– A projekt Magyarországon a 2017-es OFF-Biennálé keretében jelenik meg először, de korábban Oldenburgban, Prágában és Kolozsváron is bemutattad.
– Az Edith-Russ-Haustól kaptam az ösztöndíjat, amelynek köszönhetően elkészült a projekt , így a premier is az ő kiállítóterükben volt. Ez egy két szintes, klasszikus modernista tér. A kolozsvári tranzit.ro terének ugyan nem ez az egyetlen funkciója, de kiállítóhelyként is használják. A prágai kiállítás pedig szintén egy művészeti térben volt, a MeetFactoryhoz tartozó Kostka Galériában, ami egy 10×10 négyzetméteres kocka.
– A budapesti lokáció, mint független kutatóintézet és mint tér is jól megtámogatja a kiállítást. Hogy alakult a helyszínválasztás?
– A budapesti kiállítás alternatív helyszínét egyrészt az OFF Biennálé indokolta, de egyébként sincs már sok más lehetőség. Ugyan volt olyan, még függetlennek tekinthető magyar kiállító intézmény, ahol elképzelhetőnek tartottam volna és kísérletet is tettem a megvalósításra. Nagy volt az érdeklődés, de aztán főnöki szintről jött a válasz, hogy mégsem… Emellett elég összetett infrastruktúrát igényel a kiállítás, így bárhol nem is lehet installálni.
Másfél hónappal a megnyitó előtt még nem volt hely. Keresgéltünk, voltak ötletek, de maga a Politikatörténeti Intézet az utolsó pillanatban került a képbe. Az OFF részéről Szakács Eszter foglalkozott ezzel a projekttel, az ötlet rajta keresztül a Tranzittól, Hegyi Dórától érkezett. Korábban az összes helyen kompromisszumokat kellett kötnöm tér tekintetében, de itt szerencsére nem. Arányos és kényelmes volt dolgozni a fizikai térrel is, a lokációról a parlamenthez képest és a kontextusról nem is beszélve. Hiszen a projektem valójában egy ideológiatörténeti kiállítás, ami nagyon jól illeszkedik a Politikatörténeti Intézet profiljához.
– A „magyar trilógia” a projekt címében is megjelenik, az egyes fejezetek pedig kronologikusan és tartalmilag is trilógiába rendeződnek a kiállítótérben. Ezzel párhuzamosan önálló műként is nézhetem őket. Mikor fogalmazódott meg a trilógia gondolata, hogyan álltak össze az egységek?
– A keletkezéstörténet 2012-ben indult, amikor Steierhoffer Eszter többek között engem is meghívott, hogy vegyek részt a Zoo-topia c. projektjében, ami főként az állatkertépítészet nemzeti taxonómiai kérdéseivel foglalkozott egy kiadvány keretei között. Korábban sosem foglalkoztam ezzel a témával, de belefutottam a műhegy problémakörbe, ami elkezdett nagyon érdekelni. Végül egy 6-8 oldalas, egy szövegből és 8-10 képből álló anyag formájában került a kiadványba. Később, amikor Eszter 2012 végén kiment New Yorkba bemutatni ezt a publikációt, készítettem belőle egy videót, ez lett a Szerelmes Földrajz első verziója, amelynek a narrációja gyakorlatilag egy az egyben a printelt anyag szövege. Kicsit meseszerű, kicsit ironikus, de mégiscsak történeti narráció. Ez a verzió félprofesszionális módon készült, egyszerűen leszedtem az internetről az anyagokat, magam voltam a narrátorhang és hasonlók. Ez az első verzió éveken át önálló videóként futott és számos helyen bemutatták. Mocorgott bennem a gondolat, hogy ezt még bővíteni lehetne, de akkoriban főleg a Szabad Művészek és hasonló aktivitások kötöttek le.
2015-ben találkoztam az Edith-Russ-Haus für Medienkunst és a Stiftung Niedersachsen németországi pályázatával, melynek kapcsán úgy gondoltam három év után visszakanyarodok ehhez a témához. Egy évvel korábban jelent meg az e-fluxon egy tanulmányom a turul szimbolikáról. Akkor is nagyon foglalkoztatott a politikai vallás és az újpogány vallások viszonya, politikai relevanciája, és úgy tűnt, hogy ezeket az elemeket szépen lehetne egymáshoz illeszteni, így kezdett megfogalmazódni a trilógia gondolata. Eredetileg az egész projekt egy egy órás, háromszor húsz perces videó lett volna. Am amint elkezdtem dolgozni rajta és elkészült a korábban említett tanulmány alapján a második részt képező videó, a Lehullott toll felemelkedése, úgy éreztem, hogy ez sok lenne. A tárgyakra kezdtem figyelni és lassan kialakult belőlük a harmadik rész gondolata, amelyből végül a Szakadék Lelet alakult. Így kapta meg a trilógia formáját.
– A fiktív régészet a filmekben is megjelenik. Úgy tűnik ugyanaz a struktúra, csak a médium változik.
– Tulajdonképpen igen, ugyanaz a munkamódszer. Elsősorban a doku-fikciós jelleg fogja össze a három fejezetet. Mindhárom narratív, hiszen a múzeumi bemutatás is egy narratív keret, és maga a narráció is egy doku-fikció. Az arányok is nagyon hasonlítanak. A videókban és a pszeudo régészeti kutatásban is olyan 85-15% a hivatkozások, történelmi tények és ahhoz képest a fikciós elemek aránya. De ennél többet nem is lehet beletenni…
– Hol dőlnek el a doku-filkciós aránykérdések?
– Ennek van egyrészt egy általános aránya, ami érzésre is megy. Ha az ember túladagolja a fikciót akkor teljesen abszurddá válhat, átfordul burleszkbe, szatírába vagy egyéb műfajba. Meg kell célozni egy határt, ehhez pedig általában 10-15%-nál több fikciót nem lehet beletenni. A konkrét fikciós pontok helyét pedig érzi az ember, ezek munka közben alakulnak, ahogyan dolgozol egy anyaggal.
– Sok esetben a dokumentarista elemek is annyira abszurdak, hogy nehéz eldönteni, valós vagy fiktív tartalmakról van-e szó.
– Így van. Számos elem nem fiktív, és mégis annak tűnik, ilyen például a Trianon márkájú injekcióstű, ami első látásra abszolút határesetnek tűnik. Több ilyen elem is van, de ez egy jellegzetes példa, az ember nem hiszi el, hogy ilyen létezett, pedig ez valódi. A Szakadék Lelet esetében nincsen olyan fikciós elem, ami történelmi tényre vonatkozna, a tárgyleírások történeti narratívája megbízható. A fikció leginkább egy szerelmi szálban jelenik meg, ott is felemás módon, mivel az egyetlen valós elem a pár életével kapcsolatban az a kiállítás elején látható eredeti képeslap, az összes többi velük kapcsolatos – egyébként valós – tárgy fiktív történetekkel keveredik. A módszer máshol is hasonló: valójában nem telepítettek székely családokat a budapesti állatkertbe, ahogy a Szerelmes földrajzban elhangzik, afrikai bennszülött családokat viszont mutogattak. Tehát erdélyi családok ugyan nem voltak, de éppenséggel lehettek volna.
– Hogy viszonyul az archívum a konkrét kutatáshoz: az archívumból természetes módon kirajzolódó összefüggések és témák építik fel egy-egy projekt koncepcióját, vagy fordítva? Hogy strukturálod a gyűjtéseket?
– Elég szerteágazó volt a kutatási anyaggal való munka, csak a témába vágó tanulmányokból van úgy negyven darab. Először az összes hivatkozást egy Word dokumentumban gyűjtöttem össze, de újra strukturáltam, amikor ez már 12 oldalas volt, és lett belőle egy táblázat, innen kezdett kirajzolódni, hogy tárgyakkal foglalkozom majd. A tyúk vagy a tojás kérdés az archívumot illetően nagyon érdekesen működött. Az elején csak néhány tárgy volt meg. Bevallom, akkor még szinte kizárólag csak saját készítésű tárgyakban gondolkodtam, mint például a hanukia, amely egy második világháborús lövedék hüvelyéből készült. A kutatás közben alakult ki a gondolat, hogy legyen belőle régészeti lelet. Elkezdtem konkrétan vadászni a tárgyakat a Vaterán. Beállítottam értesítőket különböző kulcsszavakra, majd licitáltam az érdekesebb tárgyakra. Az ösztöndíjnak köszönhetően ez viszonylag könnyen ment, nyugodtan lehetett beszerezni dolgokat.
Tehát megvolt egy kutatási téma és irány, hogy milyen tárgyakat és dokumentumokat keresek, de emellett működött egy asszociatív vonal is. Egy-egy kulcsszó alapján a Vatera olykor kidobott olyan ajánlatokat, amelyekkel nem terveztem foglalkozni, de ilyen módon képbe kerültek. Ilyen volt például a cserkészet. Beúszott a képbe a cserkészsapka, mint Vaterás ajánlat és akkor elkezdtem feltárni ezt a témát is, ami nyilván további képeket és tárgyakat is generált. Ez egy nagyon revelatív és szép folyamat volt, nagy örömmel csináltam. Több ponton is úgy éreztem, hogy a tárgyak, információk mennyisége maga alá temet, de éppen az volt érdekes, ahogyan a keresés-megtalálás oda-vissza működött.
A cserkészsapka miatt aztán sokat olvastam a cserkészetről, és egy ponton bejött a képbe a zsidó cserkészet története is. Ezt persze tudatosan is kerestem és a legkülönbözőbb hivatkozásokat találtam. Többek közt egy levelet, amit az 1941-ben betiltott zsidó cserkészcsoportok egyikének parancsnoka írt, nagyon drámai hangvételű, gyönyörű levél. Egy ponton kiderül szövegből, hogy a levél decemberben, Hanuka 8. napján íródik. A hanuka motívum többször is felbukkant, véletlenszerűen, egymástól teljesen függetlenül. Ilyen volt például Szabolcsi Lajos drámája, A nyolcadik láng is, ami miatt a hanukiát készítettem.
Ebben az 1925-ben iskolai színjátszócsoportok számára írt darabban a szerző – aki egyébként az Egyenlőség című zsidó politikai hetilap főszerkesztője volt, a revízió támogatójaként szólal meg. A kassai zsidó lánynevelő intézetben zajló történet a hanuka nyolcadik napján zajlik és számos elemében a utal revíziós gondolatokra. Az intézetet igazgató Kohn néni és egy Kálmán nevű irredenta költő között zajló záró párbeszédben a „Nem, soha!” szlogen is elhangzik. Tehát az egész folyamatban az volt az élvezet és izgalom, hogy az ember történészt játszhat. Nagyjából persze tudod, hogy mit keresel, gyűlik az anyag, de egyszer csak két-három dologból összeáll egy hálózatos jelentés.
– Hogy lehet lezárni egy ilyen munkafolyamatot? Van olyan egység, ami kimaradt a projektből?
– Jön a kiállítás és határidő van, le kell zárni. Volt például egy témakör, amit kihagytam végül, mivel már nem volt időm befejezni. Ez a fehér lóval, illetve a ló meghatározó motívumával foglalkozott volna. Pár helyen más anyagokból is visszavettem, mert túl sok volt. Elég sokat kellett tenni-venni…
– Ezek alapján minden lehetőség megvan a folytatásra is. Nyitott projektként gondolsz erre, vagy ez az utazó kiállítás valamennyire összegzést is jelent?
– A kutatás folytatásáról eddig nem volt időm gondolkodni. November végére elkészül egy komolyabb terjedelmű, 250-260 oldalas három nyelvű kiadvány is. A berlini Revolver kiadónál jelenik meg, és főként a kiállításon is megjelent szövegeket, korábbi és friss tanulmányokat tartalmaz majd. Ha ez a kötet megjelenik, többé-kevésbé lezárul a projekt is. De az előfordulhat, hogy a későbbiekben aktualizálódik, kiegészül. A kimaradt részek utalnak erre – a lovas témának például kihagytam a számozását, a kiállításon és a könyvben is így jelenik majd meg: lesznek szünetek a tárgyak számozásában. Kutatási és forrásanyagok vannak még, ezek főleg videók. A tárgyak gyűjtésével leálltam. Egyelőre tehát nem tűnik úgy, hogy folytatnám, de nem kizárt, hogy egy folyamatosan bővülő, élő archívumban lesz valami folytatása.
– Az OFF-Biennálé 2015-ös, első kiadása kapcsán sok kritikát fogalmaztál meg. Elsősorban az volt a kérdésed, hogy mennyiben lehet érvényesen megszólítani társadalmi-politikai szinten is releváns témákat a művészeti intézményrendszeren belül. Hogy látod ezt két év távlatából, az OFF2 és azon belül a te projekted kontextusában?
– Az OFF2-re nem pályáztam, Páldi Lívia és Molnár Edit javasolták ezt a projektet. A 2015-ös konfliktus lényege az volt, hogy úgy láttam, miközben az OFF1 szervezése egy erős politikai kiállás retorikájával indult, ez az állásfoglalás a megvalósult Biennálé részleteiben nagyon elvékonyodott. Az aktuális kiadásnak valóban határozottabb a kiállása, másrészt a retorika sem válik el a gyakorlattól. Nagy kérdés volt számomra, hogy részt vegyek-e idén, önmagam miatt, miután annyira kritikus voltam két éve. De sok ellentmondás, ami akkor jellemző volt, mostanra feloldódott. Bár a Biennálé struktúráját illetően keveset változott, Gaudiopolis témája szerintem kimondottan jól jött.
Hogy mennyire lehet művészeti, kulturális intézményeken belül változást előidézni? Azt hiszem, ebben is változott egy kicsit az OFF álláspontja, de az enyém is. Pillanatnyilag nem látom a direkt akciók, közvetlen beavatkozások kontextusát Magyarországon. Azt hiszem, nagyon keveset lehet tenni, és most szükségem volt arra, hogy elmondjam ezt a történetet egy kiállításon. Nagyon kiveszett az a hangulati közeg, amelyben akár a Szabad Művészek, akár mások indultak 2012 környékén. Ahhoz pedig kell lennie valaminek a levegőben, hogy a kezdeményezések működjenek és rezonáljanak egymással.
– A saját munkádon belül milyen viszonyban vannak a direkt politikai akciók és intervenciók, és a kutatómunkán alapuló kiállítási projektek?
– Szerintem alapvetően két elképzelés létezik. Az egyik szerint, az emberekre közvetett módon, hosszú idő alatt lehet hatni. Aztán egyszer csak azt mondja hogy „aha!”, és mondjuk veszi a kaszát, kiegyenesíti és levágja azt, aki őt nyomorgatja. A másik elképzelés szerint a művészet nem egy tükör, ami a valóságra reflektál, hanem egy kalapács, ami közvetlenül alakítja azt. Én változatlanul ebben a Bertold Brechtnek tulajdonított kalapács-metaforában hiszek a közvetett kultúrafogalommal szemben. Ha viszont nincs kontextusa az aktivista művészetnek, akkor nehezen látom, hogyan lehetne hatékonyan művelni. Magyarországon pedig jelenleg nincs.
– Merre indíthat el egy felütést egy ilyen típusú, az emlékezetpolitika kritikájával foglalkozó projekt? A művészeti intézményrendszeren belül jelenik meg, de azért ki is tekint onnan.
– Az külön motivált, hogy egy ilyen projektben azért megvan a potenciál, hogy kikerülhet a kulturális térből. A hamarosan megjelenő könyvet egy történelemkönyv, egy katalógus és egy regény kombinációjának tekintem, ami kiléphet az intézményrendszer keretei közül. És persze el tudnám képzelni a kiállítás múzeumszerű állandósítását is, amit pedagógiai célokra is lehetne használni. Pontosan a múzeumi és dokumentarista rész tehetné lehetségessé ezeket a praktikus, adott esetben pedagógiai funkciókat.
A fikció különböző funkciókat tud betölteni, többek közt érzékennyé teszi az embert a kritikai olvasatra. Hisz ezzel találkozva a néző tudja, bármi lehet fikció. Tök jó, ha valaki hazamegy és elkezdi keresni, hogy valóban mutogattak-e székely családokat az állatkertben. A kiállítás másik célja az lenne, hogy megszüntesse a történelemről való beszéd kisajátítását, illetve hogy alakításának jogát visszaszerezzük. A közterek átformálásától kezdve a történeti kutatóintézetek alapításáig hihetetlen intenzitással, sok szinten zajlik ez a kisajátítás. Ha sokat beszélnek valamiről, akkor az úgy lesz. De ezt nem kell feltétlenül engedni.
Tárgyfotók: Simon Zsuzsanna