Mi a teendő, ha fiatal, frissen végzett képzőművészként nem találunk a munkáink számára megfelelő bemutatási lehetőséget? Először szomorkodunk, hogy az egyetemről frissen kilépve nem ugrik ránk azonnal a szakma, és nem állnak sorba neves galériák, hogy azonnal egyéni, vagy prominens csoportos kiállítási lehetőségeket ajánljanak fel.
Másodszor, megpróbálkozunk az internettel, fészbuk és instagram posztokkal, és reménykedünk, hogy a barátainkon és a családunkon kívül valahogy megragadják a reprók a szakma figyelmét is. Harmadszor, elkezdünk felkutatni olyan fórumokat, akik érdeklődnének a munkáink iránt.
Negyedszer, létrehozunk olyan megmutatkozási felületeket, ahova meg tudunk hívni bárkit, és izgalmas körülmények között be tudjuk mutatni a munkáinkat fizikailag is. Ezt hívják proaktív menedzsmentnek, és megjelenési fórumok híján ez a hozzáállás erősen bátorított Magyarországon.
Ezt az utat járja Fülöp Gergő, aki 2017-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen és a saját műtermét, a Budapest, Lágymányosi utca 18 alatt található pincehelység egyik kis, 10nm-es részét alakította át kiállítótérré.
A Kavics kiállítótér létrehozása szépen illeszkedik a műteremláncolatot üzemeltető Eleven Blokk Alapítvány nagyobb szabású programjába. A Mátyási Péter és Ongjerth Dániel által indított kezdeményezés a Bartók-negyed művészeti projekt keretei között igyekszik fellendíteni a 11. kerület kortárs művészeti életét. A szervezőmunka mellett az alapítvány az önkormányzat által tulajdonolt pince helységeket adja bérbe képzőművészeknek. A világítás, víz és általában a fűtés megoldott, tehát a helyiségek műteremnek jól használhatóak.
A Kavics az utcáról nem látható, előzetes egyeztetés alapján látogatható ’titkos hely’. A műtermeken átgyalogolva nyílik a kulcsra zárt ajtajú kicsi tér, amely Fülöp Gergő elképzelése szerint a kiállítások alkalmával különböző ’környezetekké’ alakul át; environment típusú installációs alkotások formálják a helyiséget.>
Különböző meghívott művészek kapnak kiállítási lehetőséget, a repertoárban például El-Hassan Róza installációja is szerepelt. A mostani kiállítás együttműködésben létrehozott anyag, amely Sztefanu Marina és Fülöp Gergő magyarországi életérzésére koncentrál.
A két művész egy mini-paradicsomot rendezett be, zöld és lila, megnyugtató és sejtelmes fények fogadják a látogatót, aki belépéskor lábzsákot húz, hiszen utcai cipővel mégse mászkálhatja össze valakinek az otthonát!
A térben papírból készült pálmafákkal és angyalkás függönyökkel keretezve egy dúsan megterített asztal fogad, ami olyan, látszólag mű-ételekkel van megrakva, amiket a magyar fiatal művészek egyébként nem engedhetnének meg maguknak – homár, kagyló, osztriga.
A csavar a dologban az, hogy ezek a tengerségek igazából ehetőek, Marina háztartási kekszből gyártotta le őket, az ízt és a megfelelő állagot csak hozzá kell képzelni. Az asztalon és a sublót mellett papírmaséból készült edények, ezeket a művészek a szüleik házához tartozó konyhafelszerelés alapján reprodukálták.
A Báthory pincészet vörösbora és a Dréher sör ugyan nem tartoznak a luxuskonyhán a homárt kísérő italok közé, de remekül támasztják alá azt az életérzést, amit a viaszosvászon terítő rányomtatott barokk bacchanáliájával képvisel, nem is beszélve az angyalkás függönyről, a mű-befőttek előtt.
Az otthon melege, a gyerekkor emlékei, az anyagi és boldogulási nehézségek, a művészettörténet grandiozitása, és az elvágyódás egy paradicsomi állapotba találkozik a kiállításon, aminek giccsességével ugyanakkor a művészek teljesen tisztában vannak. (1)
Felmerül a kérdés, amivel a művészettörténet során sokszor találkozunk, nevezetesen az, hogy minek újra megcsinálni, kvázi szoborként újraalkotni a borosüveget, a kóláspoharat, az edényeket, miért nem használnak a művészek egyszerűen ready-made tárgyakat (anyu biztos kölcsönadta volna).
Miért kellett Andy Warholnak a szappanos dobozokat újraalkotni vagy Jaspers Johns-nak bronzba önteni a dobozos sört? Több válasz létezik, de Fülöp Gergő és Sztefanu Marina esetében a tárgyak megformálása általi újra-birtoka vételben, ezáltal a testi közelség, az intimitás helyreállításában rejlik a válasz.
Papírmaséból létrehozni a gyerekkor edényeit, valamiféle profán szentséget kölcsönözni a hozzánk közel álló hátköznapi használati tárgyaknak. A dolgok lényegét ismerjük meg azáltal, hogy újra létrehozzuk őket, visszavesszük őket a tömegkultúrától.
Valahogy ezen keresztül érezzük azt a fájdalmas szeretetet, ami a hozzájuk való kötődésben, de a fizikai és szellemi elvágyódás feszültségében érződik igazán. Hiszen itthon a barokk angyalokból (akik Isten hírnökei, és a mennyek fénylő lényei) függöny és asztalterítő minta lesz, a mennyei lakoma pedig háztartási kekszből készült (ehető ugyan, de) szimulákrum élelem.
Mégis ennek a fájdalmas platóni felismerésnek, nevezetesen annak, hogy a fizikai világunk csupán a mennyei (jelen esetben vágyott, álmodott) formavilág torzult és fakó árnyéka, a minket körülvevő tárgyak és hangulat az, ami kedves nekünk, és amit szeretni lehet. És a család konyhájában a tévé, a kávésibrik és a kóláspohár az, ami számunkra az otthont jelenti.
Sztefanu Marina, Fülöp Gergő: 500 g 6l. Kavics (Budapest XI. Lágymányosi utca 18.), megtekinthető 2019. május 19-ig.
(1) A kiállítás eszembe juttatta József Attila De szeretnék gazdag lenni… című versét. A versről ma is több átirat születik, alább két 7. osztályos diák átirata, amely számomra több szempontból jól passzol a művekhez:
De szeretnék gazdag lenni
Sportkocsival járni-kelni
Tenger gyümölcseit enni
Gálvölgyi-show-t nézegetni.
Ha egyszer ez teljesülne
Mindenki csak irigykedne
hogy utazok repülővel
Apukámhoz Kecskemétre.
(Kocsán Nikolett, Borosi Dávid, 7.o.) https://koltogeto.blog.hu/2011/04/17/de_szeretnek_gazdag_lenni_3).