Mladen Stilinović (1947) horvát alkotó személyében a kelet-európai képzőművészet egyik legkülönösebb alakját ismerhetjük meg, akinek munkássága lokális, regionális és általános jegyeket egyaránt magába foglal, mégpedig úgy, hogy a megállapítás nyelvi és ideológiai értelemben egyaránt érvényes.
Autodidakta alkotó, aki a hatvanas évek konceptuális nemzedékével indult, és akinek munkássága a hivatalos művészet peremein bontakozott ki, némileg szabadabb körülmények között, mint ha mondjuk Magyarországon vagy a Varsói Szerződés valamely másik országában próbált volna valami hasonlót csinálni.
Ennek a szerencsés körülménynek köszönhetően már munkálkodásának első évtizedében roppant határozott és merész kritikai elhatárolódást hajtott végre a jugoszláv társadalom – és benne a helyi művészeti rendszer – egyezményességével és politikai szokásrendjével szemben, kijelentve: „nem menni semmilyen politikai és művészeti tekintély elé, sőt, kerülni kell azt”.
Ez az alapállás több mint világosan meghatározta Stilinović emberi és művészi pozícióját, egyszersmind kijelölte opusának stratégiáját, amely – bár nyelvileg igencsak változatos – négy évtized távlatából koherens minőségben ülepszik le, úgy, mint a kiteljesített egyéni szabadság lehetségességének ékes bizonyítéka.
Stilinović lázadása sokrétű és egyben disztingvált volt, ellentétben például az ugyanabban a közegben mozgó Tomislav Gotovac forradalmi ötleteinek gyakori harsányságával, expresszíven hősies önfelmutatásával. A kezdetektől érzékelhető volt, hogy a nyelvi szimultaneizmus szellemében kíván eljárni még a legkényesebb témák esetében is – ehhez szépirodalmi jártasság és ambíció is kellett -, s a kifejezés finomabb, meghittebb módozatai iránt vonzódva halk hangon kíván megnyilvánulni még az olyan műfajokban is, mint az utcai akcióművészet.
Nemcsak Stilinovićra vonatkoztatható mindez, hanem az általa alapított Hat Szerző Csoportjára (1975) általában is, amelynek elsődleges szerepét jómagam nem a ténylegesen közös munkák létrehozásában látom, hanem abban, hogy megfelelő keretet adott néhány csoporttag mára megkerülhetetlen munkásságának kibontakozásához (Željko Jerman, Vladimir Martek). Olyan önkeltető iskola volt ez, amely minden tekintetben helyettesítette a kor állami tanintézetét, sok szempontból pedig meg is haladta, híven képviselve a korabeli európai progresszió kollektivista szellemiségét.
A kiállítás fotómunkákkal indít, melyek között művészfotók, akciódokumentumok és fotóesszék egyaránt találhatók. A kor törekvéseire jellemzően java részük esztétikaellenes felfogásban készült, technikai igénytelenségével is hangsúlyozva a gondolat felsőbbrendűségét és a nyelvi konvencióktól való tudatos eltávolodás fontosságát (megjegyzem: az antiesztétika Stilinovićnál koncepcióként jelenik meg és tartja magát a mai napig).
Azon munkák mellett, melyeken az alkotó az ‘egyes szám első személy’ pozíciójából nyilatkozik meg, saját testét és egyéniségét alkalmazza, egy olyan markáns nyomvonal is láthatóvá válik, amely a szocializmus történeti ikonjainak – Titónak, Sztálinnak, Leninnek stb. – az újraértelmezési és átértékelési szándékát hordozza, és amely évek múltával a Holtak kizsákmányolása ciklusba torkol, amelyben Stilinović kritikai elemzés alá vonja a központi politikai, társadalmi, gazdasági és monetáris fogalmakat, összefüggéseiben húzva rá a parabolát a világ működésének bizonyos kulcsszavaira.
Ám nem áll meg az idézett fogalmaknál sem, hanem a ‘holt értékek’ közé besorolja a kommunista és a nemzetiszocialista pártállam vizuális jelképeit – közte a szocreál arzenálját -, valamint verbális frazeológiáját, stilisztikailag összevegyítve őket a korai avantgárd – főként a futurizmus, a dadaizmus, a konstruktivizmus és a szuprematizmus – nyelvi zárványaival, hogy kisméretű festményeken és elemi egyszerűséggel átfestett tárgyakon jelenítse meg őket.
Szinte egyedülállóan jellemző Stilinovićra, hogy a kommunista rendszer ‘hivatalos beszédét’, egyoldalú monológ-kommunikációját nem csak a vizuális emblémák által idézi meg, hanem az írott és a beszélt nyelv szintjén is belenyúl történeti állagukba.
Az elkoptatott, saját karikatúráivá váló szólamok belső ürességét, abszurd semmitmondását azáltal leplezi le, hogy bizonyos mondatrészeiket kiragadja a kontextusból, beemelve őket a jelszavakkal egyenértékű nyelvi rétegbe. Az amúgy is ürességtől kongó mondattöredékek egymással szemben oltják ki még meglévő jelentésüket (Nyilvános vitára bocsátani című installáció).
Leleplező tehetséggel mozog a diktatúrák, a totalitárius rendszerek nyelvi közegében, a nyilvános beszéd elcsépelt kliséi között, melyeket mindennél laposabbá tesz szándékoltan szegényes – a monumentalitást messziről kerülő – stilisztikai és anyagbeli felfogásával.
Ha már a tudatos lingvisztikai igénytelenségnél tartok, akkor megkockáztatom azt a vélekedést is, hogy a látszatra különösebb esztétikai elképzelésektől mentes stilinovići opus ikonográfiai síkon épp a hiátusok jellemvonása által válik történetileg is felismerhetővé, azonosíthatóvá. Már a hetvenes években gyártott unikális fotó-, rajz- és szövegfüzeteiben beazonosítható a háztáji kézimunkajelleg, átüt rajta a házi barkácsolás naivitással áthatott lelkülete.
Nem meghaladni kívánja tehát a kezdetleges szocialista formakultúra standardjait, hanem utánozva, lekoppintva őket, lényegében szembesíteni próbálja valamennyit önmaga tökéletlenségével. Műveinek kezdetlegességre hajazó kisugárzása révén valójában a társadalom tökéletlenségét és hamis mítoszait éri kritikai támadás.
Szamizdatjainak nyelvi lefokozása így hát összecseng az elementáris művészet leegyszerűsítő szándékaival, azzal a különbséggel, hogy Stilinović elsősorban fogalmakkal operál, gondolati egységeket köt össze vagy tép éppen szét.
Azonban ennek ellenére sem mondhatjuk azt, hogy kizárólag intellektuális vénáját csillogtatja, hiszen munkásságának tengelyében többek között a fájdalom vizsgálata, költői felvetése is előbukkan, mint központi témakör. A művészet fogalmának radikális vizsgálata mellé ellentmondásmentesen odaférnek azok az érzékekre és érzelmekre ható történelmi események, mint a háborús pusztítások, illetve az élet és a halál kérdései.
Stilinović munkássága a helyi horvát, a tágabb ex-jugoszláv és a még terebélyesebb kelet-európai térségből veszi éltető indítékait. Ennél fogva nemcsak az „ottani” dolgokat, hanem az „ittenieket” is érinti, a mi kollektív emlékezetünkbe is belenyúl, figyelmeztetve rá, hogy senki sem tagadhatja meg a múltját oly módon, hogy kritikátlanul hátat fordít neki. A cinizmus, az abszurditás, a kritikai szándék és a humor stilisztikai fegyverzetét csillogtató stilinovići opus kíméletlenül tükröt tart elénk is – lelkiismeretünk és önbecsülésünk elé.