Az „aqb” (Art Quarter Budapest), ahová Oláh Mara (művésznevén Omara) kiállítását meghirdették, kint van Budafokon is túl a Nagytétényi úton, valahol Hároson, azon a vidéken, ahol a Duna folyását kísérő löszfal borospincékkel van telelyuggatva, és a nagy forgalmú út mellett régebbi és újabb sörgyárak vöröstéglás épületei követik egymást. Az aqb telephely épülete valamikor maga is sörgyár volt, hiszen az egykor volt sörmárka, a Heggemacher név még ma is ott díszeleg az utcára néző épületegyüttes egyik falán, de a sokemeletes, kiterjedt gyártelepet már az 1920-as évek óta másra használják.
Ma egy magánalapítvány székhelye, illetve ahogy hirdeti magát, vendégművészeknek rezidenciát biztosító otthona. A legkülönbözőbb területeken dolgozó művészek pályázhatnak ide egy-egy hónapos bentlakásra, és akinek elfogadják a jelentkezését, annak kb 800 euróba kerül, hogy igénybe vegye a háborítatlan alkotói munkalehetőséget ígérő kirándulást. Az udvari frontról nyílóan egy tágas kiállítóhelység található a földszinten, az emeleteken pedig stúdiók, kisebb-nagyobb műteremlakások sorakoznak.
Az interneten található tájékoztatók és program-ismertetők csaknem kizárólag angol nyelvűek, a közlekedési útmutatók pedig szűkszavúak, érezhetően azoknak íródtak, akik amúgy is autóval látogatnak el az aqb telephelyére. Igaz viszont, hogy gondoltak az alternatív ízlésű látogatókra is, nekik szól az a könnyítés, hogy az aqb rezidenciája Budapest belső kerületeiből elindulva végig jól kiépített kerékpár-úton is megközelíthető.
Hogy a közeli buszmegállón három különböző buszvonal autóbuszai is megállnak, és ezek mind a Móricz-Zsigmond körtértől érkeznek idáig, azt már fölöslegesnek tartották megemlíteni a telephely gazdái, talán azért, mert úgy gondolták, hogy ugyan ki száll fel manapság autóbuszra?… Jómagam a térkép tanulmányozása után úgy döntöttem, hogy vonatra ülök, és Budafok-Hároson majd leszállok. Onnan 10 perc gyalogút a Nagytétényi úton díszelgő egykori Heggemacher sörgyár.
Mindezt azért érdemes ennyire részletesen leírni, mert úgy érzem, hogy a nagy ellentéteket is elsimítani képes szociális érzékenység, valamint a kiterjedtnek látszó nemzetközi kapcsolatok, de ugyanígy az intézmény valóban igen rangos nevekből válogatott belső zsüribizottságának az összeállítása (ez utóbbi körülmény nagyon részletes tárgyalást kapott az intézmény honlapján), és még sok-sok minden más is, aminek a felsorolására nincs itt elég hely, ezek mind-mind fontos tartozékai annak az együttes benyomásnak, ami kompletté teheti az odaérkező kiállításlátogató élményanyagát. Különösen abból az alkalomból, hogy most, április utolsó napjaiban éppen egy félvak, sok-sok betegségen és kalandon átesett 72 éves cigányasszony életműkiállítását szerettem volna az aqb nagytermében megtekinteni.
Oláh Mara – de maradjunk a művésznevénél – tehát Omara nem volt mindig köztiszteletnek örvendő képzőművész. Mint sok más sorstársa, ő is tenyérből jósolni tudó cigányasszonyként kezdte, magyarán: olyan foglalkozást űzött, ami után nem jár nyugdíj és társadalombiztosítás. Hogy Omara ma már mégis rendelkezik ezekkel a javakkal (na, nem szó szerint, hanem csak valami hasonló státusszal, a kiemelt személyiségének megfelelő kerülőutak, pótintézmények és segélyek jóvoltából), az annak köszönhető, hogy az élete – ahogy ő maga meséli – mindig is tele volt csodákkal. Honnan tudom ezt? Onnan, hogy úgy időzítettem a látogatásomat, hogy egybeessen Omara tárlatvezetésével. Ezt, vagyis a tárlatvezetést sem szabad persze szó szerint érteni. A művésznő csak ül, és nem vezet, a művésznő nyilatkozik, mesél, és szinte transzban van, ahogy megidézi a múltat. Ahogy kiabál.
„A negatív véleményed nem érdekel, csináld utánam! De a szemed neked is ki legyen véve, mint nekem! Omara firka, Szarvasgede, Arany János 13.” – olvasható nem is egy helyen, például kézzel applikált táblákon ugyanúgy, mint alig olvasható apró betűkkel írva a falakra tűzött több száz papírlapon, ott, a firkáltan rajzos féltenyérnyi színes mezők közt kimaradó fugákban. Omara egy sárga fotelben ül, és amit ő tárlatvezetésnek nevez, ez a kiabálóan hangos monológ egy hatalmas színházi előadássá tágul. Így mesél az életéről – mert nála természetes az, ami a polgári réteg művészeinél csak jól-rosszul teljesített házifeladat szokott lenni, vagyis, hogy életút és művészi karrier egyetlen valósággá olvadjanak össze. Omara nem is hagyja el közben a foteljét, úgyhogy nekem kell otthagyni a művésznőt, ha a tágas teremben tényleg végig szeretném nézni a falra tűzött vagy tértagoló oszlopokra applikált közel ezer exponátot.
A kiállított papírlapok csak ritkán nagyobbak A4-es méretnél, és ezekre a kitépett irkalapokra vagy gép-papír oldalakra a rájuk festett miniatúrákból akár 8-10 még kisebb kompozíció is odafér egyszerre. Ami ugyanis Omara sajátos műfaja és összetéveszthetetlenül egyedi művészi megnyilatkozási formája, az éppen ezeknek az egészen kicsinyke absztrakt rajzolatú mezőknek az egy-egy lapra zsúfolt gyűjteménye – mert mindig többen is vannak, ahogyan egy-egy papírlapon sorakoznak, és úgy helyezkednek el ott, mint egy liliputi kert virág-ágyásai a templomtoronyból nézve. Színes golyóstollal, ceruzával, finom hegyű ecsettel festett – nem találok más szót rá: – viszketések és bizsergések ezek a képek.
Egyszerre emlékeztetnek (egy hangyányi méretűnek maradt) Jackson Pollock sűrűn telecsorgatott aprócska képeire (eltekintve attól, hogy ilyeneket nem hagyott ránk a mester…), és nagyon aprólékos rajzolatú koralltelepek kacskaringós tagolású, csak nagyító alatt tanulmányozható felületi képére. Szépek lennének, de ahhoz, hogy felfogjuk, mit is látunk, nagyon közel kell hajolnunk hozzájuk. És ilyenkor feltűnnek a virágágyások között maradt fehér hézagokra írt vékonyka betűk is: 8 DB (nyolc darab), vagy 12 DB (tizenkét darab), vagyis, hogy hány ilyen miniatúra van a papíron, és mellettük a kis együttesek ára is: 80.000 Ft, 120.000 Ft, stb (körülbelül ebben az árfekvésben). Melletük pedig egy nagyon megnyugtatónak szánt szöveg: – „számlát adok”, – és mint elmaradhatatlan ráadás, Omara telefonszáma (egy mobil természetesen).
Figurális kompozíció sokkal kevesebb van a kiállításon, már messziről látni, és ezért könnyű külön-külön is felkeresni őket. Rendszerint Omara családi életének az illusztrációi. Egy ilyen képecskén például tengerparti tájat látunk, „LAV-SZTORI” címmel és pálmákkal. Egy állva ölelkező pár a főszereplő a képen, őket egy, a tengerből felbukkanó, mosolygós szirén képe kíséri. Ahol volt még szabad hely, ott a kis festmény tele van írva a következő szöveggel: – „Ez a lav-sztori csak az Omara örök hűségében, hitében mesébe illő vágya maradt. Mert 2015-ben eljutott az álmai útjára, de csak egyedül. Köszönöm Istenem!!! Most már nyugodtan megyek hozzád.”
Egy másik képen a művésznő látható, amint egy tovasuhhanó nemtőhöz hasonló mozdulattal kézenfog egy fiatalembert és odaszól a mögötte a földön kuporogva szomorkodó lányához: – „2013. Na ugye, kisbabám, hogy visszahoztam neked a szerelmedet!!!” – majd egy két évvel később odapingált szöveg következik: – „Ez a vágy csak vágy maradt, mert ugyan 2015-ben kirepült hozzá Mara Nyúzsörzibe (New Jersey-be), de még köszönni sem köszönt a Gábor veje, hisz kurvával él már rég…” Összerakom a két képet, és ez jön ki belőlük: a lánya a Gáborral „disszidált”, de aztán nem jött össze ebből igazi boldogság.
A családtagok közé számít az a deszkából eszkábált kunyhó is, ami szintén ott szerepel a figurális képeken: – „Ami neked nem kellett 2012-ben, kisbabám, ennek a szép párnak ajándékoztam a luxusputrimat. Remélem ők is úgy imádják majd, mint én, hisz saját kezemmel építettem.” – De persze ezen a képen is ott díszeleg aztán egy későbbi megjegyzés: – „Marának csakis mesébe illő dolgai vannak! Ugyanis 2 év hivatali packázás, bürökrácia után visszakerült a putri Marához”.
*
A kiállításon bolyongva lassacskán felsejlik Oláh Marának, ennek a magányos cigányasszonyak, akit csak egyetlen lánya sikere és öröme tehetne boldoggá, az egész életútja, így tehát az is, hogy miként lett a tenyérből jósló cigányasszonyból kiállításokkal büszkélkedő festőművész. Az egyik falra tűzött újságkivágás szövege segít ehhez hozzá (újságcím és dátum hiányoznak róla, de különben úgy olvasható, mint egy népmese):
„Megálmodik ő mindent: eseményt, látogatást, sorsfordulót. Mint jónéhány évvel ezelőtt, hogy legelőször vett rajzceruzát a kezébe. Akkor is látta a jövőt. Hogy festő lesz vagy ilyesmi. Alagút végén állt, aztán hatalmas teremben – gyönyörű kép. Néhány évvel később aztán festő lett, egyik pillanatról a másikra. Egy borzalmas migrén közepette, míg arra várt, hogy múljon a fájdalom. Akkor bukott ki a száján, maga sem érti, miként, – adj lányom egy ceruzát és egy színész-képet a gyűjteményedből. Hadd másolgassak, míg visszatérsz. – A lány elment, vitte az arany karkötőt eladni, hogy az árából orvost hozzon az anyjának. Az asszony pedig a kíntól moccanatlan fejjel rajzolni kezdett. És amint befejezte, kiállt a fejéből a görcs, mintha sosem lett volna. – „Vízfestékre költsd a pénzt, ne orvosra, lányom,” – mondta, mikor visszatért. A lánya meg csak állt, bámulva a rajz fölött, hogy anyuka, ez tisztán hasonlít…”
Ugyanennek az újságnak a következő oldaláról egy másik töredék: „Egyszer jött egy újságírónő, hogy könyvet írjon rólam. Három évig csak állami pénzekért kunyerált, pályázgatott. Hogy majd abból. Mérges lettem, pár nap alatt megírtam a piszkozatot. A következő héten a könyv már a nyomdában volt. Akkor még mindig gyógyult az ujjam, úgy felhólyagzott az írástól. Mert nekem csak öt osztályom van, aranybogaram, és még három a jogosítvány miatt (…) Mostanában azt mondom: nem érek rá, a síromat ásom.”
Így kezd lassan kirajolódni Omara szokatlan karrierje. Fényképezőgéppel a kezemben vizsgálgatom a falakat, a rájuk tűzött sokszáz irka-firkát, dokumentumot, újságoldalt, és így próbálom összeolvasni és összefényképezni azt, amiből talán összeállíthatnám az életútját. Nehéz a dolgom: – „Na kell ennél szebb csoda? Hogy a lányom által tetszett képből lett a világ első cigány vándormúzeuma az Omara firkálgató! Rotterdam az első állomás, 2016 ápr 16. Második London, 2016 karácsony.” – Majd egy nyomtatott fejlécű hivatalos levélnél állok meg: – „Budapesti Televízió. Stúdió: IX, Lónyai u. Kedves Asszonyom! Ezúton hívjuk meg Dávid Sándor úr Művészbejáró című műsorába, interjúkészítés céljából. Az adás időpontja: 1998 aug 22, este fél tizenegy óra. Szíves megjelenésére feltétlen számítunk! Kézcsókkal Dr. Bródy Péter.”
Egy újabb keletű, nagy alakú hirdetés, kézzel írva: „EGY SZEM LÁTÓ OMARA MINIATŰR ÉKSZEREI 25.000.000 Db. NE-MOND-HOGY-A-CIGÁNY-NEM-DOLGOZIK… OMARA-cigány festő.” Aztán megint egy újságkivágás fényképpel. A szövegből csak a következő töredék címét tudom elolvasni: – „Velencei biennálé, a első roma pavilon…” – Néhány sorral alatta: – „Soros György megnyitója egy 16. szd-i palazzóban…” – És aztán az egyik Omara kép margójára kézzel írva feltűnik egy másik prominens neve is: – „Berlini élményem isteni volt! Imádom Angéla Merkelt!!! Koronát festettem neki.”
Egy német nyelvű újság oldalán olvasom (magyarul így hangozhatna): – „Én az életem történetét festem, ami egy sor konfliktusból áll. De nem csak a konfliktusokat festem, hanem azt a csodát is, hogy mi az, cigány-anyának lenni. A legtöbben nem akarják elhinni, hogy az egész világon nincs szebb annál, mint anyának lenni.” – Még két lépés, és már ott vagyok a kiállítás utolsó szegmentjében, itt női ruhák vannak kiakasztva vállfákra, azok, amiket Omara viselt életének a legemlékezetesebb pillanataiban, vagy amik a lányára, az ő sikereire emlékeztetik őt. (Kézzel írt felirat a ruhára tűzve:) – LÁNYOM-MAGA-VARRTA-RUHÁJA. 22-ÉVES. 120-MELL. NEM-MŰ-ÉS-MELLTARTÓ-NÉLKÜL. ÉS-MÉG-SZŰZ!!! FUTKOSTAK-A-NEM-AKÁRKI-HAPSIK-UTÁNA…
Mit tehetnék hozzá? (Fanfár-zenét, harangszót, virágmintás harsonákat…)