A Knoll és a Platán Galéria mindössze néhány száz méterre található egymástól. E közelség igencsak jól jön azoknak az elszánt kultúrafogyasztóknak, akiket a hőségriadó sem rettent vissza a kiállítás-látogatástól. Bár igyekezetüket egyik hely sem honorálja például hűtött vízzel, a Platán Galéria pincéjének hűvössége nemcsak jóleső, de akár életmentő is lehet a hőgutára hajlamosak számára.
A két galéria párhuzamosan futó két kiállítása több szempontból is hasonlít egymáshoz: mindkét térben videoművek láthatók, mindkettőben egy-egy nemzeti válogatás a rendezőelv, ráadásul egyaránt szláv vonatkozásúak, az egyik orosz, a másik lengyel.
A Knollban a galériához tartozó, Budapesten már ismerős Blue Noses művészcsoport által szerkesztett, kissé okoskodó, ugyanakkor nem teljesen megalapozott Párhuzamok film és videó között címet viselő videóválogatás fut.
A mintegy hatvanpercnyi anyagot egyetlen projektor vetíti, alig láthatóan, kedvezőtlen fényviszonyok között, ami a hőségtől szédült néző számára nem túl vidám perspektíva. Amennyiben viszont sikerül ezen túltennie magát, egy jól szerkesztett anyagon keresztül nyerhet betekintést az orosz videoművészet aktuális helyzetébe és a filmhez fuződő viszonyába.
A szerkesztési elv nézőpontja jól beazonosítható. A Blue Noses csoport neve ugyanis a korai húszas évek Szovjetuniójának Kék blúz(1) mozgalmára rímel, amely egy agitprop színházi kezdeményezésként indult, az évtized végére tagsága azonban mintegy százezres nagyságrendűre bővült. A munkásokból toborzott társulatok varieté-előadásainak karakterét a politikai tartalom mellett az a groteszk humor adta, amely a későbbiekben az orosz avantgárd egyik jellegzetességévé vált.
E tradíció jelenkori felvállalóinak és folytatóinak nemzetközileg legismertebb képviselői Oleg Kulik mellett a mostani szerkesztők, a szibériai alkotópáros, akik műveikkel nemegyszer okoztak kisebb-nagyobb botrányokat. Vjacseszlav Mizin és Alexander Szaburov műveinek szarkasztikus, parodisztikus, groteszk és provokatív humora(2) esetenként olyannyira emészthetetlennek bizonyult, hogy feldolgozásához például Sarkozy és Putyin személyes beszélgetésére volt szükség(3) egy párizsi kiállítás alkalmával.
Bár e válogatásba saját műveikből is beszerkesztettek néhány darabot, sem azokra, sem pedig a többi műre nem jellemző az a fajta radikalizmus, ami a Blue Noses sajátja. Itt inkább szellemes, de konform társadalomkritikával találkozhatunk, például Ksenia Peretruhina reklámszerű, szubverzív Hamburgerében, amelynek csattanója az, hogy a benne szereplő hamburgerről kiderül, hogy valójában egy papírra nyomtatott kép, amelyet a főszereplő hölgy csábosan el is fogyaszt, kacér csókot küldve végül a nézőnek.
Hasonlóan szellemes, viszont szintén nem kimondottan radikális indíttatású például (az egyébként ukrán születésű) Ilya Chichkan Himnusza, amelyben a művész úgy „énekli” hazája nemzeti himnuszát, hogy szájából néma szappanbuborékok szállnak.
A hamisíthatatlanul orosz szellemiségű művek (Dmitry Gutov: Thaw) tehát általában frappánsak, felidézik, vagy éppen kifigurázzák az orosz avantgárd hagyományokat, mint Alexey Buldakov Sex Lissitsky című darabja, amelyben konstruktivista festményelemek kopulálnak, egy pornófilm hangsávjával a háttérben.
Videóról lévén szó, a művek a mozgókép történetével is kétségtelenül kapcsolatban állnak, ám a szerkesztők felvezető szövege aránytalanul ambíciós hangnemet üt meg: „Kiállításunk a film és a videó kapcsolatának teljes történetét térképezi fel, a némafilmek technikáinak újrafelfedezésétől a kultuszfilmek újrafeldolgozásáig (remake)”.
Valóban szerepel az összeállításban a filmtörténet hajnalát idéző, árnyjátékra hajazó burleszk (Belova-Politov: Come Out of the Shade), némafilmszerű történelemkritika (Mamyshev-Monroe: Russia, which we have lost), illetve némafilm-remake (Mamyshev-Monroe: Cafe «Elefant»), viszont éppen a szerkesztő Blue Noses If I were Harry Potter burleszkje kapcsán legerősebb az az érzés, hogy ilyen kontextusban Méličs-t emlegetni akkor is fölösleges, ha valóban ő találta ki a stop-trükköt.
Nem filmtörténeti összefüggésekre, hanem a videó műfajának egyik fontos, műfajspecifikus aspektusára, az audiovizuális médium hallható komponensére összpontosít a lengyelországi Wro center válogatása a Platánban, amely a Crosstalk fesztivál keretében szerveződött.
A videó hangsávja képzőművészeti kontextusokban – alárendelve a képi és konceptuális vonatkozásoknak – gyakran méltatlanul háttérbe szorul. E válogatásban a hallhatónak a legnyilvánvalóbb megnyilvánulása, az emberi beszéd és annak narratív pozíciói válnak főszereplőkké, feltérképezve annak lehetséges és változatos funkcióit, hangzóként és jelentésteli közlésként, tehát meloszként(4) és logoszként egyaránt.
A skála az egyszerű, természetes beszédhelyzetek (ál)dokumentációjától, a társadalmilag pozicionált szerzői, elbeszélő, idéző én hangján keresztül, a beszédet a videó rendezőelvévé emelő gesztusokig terjed, kapcsolatot teremtve a szöveghasználat irodalmi, értelmező és recitatív formái között.
A bizonyos értelemben tematikus válogatásnak tekinthető szelekció egyik legnagyobb pozitívuma, hogy a lengyel szerzők generációs fesztávja nagyon széles, a nemzetközileg ismert hetven fölötti nagymester Józef Robakowskitól, a szintén jól ismert középgenerációs Miroslaw Balkán keresztül a harmincasokig (Bakowski, Doroszuk, Wollny). Szintén pozitívum, hogy a művek a másik kiállítással ellentétben nem egycsatornás lineáris videóprogramként, hanem a Platán tereit optimálisan kihasználva, installációs formában jelennek meg.
Egyszerűsége és finom humora által emblematikus Robakowski Elmélkedés nyalakodás közben című 2007-es műve, amelynek képanyaga a művész Rudzik nevű macskájáról tisztálkodás illetve „elmélkedés” közben készített felvétel. E képanyagra épül rá Robakowski beszédhangja, a gondolkodom és nyalakodom szavak ismételgetése.
A látvány banalitásával szubverzív módon szembekerülve nemcsak a kép objektív ártatlanságának leleplezését éri el, miként azt Piotr Krajewski kurátor írja. Könnyed humora ellenére a kép általános státusának – váratlanul és talán szándékolatlanul filozofikussá táguló – értelmezéséhez is keretet kínál abban a pillanatban, amikor Rudzik a kamerának hátat fordítva az ablak üvegét, illetve az azon keresztül megjelenő látványt „nyalogatja” meg.(5)
A „rábeszélést” a költészet oldaláról közelíti meg Balka és Doroszuk, és érdekes módon mindketten egy-egy amerikai költő saját előadásukban elhangzó szövegét használják fel. Előbbin Charles Bukowskit halljuk egy sötét, elmosódott viharos táj képeinek hátterében, amelyet csak pillanatokra világít be egy-egy villámlás. A másodikban egy fiatal New York-i költő maga adja elő saját verseit, egyfajta urbánus rituáléba ágyazva, ahol találkozik a rap, a mobiltelefon és az Istennel való párbeszéd.
A két – egymástól független – kiállítás prezentációs módja (mozi vs. múzeum) gyönyörűen illusztrálja a szemlélődés idejének és ritmusának, a videó befogadási folyamatának azt a konfliktusát (bővebben: Groys), amelyet a mozgókép kiállítóterekben való megjelenése fedett fel, és amelynek kontextusában egyáltalán föltehető a kérdés: film-e, kép-e a videó? Netalán hang, vagy beszéd?
(1) http://en.wikipedia.org/wiki/Blue_Blouse
(2) http://www.bumm.sk/22802/provokativ-es-megrendito-blue-noses-cenzurazatlanul-kepek.html
(3) http://www.guelman.ru/eng/gallery/moscow/naked-truth/
(4) Görög: dallammenet, a dallam összetevője
(5) E videó, Robakowski másik itt bemutatott művével, és sok egyéb alkotásával együtt megtekinthető itt.