Teljes a sötétség, ismeretlen eredetű elektronikus zajok és zörejek hallatszanak. A tájékozódási pontok hiányában bizonytalanul mozgok a térben, majd kitapogatva az éjjellátó látcsövet a szemem elé helyezem, és próbálgatom az élességet. A homályból lassan kirajzolódik a látóhatárt betöltő tengerpart, minden szürke, a víz fémesen csillog, érzem a hideget. Ahogy megfordulok, egy építmény körvonalaira leszek figyelmes, nem tudom felmérni a távolságot, hiszen a térnek mindig csak egy töredékét látom.
Az épületet hullámpala fedi, leginkább egy hulladékokból készült ideiglenes menedékre hasonlít. Bent egy padot találok, valamint egy asztalt, rajta használati tárgyaknak tűnő dolgok, funkcióikat nem ismerem fel. Sejtem, egy letűnt világ maradványai. Ahogy az a fénykép is, amelyiken egy emberi alak körvonalai derengenek.
Amint elfordulok, felfedezem, hogy az asztal tetején egy nyitott könyv vagy füzet fekszik. Egy pillanatra valami szöveg is felvillan, ezért állítgatni kezdem az élességet, de sikertelenül. Érzem az izzadságot a bőrömön, ahol a látcsővel érintkezik. Már a kezem is kezd fáradni, megpihenek, kezemet az ölembe teszem.
Hiába nézek körül, a tengerpart elmerül a sötétségben, csak a menedékhely berendezése dereng halványan. Rájövök, hogy valószínűleg bepárásodott a lencse. Újra kísérletezni kezdek, de már nem szorítom a látcsövet az arcomhoz, kicsit eltartom magamtól, miközben fél kézzel állítgatom az élességet, amíg láthatóvá válik a kézzel írott szöveg.
A feljegyzések többek között a fény nélküli világ szabályairól tudósítanak, ahol a titokzatos Corporation tartja függőségben az emberiséget. Ez az a szervezet, amelyik a globális felmelegedés hatásait a nukleáris tél előidézésével egyenlítette ki, és egyúttal megteremtette a túléléshez szükséges feltételeket: kiterjesztette az érzékelés határait a szabad szemmel láthatatlan infravörös zónára, és kifejlesztette kizárólag a kutyák és az emberek számára energiát, vitamint és ásványi anyagokat biztosító baktériumot. A baktérium azonban létrehozta önmaga új, mutáns formáját, mely halálos az emberre, kizárólag a kutyák képesek elfogyasztani. Az általuk termelt tej teremti meg a lázadók számára a rendszerből való kilépés egyetlen lehetőségét.
Petko Dourmana Túlélőkészlet a globális felmelegedés utánra címmel megrendezett kiállítása egy másik világ megtapasztalását teszi lehetővé, amely láthatatlan maradna technikai segédeszközök nélkül. Az installáció összes eleme, ahogy a vetített tájkép is, az emberi szem számára láthatatlan tartományban mozog, így a tájékozódást és a látást egy éjjellátó biztosítja. Az eszközöknek való kiszolgáltatottság kézzelfogható, a napló szövege szerint az infravörös sugarak érzékelése a túlélés feltétele az elsötétült világban, ugyanakkor az eszköz működése határozza meg, mit és hogyan vagyunk képesek észlelni környezetünkből. A látómezőnk korlátozott, mindig csak az a szűk terület éles, amire fókuszálunk, a környezet többi része homályba süllyed. Mozgásunk során az élesség állandó állítgatására vagyunk kényszerítve, azonban lehetetlen rövid időn belül közelre, majd távolra tekintenünk.
Elveszettek vagyunk, hiszen közelre fókuszálva csak a következő lépést látjuk, esetleg elvétve az irányt, a fókuszt a távoli célra szegezve pedig a buktatókat nem kerülhetjük el. A látcső kezelése eközben lefoglalja mindkét kezünket, így sem tapogatni, sem az esetleges eséseket, botlásokat kivédeni nem tudjuk. Kiszolgáltatottságunk fokozódik, amint a lencse bepárásodik, és arra kényszerülünk, hogy sötétségbe meredve hallgassuk az ismeretlen zajokat.
Dourmana fiziológiai és pszichológiai tapasztalatokra épít, kihasználva, hogy szubjektív élményeink alapvetőnek tűnő bizonyossággal meghatározzák a valóságról alkotott felfogásunkat, hiába vagyunk tisztában azzal a ténnyel, hogy megkülönböztethető a „világ észlelése” és a „világ maga”. Az installáció tekinthető a percepció, a medialitás és az emberi test kapcsolatára vonatkozó kísérletnek is, ha elfogadjuk a médiatudomány azon álláspontját, hogy – bizonyos – médiumok egyben technikai protéziseink is. Megtapasztaljuk, hogy testünk érzékelésben betöltött szerepe milyen könnyen újraértékelődik, amint elveszíti jártasságát, sőt akadállyá válik. A test és érzékelés viszonyának hosszú története kristályosodik ki így a kiállítás hátterében.
Nem más ez, mint – Richard Crary szavaival élve – a „megfigyelő átalakulása” a vizuális érzékelés és a valóság megismeréséről alkotott modellek függvényében. Crary a látás klasszikus vagy karteziánus elképzelését veszi kiindulópontnak, amely – a camera obscura szerkezeti és optikai viszonyait tette meg a megfigyelő statusának paradigmájává – a vizuális igazság objektív talapzatán nyugodott. Ezt váltotta fel az 1820-as, 30-as években a szubjektív látás elmélete, melyben anatómiai és fiziológiai feltételek szabályozzák az érzékelésünket és egyúttal a valóságról szerzett tudásunkat.
Tapasztalataink ilyen módon csak részleges igazsággal bírnak, ami testünk adottságaitól függ. A 19. századi elképzelés idegrendszerünk működéséről is hasonló elveket követett, mikor az érzéki tapasztalatot elválaszthatatlannak tekinti testünktől, amely fejlődik, és egy tér- és időbeli rendszerhez, és mindenekelőtt egy komplex organizmushoz kapcsolódik. Ismeretelméleti vonatkozásban pedig, értelmünkkel képesek vagyunk térben távol lévő adatokat észlelni és feldolgozni, s ezáltal igazodunk el a tér és idő világában. (1) Az észlelés tehát többé nem tárja fel a világot a maga jelenvalójában.
Napjainkban a technikai eszközöknek köszönhetően nem egyszer érezzük úgy, hogy a valóság eddig rejtett összefüggései, struktúrája tárul fel számunkra. Már nem a világ és reprezentációja közti viszonyokat kutatjuk, hanem közvetítő médiumokra támaszkodunk, melyek kompetenciája túllép érzékelésünk határain. Ahogy egyre inkább ezekre az eszközökre és képalkotó eljárásokra hagyatkozunk, érzékelésünk is egy tőlünk – testünktől és tapasztalatainktól – elválasztott síkra helyeződik át. Természetesen a látás eddigi gyakorlatai is fennmaradnak és tovább élnek azokkal az új technikákkal, amelyek esetében a vizuális képeknek már nincs kapcsolata a megfigyelő „valós”, optikailag észlelt világban elfoglalt helyzetével.
Dourmana egy olyan szélsőséges szituációt teremt a kiállítótérben, amelyben a valóság számunkra kizárólag mediálisan hozzáférhető, ezzel megszünteti a megfigyelő és a képzet kulturálisan ismert különbségét. Mindezt a high tech alkalmazása helyett analóg kommunikációs és elektronikus eszközökkel teszi, így a mediális valóság – többnyire – naiv csodálata és vonzása helyébe a szorongás lép. Ugyanakkor Dourmana nem kiszolgáltatottja a technikának, hanem használója és egyúttal alakítója is, hiszen egy már meglévő eszköz, az éjjellátó működési elvéből kiindulva kifejlesztett egy olyan projektort, amely kizárólag az infravörös tartományban vetít.
Ebben a valóságban egy posztapokaliptikus állapot rajzolódik ki előttünk, ahol utolsó túlélők egyikeként figyeljük az Északi-tengert. Azonban a vízió „fantasztikus” elképzelései és ötletei ellenére tisztában vagyunk azzal, hogy Dourmana a mindennapi életünkben is egyre gyakrabban felmerülő diskurzusokból merített. A túlélő szerepébe kényszerítve ugyanazt az Északi tengert szemléljük, amelyet nap mint nap látunk a klímaváltozásról és globális felmelegedésről szóló híradásokban, amelyet ma a zöld mozgalmak és a tudományos kutatók hada kísér figyelemmel, mint a globális felmelegedés által leginkább veszélyeztetett térséget.
A napló bejegyzéseiből kirajzolódó hatalmi struktúra megidézi a médiaipar és transznacionális nagyvállalatok összefonódását: a Corporation nem pusztán politikai hatalom vagy kormányzat szerepét vette át, hanem az általa kifejlesztett éjjellátóval uralja a mindennapok valóságát, és a baktérium segítségével függőségben tartja az emberiséget.
A Túlélőkészlet a globális felmelegedés utánra tehát a kultúra és társadalom végpontját vázolja fel a jelen kritikai diskurzusai felől közelítve, ahol a transznacionális vállalatok kezében összpontosuló hatalom átszövi és saját érdekei szerint formálja mind társadalmi, mind természeti környezetünket. Az installáció többek között bemutatásra került 2009-ben a berlini Transmediale keretében is – mely a kultúra és a technológia várható fejlődésére összpontosított -, és azóta járja a világot, hogy emlékeztessen vakságunk esetleges következményeire.
(1) Jonathan Crary: A megfigyelő módszerei. Osiris Kiadó, 1999.