A Manifesta, Európa nomád biennáléja minden kiadása más városban kerül megrendezésre. Az esemény globális problémákra és az adott közeg ügyeire igyekszik helyi és nemzetközi művészeti reflexiókkal rávilágítani. A 21. század Európájában a Manifesta 12 keresve sem találhatott volna megfelelőbb helyszínt. Szicília fővárosa talán egész Európa jelenének (és jövőjének?) lekicsinyített mása, és a várost szemlélve kísérleti laboratóriumban modelleződik Európa helyzete. Ez annyira szembetűnő, hogy egy-két sikeres alkotástól eltekintve felmerül a kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a Manifestára, nem lenne-e frappánsabb ötlet Palermo várost magát kortárs művészeti tárlatként pozícionálni?
Milyen ma Palermo? A város, amely a mai napig nem tért magához a maffia, az ahhoz kapcsolódó korrupció és a nagyszabású szervezettbűnözés hatásától, a migrációs probléma egyik legérzékenyebb helyszíne. Ugyan a maffia visszaszorulása, legalábbis a hétköznapi láthatóság szintjén olyan hősök, mint Giovanni Falcone és Paolo Borsellino erőteljes munkája hatására bekövetkezett, ma is óriási a munkanélküliség, a hivatalokat korrupció és fejetlenség jellemzi, az életszínvonal alacsony. (1)
A szemetes utcák és rohadó épületek látványa a turista-útvonalaktól pár száz méterre hétköznapi, a gettó-hangulat a belváros központjáig gyűrűzik. A migrációs hullám sem segít a helyzeten, az Afrikából folyamatosan érkező menekültek nem, vagy csak nagyon nehezen jutnak munkához, ezért kiváló célpontok a maffia számára. Az új rabszolgatartás a bevándorlókon alapul: a kormányhivatalok összefonódva a maffiával zsebre teszik az EU támogatást, cserébe ingyen munkára, kábítószer kereskedelemre és prostitúcióra kényszerítik a menedékkérőket. (2)
Szegény és koszos várost könnyen találni ma a déli országokban, de olyat már kevésbé, ahol a kultúra és az esztétika lélegzet-elállító magassága keveredik pár négyzetméteren belül a kilátástalan jelennel. A helyi szicíliai családapák a szeméthalom közepén kedélyesen sörözgetnek az észak-afrikai tulajdonosok kis boltjai mellett. Mindezegy utcára zajlik a palermoi katedrálistól, ami az arab-normann építészet szédítő duettje, de a Palazzo Normani is, ahol jelenleg a parlament működik,csak 150 méterre található.
A Manifesta szempontjából érdekes, hogy ugyan a résztvevő művészek reflektáltak a hely specifikus atmoszférájára és problémáira, mégsem álltak elő olyan művekkel, amely a városnak ezen sokoldalúságát tárná a látogató szeme elé. Hiányzik a szituácionista attitűd, hogy a városban a látogató „csak úgy”, Guy Debord szavaival élve „ődöngjön”.
Pedig ha csak a bevándorlás sürgető ügyét és az abból felmerülő integrációs problémákat vesszük figyelembe, Palermo épületei elgondolkodtató válaszokkal állnak elő. A kultúrák gyümölcsöző együttélése ugyanis esztétikailag működik. A Cappella Palatina esetében például az iszlám ornamentika csodálatos alapokat ad a keresztény bizánci stílusú mozaikoknak, a Capella teteje a fából készült, gazdagon festett iszlám építészetet példázza, a mennyezetet tartó oszlopok pedig a régi görögökre emlékeztetnek.
A történelem során Szicíliát az összes létező kultúra elfoglalta: a főníciaiak, arabok, normannok, spanyolok és franciák egyaránt rajta hagyták kézjegyüket és művészeti stílusukat Palermón. Nemcsak a templomokban, hanem a palazzokban is természetes könnyedséggel keveredik az arab mecsetek stílusa, bizánc, a reneszánsz és a barokk, de helyi stílus is kialakult ezekből a nemzetközi vizuális kultúrákból, ezért a szicíliai barokk párját ritkító belső tereivel találkozunk szerte a városban.
A közterek és palazzok szépsége, nyugodtan mondhatjuk, vetekszik Velencével. Ezeknek a helyeknek a karbantartására is csak kevés pénz van, és a helyszínek, a közterektől a felállványozott palazzokon át (pl. Palazzo Forcella de Seta) Georges Didi-Huberman „romok” (ruins) elméletét idézik, miszerint a romok a művészet és természet együtteséből létrejövő „új emlékművek”. Ugyanakkor, ahogy ezek a helyszínek is bizonyítják, a rom sokkal több, mint halott tárgy, amely egy letűnt kultúra nagyságára reflektál. A rom valamiféle „élő” felület, amely ontológiai paradoxként a jövőt testesíti meg. (3)
Valóban, van valami ezekben a felállványozott, már-már széteső, omladozó, szerkezetüket kivillantó épületekben, ami sokkal őszintébb, mint egy helyreállított régi épület. Olyanok, mintha a lényünk rétegei lennének, megmutatják mindazt, ami valaha volt, – és éppen ezért most is – európai. A város és az épületek szövetén az idő látható nyoma miatt válik a múlt egy olyan jelenné, amivel dolgunk van. Az épületek memento mori-ként tárják elénk az ember nagyságát, szépségét és halandóságát, és ahogy a Kapucinus kriptában a szerzetesek kiállítják a mumifikálódott halottaikat, úgy áll a város teste is egy fajta múlthoz kapcsolódó, de nagyon is jelenlevő, élő köztes térben.
A város másik különlegessége az, hogy klímája ellenére nagyon zöld. A természet, növényzet szerepe Palermo és a Manifesta esetében is kulcsfontosságú. A kertek, amely a Manifesta alaptémája (az esemény címe Planetary garden. Cultivating coexistence) azért is találó, mert Palermo botanikai szempontból is azt a furcsa szinkretizmust képviseli, amit a társadalma mutat, hiszen az utcán sétálva többek között indiai családok, arab boltosok, afrikai árusok, roma koldusok és szicíliai familíák között korzózunk.
A zöld városban az arab időktől kezdve folyamatosan hangsúlyt kap a kert. A Műértőben megjelent (XXI-7-8. Boros Lili-Ulh Gabriella) Manifesta kritika is helyesen a kert sokoldalú modernista-kolonialista konnotációját fejtegeti, azonban fontos megjegyezni azt is, hogy a kert, tehát az növényzet élővilága, csak bizonyos szinteken kontrollálható és befolyásolható. A növények, az emberekhez hasonlóan, nem gépek, hanem élőlények, tehát a racionális, tudomány-központú hozzáállás, amely bizonyított és megcáfolhatatlan törvényszerűségek alapján irányítaná az életet, sokszor elbukik.
A kert lehetőségeit a Manifesta művészei azonban nem használják ki olyan módon, hogy arra a kortárs művészeti szcéna feltétlenül büszke lehetne. A kert ma közkedvelt téma, ezért jó lett volna látni több olyan művet, amely például az Új Materialista filozófiai irányzat fényében, tehát az anyag (test és nem a ráció) adta lehetőségek megmutatkozásában láttatja és pozícionálja újra a kert kolonialista felhangjait.
Az Orto Botanico-ba, tehát a Botanikus kertbe készült alkotások jórészt erőteljesek, de nem szolgálnak forradalmi újdonsággal. Michael Wang munkájának (The drowned world) egy része egy óriási állványzat a Botanikus kert falának támasztva, amelyen felmászva kitekinthetünk a paradicsomi kertből, a falakon túl. A látvány egy széteső indusztriális közeg, óriási fémtartályok rozsdásodnak a kert védett zónájának túloldalán.
Lungiswa Gqunta Lituation című szájbarágós installációjában a kertet a transzcendencia és az erőszak kettősségében láttatja: a különleges fák alatt ipari szemét, hétköznapi tárgyak és Molotov-koktélok hevernek.
Zheng Bo videója (Pteridophilia), amely a bokrok közé rejtve ázsiai fiúkat mutat, akik teljes szexuális felajzottsággal vetik magukat páfrányokra inkább nevetségessé, mintsem komolyan elgondolkodtatóvá teszik az öko-szexualitás szóvivőit.
Alberto Baraya installációja (New Herbs from Palermo and Surroundings. A Sicilian Expedition), amelynek megalkotásához a művész Szicília különböző kisboltjaiban vásárolta össze a művirágokat a kert, a gyarmatosítás és az élet tudományos vizsgálatának sokoldalú és izgalmas fricskája.
A kert folytatódik a Palazzo Butera épületében is. A „rom” ezen helyszíne a fent említett okokból egészen szédítő. Renaldo Leotta Giardino műve egy videómunkát ötvöz padlóra rakott agyag csempékkel, amelyek leesett citrus gyümölcsök lenyomatát őrzik, és az egész csak nagy nehézségek árán nevezhető költőinek.
A Palazzo Ajutamicristo rusztikusabb terei viszont egy érdekes és fontos munkát mutatnak be. Richard Vijgen műve (Connected by air) az ég egy szeletét mutatja a plafonra vetítve, és majdhogynem egy időben mindent, ami az égen történik, épp a néző feje fölött. Repülőjáratok, wifihálózatok, műholdak, az a számunkra érzékelhetetlen világ rajzolódik ki, amit egyébként folyamatosan használunk. Más látvány ez, mint a reneszánsz és a barokk ég-képei, amikből Palermo városa szintén bővelkedik.
A Manifesta számos helyszínen zajlik: régi mozi, színház, külvárosi lakótelep, közterek, belső udvarok és kisebb kertek meglepetésszerűen alakulnak át a kortárs művészet aktív színtereivé. Ugyan az alkotások között nincsen valóban újító mű, az esemény élvezhető. Az összbenyomásnál a hangsúly azonban nem a Manifestán van. A biennálé egy érdekes hozzáadott érték az amúgy lehengerlő városhoz.
(1) Falcone és Borsellino, szicíliai bírók az egész életüket a maffia visszaszorításának szentelték. 1992-ben ölte meg őket a bűnszervezet.
(2) https://www.theguardian.com/news/2018/feb/01/migrants-more-profitable-than-drugs-how-mafia-infiltrated-italy-asylum-system
(3)Andrew Hui, 2017. The poetics of ruins in Renaissance literature. (p. 24) Oxford University Press.