondolkozom és leírom. Akkor miért ne írhatnám le?

Köszönöm a beszélgetést.