Pár éve mindig azonos főcím alatt – A mulandóság rögzítése –, de különböző alcímekkel – Hárs illata (2016), Szőnyeg (2017), Morzsák (2017) – futnak a kiállításai, amikben közös a nehezen megragadható, tünékeny és változó érzelmek, történések felmutatása.
De a felmutatás talán nem is jó szó, mert Imre Mariann munkáinak szépségét és igazságát nem a megragadás és megállítás gesztusa adja, hanem az utalások költői és filozofikus rendszere, az egymástól távoleső anyagi minőségek együttes használata, az alkotó szabad és öntörvényű mozgása a műfajok és formák között.
A Ferenczy Múzeumban bemutatott kiállításának megrendezéséhez az adta az apropót, hogy az intézmény nemrégiben megvásárolta két művét. Ezek mellé behívva más munkáit is, kiállítássá bővült az anyag. A betonba varrt jelekből és a tartós anyagba transzformált, eredetileg eltűnésre predesztinált organizmusokból és jelenségekből összeállított műegyüttes ezúttal a Lecsupaszítva alcímet kapta.
– A mai nagyon zajos, nagyon ingergazdag világban hogyan hatnak a munkáid? Mit érzékelsz a befogadói oldalról?
– Úgy érzem, megtalálja a közönségét, bár ez engem már egyre kevésbé érdekel, sőt az se nagyon, hogy legyenek kiállításaim. Folyamatos munkában vagyok, és közben időnként kirakom, megmutatom őket, hogyha kérik.
– Ehhez képest egy ideje egyik kiállításod szinte a másikba ér.
– Jobban szeretem, ha egy-egy tárgyam önmagában szerepel. A Kiscelli Múzeum templomterében például annak idején egy odaépített szoba – a saját szobám – csupasz falai voltak kiállítva, rajtuk a gyerekeim varrott kéznyomaival. Most a Ferenczy Múzeum-beli kiállításon több munkám szerepelt. Kicsit tartottam is tőle, de szerencsére sikerült elkerülni azt, hogy egy retrospektív tárlat legyen.
– Mennyire fontos számodra a tér, amiben a munkád megjelenik?
– Régebben sokkal jobban izgatott a helyspecifikus installálás, mostanában inkább csak dolgozom azon, ami foglalkoztat, aztán elhelyezem a térben. A Ferenczy múzeumban most régebbi és új munkákat is kiraktam. Az asztal a rá hullott morzsákkal a múlt ősszel a Főiskola (MKE) Parthenón-fríz termében; a hársvirágos pedig a Jurányi ház fekete termében volt látható, de így együtt nem voltak még kiállítva.
Az alcím – Lecsupaszítva – elsősorban a most készült, fémből kiöntött karácsonyfacsonkokra utalt, de átvitt értelme is volt: mostanában a leegyszerűsítés, lecsupaszítás felé haladok a gondolkodásban, és a munkáim is a minimál felé mutatnak.
– Hogy kezdődött a beton-varrás? Magáról a technikáról úgy tudom, nem szeretsz beszélni…
– Nem, mert nem fontos. Szeretnék a dolog szenzációjától eltávolodni. Az ábrázolt motívumokat is ezért egyszerűsítem, ne a hímzésen, hanem a filozófián, a mögöttes gondolaton legyen a hangsúly. Először egyébként nem is varrtam, csak beton, falra rögzített cserepeket csináltam, amikből szálak indultak ki. De ezzel majdnem egy időben elindult a varrás is, az a lehetetlenség, amit a beton és a fonal összehozása jelent. Az anyaghasználat változó – beton, hajszál, fém – , de nem az anyag irányít, hanem az, amit ki szeretnék vele fejezni. Készítettem már tüllre, áttetsző anyagba varrt ölelés-nyomot a saját hajammal, ami egész más technika, mint a beton hímzése, de gondolat ugyanaz, bármilyen anyaggal is dolgozom: a mulandóság rögzítésének a vágya. Mióta csak elkezdtem a betonhímzést, a lehetetlen érdekel.
– Betonnal dolgozni nem csak átvitt értelemben nehéz.
– Előfordul, hogy asszisztensi segítséggel, de mindig én készítem el őket. Még azt a húsz négyzetméteres, három tonna súlyút is, ami annak idején a Velencei Biennáléra készült. Nem én kezeltem a betonkeverőt, de a betonlapokat én öntöttem, egyenként. És aztán jön a varrás, amit végképp nem lehet kiadni másnak.
– A varrás a Velencei Biennálén kiállított mű esetében egy nagy méretű, betonlapokba varrt emberalakot ábrázolt, érrendszerrel, levelekkel körülvéve, ezen jártak aztán a Magyar Pavilon látogatói. Hol van ma ez a munka egyébként?
– Eredetileg a Ludwig Múzeumban volt, de amikor ők a Várból elköltöztek, nem vitték magukkal. Aztán a Nemzeti Galéria tárolta, de aggódtam, hogy mi lesz vele, ha egyszer ők is költöznek, hogy majd egyszer csak szólnak, hogy vigyem a három tonnás munkámat, ahova akarom. Ezért egy jelképes összegért nemrég eladtam, egy német kisváros magánklinikája vette meg. Egyébként a zöld fonal, amivel hímeztem, Velencében a járkálástól megkopott, olyan fűszerű lett. A klinikán nem fektetve, hanem a merőlegesen fogják elhelyezni.
– Van még néhány kortárs képzőművész, aki időnként dolgozik hímzéssel, flitterek felvarrásával szokatlan anyagokra, de valószínűleg mindegyikük más és más aspektusát érzi át ennek a tevékenységnek, máshogy emeli be a saját autonóm művészi munkájába.
– Mindenki megtalálja benne a saját konceptjét. Gyerekkoromban is sokat varrtam és hímeztem, meditációs munkának tartom. Szeretem azt az áldozat-mentes alázatot, ami a hímzésben és más női munkákban is benne vannak.
– Van néhány elem, amelyek különféle formákban vissza-visszatérnek a művészeti gyakorlatodban. Többek között ilyen a fenyő is, amit korábban például betonba varrt fenyőtűket hullató, installáció-szerűen fellógatott, kiszáradt karácsonyfaként ábrázoltál. Ebben a legutóbbi kiállításban a fenyő fémből kiöntve jelenik meg, igaz, csak a törzs csonkjaiként…
– A megsemmisítő momentum érdekel, a Karácsony emléke, a kidobás gesztusa. Eltettem néhány karácsonyfa-darabot, és gyűjtöttem be máshonnan is. Már régóta terveztem, hogy fémből öntöm ki őket, és most Kis Tamás segítségével el tudott készülni, aki egy zseniális fémöntő mester és szobrász, és aki rá tudott erre a dologra hangolódni szellemileg is. Csodálatosan öntötte ki őket, teljesen élethűek.
– Egyszerűen elővettél régi munkákat, vagy változtattál rajtuk az új térbeli helyzet miatt?
– Is-is. Változtattam ott, ahol a régi technika már nem volt adott, vagy olyan részeknél, ahol korábban problémásnak éreztem. Itt most átalakíthattam őket – ezért is vállaltam a kiállítást.
– …és hogy érzed magad mostanában?
– Nem élek meg a művészetemből, de erről már régen letettem, és ez nagy szabadságot ad. Főként tanítok, most éppen gyerektáborokat csinálok. És dolgozom a saját munkáimon, egy pannonhalmi hajjal varrott művön például, amit nagyon szeretel csinálni. És a gyöngyökkel való foglalkozást is – eddig körülbelül 100 méter fűztem már fel – folytatnám a jövőben. Nagy nyugalom van bennem. Sokáig el akartam kerülni, hogy „érzelgős” dolgokat csináljak. Aztán úgy 8-10 évvel ezelőtt az óbudai kiállításom címe ez lett: Érzelgős akarok lenni. Fiatalként féltem attól, hogy hibaként róható fel az, hogy finom, túl finom a munkám – ma már nem félek ettől. Alkotóként már bármit meg merek tenni.
