Kis Róka Csaba kiállítását a nagytétényi aqb Project Space-ben sokféleképpen meg lehet közelíteni. Az Élet és Irodalom hasábjain György Péter által jegyzett cikk (1) egy régi típusú megközelítést alkalmazva, a paragone irodalom hagyományaihoz híven azt a kérdést emeli mindenek fölé: jobb-e a festészet az irodalomnál, netán, a neves művészetteoretikust, Dantót parafrazeálva, ki semmiz ki kit?
Nem is habozik soká a bizonyításban, s kimondja a festészet feletti ítéletét: a filozófiából táplálkozó irodalmi művekhez mérve a festészet jelentőségét a szolgai, és kevéssé sikerült „fordításban” lehet megállapítani. Az intellektuális áramlatok terjedését és az intellektualizálás igényét azonban a hazai poszthumán szövegek és esztétika viszonyrendszerében rosszul méri fel; a mai közeg ismeretében nem nehéz észrevenni – lásd a 2019-es Turner-díj, versenyt háttérbe szorító, megosztott helyezéseit („mindenki győztes”) -, hogy a kölcsönös függési és együttműködési láncolatok azok, amik mind a műfajok (és azok felett), mind az azokban tevékeny, progresszív alkotók között ma igazán működnek. És csak zárójelesen, a mai helyzet nem is kínál nagyon mást, mint a művészeti ágak közötti „egyenértékűségi láncolatként” az elhasznált vagy nem, populista politikai „összefogást”.
Nem állítjuk, hogy a filozófia ne segítette volna – akár a legutóbbi időkben is – a legitimációs válsággal küzdő kortárs művészetet, ahogy arra Stefan Heidenreich e-flux magazinban megjelent cikke is felhívta a figyelmet. A szerző állítása szerint a központi bankok mintájára egyfajta művészeti értékőrző funkciót biztosító, gyűjteményező múzeum a likviditás (folyamatos időszakiság) felé előremenekülő válságában ma a filozófia biztosítja azt a stabilitást, amit az intézmény elhagyott, és aminek pótlására az egymásra rendezett biennnálék és triennálék sem állhatnak be.
Ebbe a vákuumba, – szól a vélemény – lép be a filozófia, amely tudományos rendszeréből következőleg egy 2500 évet átfogó gondolati hagyományt képes folyamatosan életben tartani és mozgósítani – akár az újabb művészeti spekulációk megalapozása érdekében (is). Aki Arisztotelészt mond és a posztstrukturalistákkal zárja a gondolatot, olyan örök kérdésekbe fonva az értelmezést, mint a valóság, a történelem, az anyag, a tudás – folytatva a gazdasági zsargonban kiérlelt gondolatot -, az hitelt ad az amúgy szabadgyökű, fedezetmentes „tárgyaknak”.
Heidenreich cikkének apropóját szintén a filozófia és a művészet cinkos viszonyának kibogozása adta. Esetében ez a ma rendkívül népszerű spekulatív realizmus filozófiai iskolájának az internet utáni újmaterializmus művészetével való összeházasítása, amelyben a kontinentalizmus filozófiai hagyományát megújítók „segítik” a művek felfelé nivellálását, és végtére, piaci érvényesülését, már nem a reprezentáció szolgálatában (múzeum), hanem a műkereskedelem adómentes vám/raktárövezeteiben (freeport).
Nálunk a helyzet, mondani se kell, nem lehetne ennél eltérőbb. Az irodalmi/filozófiai hátszelet kapó festészet, hogy maradjunk Kis Róka eseténél, nem hogy a máshol jellemző reálgazdaságtól elszakadó buborék-árképzést nem nyer ettől, de helyzete egyenesen marginalizálódik.
Amiről az Élet és Irodalom cikke nem szól, de amiről mindenki beszél, és eklatánsabb példáját nem is lehetne találni – mind a fizikai tér-, mind a kereskedelmi pozícióvesztés tekintetében -, az a Budapest belvárosából a 22. kerületbe kerülő középgenerációs művésznemzedék kérdése. A körúton túlról a külső kerületekbe való kiszorulást – ami egyaránt jár szellemi és gazdasági mellőzöttséggel – pedig még csak nem is a központosító, ultrakonzervatív kormányzati kultúrpolitika hajtja végre, mint sok más esetben, hanem a ’70-es évek művészetének „beérése” és nemzetközi sikertörténete.
A régóta várt elismerés és figyelem okozta jogos öröm mellett érdemes azokról is beszélnünk, akiknek pillanatát, úgy tűnik most már hosszú évekre aláássa a piaci mozgások tendenciózus átrendeződése és a művészettörténeti kánon alakulása.
A diskurzus, és nem a piac felől nézve tagadhatatlan, hogy a kurrens filozófiai áramlatok libidinálisan feltöltötték az utóbbi évek hazai képzőművészetét: az xtro realm csoport az antropocén, az újrealizmus és annak ontológiai javaslatai felől érkezik, a Hungarofuturizmus csoport az afro- és sinofuturizmusok tanulságait „tette magáévá”.
Az elméleti importok sokszor felkészületlenül érik az ismerősebb, lokális hagyományokban jártas közönséget. Talán nem véletlen, hogy az említett, „sötét ökológiával” foglalkozó és a humán szubjektum decentralizálásának elméleteiben fürdőző csoport is egy szótár formájában összegezte először teljesítményét, hogy legyenek szavaink, anyanyelvünkön akár, ezekről a témákról egyáltalán beszélni.
Az objekt orientált ontológia (OOO) olvasókör a Stúdió Galériában ugyanebből a célból próbálta beolvasni magát a szakirodalomba, mielőtt kiállítást csinál belőle. Vajmi kevés közismeret van itthon arról, mit jelent, vagy hogyan kezeljük azt a helyzetet, amikor a Trapéz Galériába belépnek a TERF-ek (trans-exclusonary radical feminists), amikor a mi feminizmusunknak még a cisz férfiak és nem a transzszexualitás jelenti a tapasztalati mezőben az elnyomást.
A poszthumánnal foglalkozó irodalmi és filozófiai írások pedig sokkal valószínűbben vannak ráutalva az ábrázolásra – bármennyire is ellentmondásba ütközünk – mint viszont: Kis Róka mellett a Lovász-Horváth páros által filozófiai kutatásuk aurájába vont Szűcs Attila festészete például ugyanolyan jól megvan ezen teóriák nélkül is. Sőt, el is ad. Könyvborítóra kerülve azonban egy másik körforgásban is olvasható lesz.
Nemes Z. Márió A preparáció jegyében című könyve „fedezte fel” magának a gondolkodásával egyívású esztétikát (Kis Róka mellett Szöllősy Gézát és Győrffy Lászlót is például, aki már 2000-ben, tehát az egész hazai filozófiai közeget egy évtizeddel megelőzően nyitott Poszthumán kiállítást a Budatétényi Galériában), nem pedig fordítva. Pedig a ’90-es évek után a Rosi Braidottival érkező legújabb poszthumán hullám – divat vagy sem – csak a filozófus 2013-as könyvének berobbanásával vált újra dominánssá a filozófiai diskurzusban és a vele együtt megjelelő kulturális reprezentációk fősodrában.
A festészetet önmagához és önmaga történetéhez mérve, a Szörny-divatbemutató című írás állításával ellentétben Kis Róka Csaba képei nem kontextus nélküliek, ugyanakkor nem a késői modernizmus nagymestereinek életműveivel kell megmérkőzniük. Ahogyan a festészeti főprofillal működő Deák Erika Galériában kiállító Kristina Schuldt sem fogja felülmúlni tubizmusában Fernand Léger képeinek hatását, hogy a neogeo absztrakció mai n+1 hullámáról már ne is beszéljünk a modernek tükrében.
A mélységi modell eltűnése, amely Jamesonnál a posztmodern, Bagi Zsoltnál pedig az újbarokk eljövetele, nem állítja helyre a jelentést, a kapcsolatot, a katarzist sem szemantikusan, sem a képi mezőben. Ez túl nagy kérés a festészettel szemben.
(1) György Péter: Szörny-divatbemutató, Élet és irodalom, 2019. nov. 29.