A „Thirtythree – a fotográfia új horizontjai a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen” című kiállítás a Capa Központban, illetve a kiállításhoz kapcsolódó kiadvány látszólag a MOME Fotográfia Tanszék létrejöttének jubileumához lett kötve; ahhoz, hogy 33 éve folyik ilyen oktatás-képzés ezen az egyetemen. Úgy tűnik azonban, hogy ennek az évfordulós projektnek (ami egy utazó kiállításból és egy angol nyelvű kiadványból áll) több célja is van. Erről beszél előbb Kopeczky Róna kurátor, akit a MOME kért fel, majd kurátor-társai: Máté Gábor, a MOME Fotográfia Tanszék vezetője és Kudász Gábor Arion, a tanszék egyik tanára.
– A csoportos kiállításban résztvevő alkotók nagy száma (negyvenhat) ellenére érezhető egyfajta közel egységes szemlélet, stílus. Minden vizuális műfajban vannak divatok, trendek és ezeket valószínűleg ti is követitek. Leírnátok, milyen az a fotográfiai ízlésvilág, ami felé a kiállításon és a katalógusban szereplő munkák mutatnak?
Kudász Gábor Arion: A trendeket nem kötelező követni, de tudni kell róluk.
Máté Gábor: Mi egyáltalán nem akarunk trendkövetők lenni; a mi célunk az, ami egyébként minden fotósnak, hogy trendeket teremtsünk. Ezt nem lehet totál különállásból csinálni, tudni kell valamennyire, hogy mi zajlik a világban. És persze szeretnénk a kortárs fotográfia térképére rákerülni; oda, ahol a világ élvonala van.
– A MOME nemzetközi pozicionálásához, térképre helyezéséhez ez az angol nyelvű kötet elég jó PR eszköznek tűnik.
MG: Elhivatottak vagyunk, és le akarjuk tenni a névjegyünket. Egyébként ha csupán az egyetemet akarnánk eladni, akkor a sokszínűséget hangsúlyoznánk, azt, hogy mindenhez értünk. Mi viszont inkább egy karaktert hangsúlyozunk, amiben önálló alkotói és alkalmazott munkák is megjelennek egymás mellett, mégis ugyanaz a hatást keltik.
KGA: Külföldön a magyar fotográfiát mindig ugyanaz az öt-hat klasszikusnak számító magyar fotográfus (Kertész, Brassai, Capa és a többiek) jelöli, ezzel szemben egy-egy kortárs magyar alkotó sikere önmagában áll. Vagyis nincs a kortárs magyar fotográfia a nemzetközi horizonton, nincs brand, amibe egy-egy új alkotó behelyezhető. Példának okáért a Helsinki iskola, vagy azelőtt Düsseldorf sokat tett a finn, illetve a német fotográfia karakterének meghatározásáért. A rendszerváltás óta a magyar fotográfiának kialakult egy erős karaktere, mégsem lett ez a jel a nemzetközi térben látható helyre leszúrva. Ha úgy vesszük tragédia, hogy látszólag a hazai művészettörténész szakmát ez nem vagy nem ez foglalkoztatja. A nemzetközi diskurzus számára folyamatában lenne szükséges értelmezni a kortárs magyar fotográfia belső összefüggéseit.
MG: Mi úgy érezzük, hogy van saját nyelvünk, önálló egységnek érezzük magunkat, és a Thirtythree könyvnek az is a célja, hogy ezt felmutassuk. És hogy milyen az esztétikája annak, amit csinálunk? Hát nem tudom azt mondani, hogy piros vagy sárga vagy kék, de azt igen, hogy szeretjük, hogy ha képben van valami izgalom, nyitottság, újszerűség. Vannak bizonyos problémák, amikre a fotográfia nyelvével keressük a választ. És persze Moholy szellemi örökségét visszük tovább, de nem a formavilág, hanem a hozzáállás tekintetében; többek között azzal, hogy a fotográfiát önálló művészeti ágként kezeljük. Szerintem az a jó fotó, amit szavakkal nem lehet leírni. Többféle ízlésű oktató van a tanári karban, nem akarunk senkire ráerőltetni egy ízlést, pont azért, hogy a hallgató vizuális kreativitása tudjon fejlődni. Mi tanárok váltogatjuk egymást, sok impulzus éri a hallgatót. Nem úgy vannak felépítve a féléveink, hogy műfajok vannak, hanem tematikus félévek, és ez ebben a mostani kiállításban is tükröződik. És arra is büszkék vagyunk, hogy bár a hallgatóink nem tipikusan sajtófotósok, mégis nem egyszer nyertek már a Magyar Sajtófotó különféle kategóriáiban.
KGA: A rendszerváltás óta elindult egy régión belüli versengés is. Például a románok vagy szlovákok okosan felépített nemzeti karakterrel bírnak többek között a kortárs fotográfiában is – társadalomkritikusak, humorosak, némileg talán cinikus felhangokkal, érdekes és jól beazonosítható toposzokkal, gondoljunk csak Martin Kollar munkáira. A régió ebből a szempontból egy jól körülírható rokonság.
MG: A mi humorunk más, kissé drámai, és a témák komolyan vannak véve. A fókuszok pedig kiderülnek a könyvből.
KGA: A sokat emlegetett MOME kézjegy vagy stílus kifejezéssel pedig – bár nem kedvelem, mert a kontextusában megbélyegzőnek éreztem – érdekes egyszer nekünk is eljátszani. A kiállítás és a könyv összefoglal egy sor témát, megmutatja, hogy milyen alkotói stratégiák munkálkodnak a háttérben, kijelöl egy közös platformot. Ha kellő távolságból, mondjuk a Hatje Cantz kiadó vagy a londoni Royal College horizontjáról nézzük, akkor ez a válogatás a magyarországi, rendszerváltás utáni fotográfiát jelenti, és ebbe a képletbe olyanok is beleilleszthetők, akik nem is a MOMÉ-ról jöttek ki. Létezik tehát egy kortárs fotográfia, ami karakteresen magyar és erősen összefügg a MOMÉ-val, de nem 100%-os az átfedés. Amellett, hogy az egyetemet szeretnénk külföldön promotálni, a kiállítás és a könyv azt a célt tűzi ki, hogy ami az utóbbi időben zajlik a magyar fotográfiában, kerüljön fel a térképre. Van olyan önálló, mint a német, az amerikai, a francia, vagy akár a japán vagy finn fotográfia. Nem érünk rá kivárni, amíg a magyar hatvanas-hetvenes évekre való rácsodálkozás kimúlik.
– Az elmúlt három évtizedben kitartó és folyamatos építkezés folyt az egyetemen, nem csak szellemileg, hanem anyagilag is. A MOME (és nem csak a Fotográfia Tanszék) egy nagyon jól menedzselt csapat benyomását kelti. Úgy tűnik, a szándékokhoz mindig lett pénz, paripa, fegyver is.
MG: Mi voltunk az első felsőfokú képzést nyújtó intézmény, ez tény, ez adja a MOME Fotográfia Tanszék megkülönböztetett helyzetét. De a fenntartó részéről pont ugyanannyira van menedzselve ez az egyetem, illetve a Fotográfia Tanszék, mint bármelyik felsőoktatási intézmény, semmi különbség nincs. Na jó, most éppen fejlesztik, harminc év után lecserélhetjük a harminc éves vakujainkat, jó. De a számítógépeink 12 évesek! Tény, hogy a kezdetek nem voltak feszültségtől mentesek, a fotográfus-képzés beindítását az akkori Iparművészeti Főiskolán elég komoly szakmai harc előzte meg és követte, ami néha a mai napig érezhető. A Moholy elveit valló akkori rektor ugyanis nem az akkori Fotóművész Szövetségből hívott tanárnak fotósokat, hanem „kivett” négy magyar fiatalt a lipcsei iskolából – Kopek Gábort, Oravecz Istvánt, Zátonyi Tibort, és Fehér Gábort -, és velük indított egy Moholy szellemiségében fogant, a kísérletezést kitüntetett helyen kezelő tanszéket. De a hazai szakma sokáig úgy tekintett ránk, mint ahol alkalmazotti fotográfusokat képeznek, és nem művészeti oktatás folyik. De nem akarok további ellentéteket generálni, és remélem, hogy egyszer létrejön a szakmán belüli konszenzus.
– Mi okozza a gyakran érzékelhető szembenállásokat a szakmában ma, 33 évvel a Tanszék beindítása után?
KGA: Ezzel nem szoktam találkozni, bár nem kizárt, hogy vannak 33 éven át őrizgetett sérelmek. A konfliktus – legyen az képzések között, vagy a szakmán belül – kontraproduktív és sokat árthat. MOME alumnik tanítanak a többi felsőfokú fotográfus képzésben, ami jó dolog. Amúgy se kéne ennek a könyvnek az állítását túldimenzionálni, ez nem egy egész pályás letámadás, hanem példa akar lenni a MOME által kitermelt fotográfiai életművek egyberendezésére. A lehetőség nyitva áll, hogy a magyar fotográfiát más – akár egy másik iskola, akár egy intézmény – máshogy értelmezze. Az itthoni konfliktusok a párezer fős szakmán kívül senkit sem érdekelnek, viszont arra nagy az igény, hogy a magyar fotográfiának legyen konszenzusos arculata. Ez a könyv-kiállítás az utóbbi felé egy lépés. Mert különben a nagyon is létező kultúrdominanciával nem lehet felvenni a versenyt, amilyen a lényegesen nagyobb potenciált, vonzerőt, „pénzt-paripát-fegyvert” mozgató angolszász, német vagy francia fotográfia. Minőségben fel lehet venni a versenyt, de erős megafon nélkül nem vagyunk hallhatóak.
– 33 év – kicsit furcsa évforduló. Miért nem vártátok meg a 35. évet?
MG: Egyrészt azért, mert türelmetlenek vagyunk. Áh, nem így van. Az van, hogy nem szeretjük a bevett dolgokat. Kicsit máshogy csináljuk az ünnepet is. Ez a projekt két évig készült egyébként, nem állt azért össze minden rögtön a legelején. De a harminchármas számnak azért van több jelentése: felnőtté válás, krisztusi kor… A tanszéki munka 34. éve kezdődött el. De fontos, hogy mi nem a 33 évről szóló teljes katalógust akartunk csinálni, ezért van az, hogy hiányzik belőle például XY, meg Z, pedig ő vagy ők tényleg jó fotósok. De mi a mostani arcunkat akartuk megmutatni, és ehhez nem biztos, hogy ahhoz mindenkit meg kell mutatni. Amúgy, ha bármilyen válogatást készítesz, az, aki nem kerül be, az biztos hogy nem érzi magát jól, ez mindig így van.
KGA: Idén volt a 30. diplomavédésünk, ennyi éve ad fotográfus diplomákat az egyetemünk. Ha szükséges egy kerek évforduló is… A Thirtythree könyv abban a pillanatban jelenik meg, amikor még két szék között vagyunk (a régi campus már nincs meg, és az új még nem kész – a szerk.), vagyis ajándékbontás előtt vagyunk bő másfél évvel. Viszont véletlenül se higgyük azt, hogy azok az eredmények, amik a könyvben láthatók, azért jöttek létre, mert van „pénz-paripa-fegyver.” A könyvben szereplő alkotók többségében önjáróak, abban az értelemben is, hogy országhatárokon kívülre is (ön)járók, tehát a fent emlegetett burkon kívül képzelik el magukat sikeresnek. Olyan alkotókat gyűjtöttünk össze, akik értelmezhetők nemzetközi kontextusban, és akik maguk is nemzetközi kontextusban képzelik el a karrierjüket. Fontos, hogy hova célzod magad. Valójában ez a szándék az igazi „pénz, paripa, fegyver”.
– Nemrég meghívta a MOME Barabási Albert-Lászlót, egy díjat fog kapni. Barabási a teljesítmény és az érvényesülés viszonyát kutatva a megfelelő hálózatok jelentőségére jutott. Nagyon leegyszerűsítve, amit kapcsolatrendszernek hívtunk régen, azt ma a hálózatnak hívjuk. Mondhatni azt, hogy a MOME ezt ismerte fel? Hogy egységcsomagban jobban lehet a tehetséget képviselni és sikerre vinni?
MG: Ez nyilván így van.
– És mi van, ha a hálózat domináns esztétikája, szellemisége nem elég nyitott?
KGA: Ha zárt a rendszer, az a perifériáról nézve nem jó. Olvastam nemrég egy tudománytörténeti kötetben egy tudósról aki feltalált egy igen fontos dolgot, de hosszú ideig senki nem vett tudomást róla, mígnem harminc évvel később valaki más, egy angol feltalálta közel ugyanazt, és világhírű lett vele. Ismerős történet. Egy nagy „haliskola” védelmet és lehetőséget jelent. A hálózat fontosságának felismerése és az abban való működés az egyéni utakat is segíti.