A hidrofeminizmus elmélete és a Nedves hálózatok kiállítás (kurátor: Szalipszki Judit) nem az, illetve nem csak az, aminek látszik. Vagyis nem „egyszerűen” a feminizmus egyik legújabb, poszt-, és metateoretikus elmélete inspirált Pesten egy trendi, ökológiai és etikai horizontú kiállítást, hanem egy kifejezetten perspektivikus kurátori válogatás révén olyan művek gyűltek össze a Trafó terében, amelyek számos ponton érintkeznek nemcsak a kortárs képzőművészet mai helyét és funkcióját firtató diszkurzusokkal, de az antropocénnek nevezett földtörténeti korszak antropológiai, ökológiai és geopolitikai kérdéseivel is.
A hidrofeminizmus kifejezést Astrida Neimanis hozta létre, aki a feminista és a posztstrukturalista ismeretelméletek (leginkább Luce Irigaray, Donna Haraway, Maurice Merleau-Ponty és Gilles Deleuze) alapjain dolgozott ki egy új, bár kissé azért new ager hangulatú filozófiát (poszthumanista és feminista fenomenológiát) a globális ökológiai katasztrófa és a virtuális kontrolltársadalom összefonódó fenyegetésének árnyékában. (1)
A hidrofeminizmus vízbázisú elmélet, nem a szilárd (illetve annak tűnő) testek individualitására hanem a folyadékok közösségére helyezi a hangsúlyt, ami összeköti az embert a többi élőlénnyel és az élet alapfeltételével, az anyagcserét lehetővé tevő vízzel. Ebben az új világban a likviditás és fluiditás szinte mindent összekapcsol egymással az izzadtságtól az óceánokig ívelően, a korábbi női princípiumok általános értékké formálódnak, a merev és átlátható (egyúttal könnyen kiaknázható és kontrollálható) racionális struktúrákat felváltja a szabad áramlás, a deterritorializáció, amely a hatalom és a tudás újraszerveződéséhez is elvezethet.
Ebben a perspektívában az értékek végre valóban átértékelődnek: a fejlődés nem profitorientált, hanem fenntartható, a kommunikáció nem hierarchikus, hanem empatikus és szimbiotikus lesz. A tudományos fantasztikus fikció világában láttunk már ilyesmit, a kérdés csak az, hogy a művészet avantgárd funkcionalitása valóban működik-e, vagyis a kísérleti víziók tényleg át tudják-e formálni a valóságot?
Ha ez nem is következik be, a hidrofeminizmus abból a szempontból mindenképpen érdekes intellektuális vállalkozás, hogy a realizmus és a materializmus egy újabb dimenzióját nyitja meg a művészek és a laikusok számára is. Neimanis ugyanis Haraway, Rosi Braidotti és Karen Barad nyomán egy új materializmusról is beszél, (2) ami a korábbi dichotóm vagy dialektikus materializmusoktól eltérően forradalmi módon felszámolja az anyag és a szellem dichotómiáját.
A Szalipszki Judit által létrehozott képzőművészeti kontextusban új jelentésekkel töltődik fel az új materializmus Thinking with Matter programja is, (3) ami azt képviseli, hogy nem pusztán az anyagra vagy az anyagról kell gondolkodni, hanem inkább az anyaggal, avagy a matériával kellene együtt gondolkodni, vagyis számításba venni a megvizsgált (vagy megmunkált) anyag biológiai és fizikai felépítését, működését, sajátos akaratát, ágenciáját is.
Az új materializmus ekként nemcsak egy új, etikai és ökológiai perspektívát jelöl ki, de összekapcsolható a régebbi (amerikai és francia) mediális művészetelméletekkel is. Amerikában Rosalind Krauss Clement Greenberg klasszikus modernista művészetelméletét és a specifikus médium fogalmát aktualizálta a kétezres évek posztmediális korszakában, amikor amellett érvelt, hogy még mindig a medialitás tematizálása lehet a kulcsa a művészeti innovációnak, csak éppen nem egy-egy médiumot kell analizálni, hanem a médiumok és a reprezentációk egymáshoz való viszonyát, ahogy ezt Marcel Broodthaers, William Kentridge vagy Sophie Calle teszi. (4)
A kétezres évek másik divatos fogalma, Jacques Ranciere tűnődő képe is hasonló szellemben mutat vissza egy másik klasszikus modern teoretikusra, Guy Debord-ra és a spektákulum posztmarxista fogalmának kritikájára. (5) Ranciere ugyanis a passzív fogyasztói mentalitás kontextusában dolgozta ki az aktív kép elméletét, amely gondolkodásra, tűnődésre késztet, mégpedig úgy, hogy áthágja a médiumok, a reprezentációk és az intézményesült tudás struktúráinak határait.
Astrida Neimanis és Szalipszki Judit nézőpontja azonban egy fokkal mélyebbre hatol, mert a médiumot felváltja az anyaggal, a szociális és kulturális hálózatokat a fizikai, kémiai és biológiai struktúrákkal, hiszen immáron nem a művészet vagy a képalkotás, hanem a bioszféra jövője a tét.
A Nedves hálózatok kiállításon mindezt gyönyörűen és emblematikusan sűríti össze Birthe Leemeijer „eau de polder”-e, avagy polder-parfümje, ami egy holland kistérség, Mastenbroek illata, a benne élő emberek, állatok és növények esszenciája. Sőt egyúttal egy kollaboratív, közösségi alkotás is, hiszen Leemeijer az ott élő emberekkel együttműködve állította össze az illat komponenseit. Ráadásul a projekt közösségi jellegű a szó újabb, poszthumanista értelmében is, ahogy azt Donna Haraway érti, aki éppen az antropocentrikus világkép lebontásán fáradozik, amikor a nem-emberi létezők perspektíváit próbálja felvázolni.
Ezt szolgálja az antropocén helyére állított chthulucén fogalma is, amely nem egy rettenetes arachnoid szörnyetegről, hanem egy rejtőzködő életmódot folytató kaliforniai pókról kapta a nevét (ami viszont Lovecraft pándimenzionális csápos szörnyének, Cthulhunak nevét viseli magán). Haraway számára nemcsak a pók hálója, de tapogató szőrökkel felszerelt lába is ismeretelméleti és etikai jelentőséggel bír, hiszen egy újfajta, taktilisebb, materiálisabb, és ekként empatikusabb emberi érzékelés lehetősége felé mutat.
A közösség hasonló dimenziója hatja át Sissel Marie Tonn munkáját, amely a szintén holland Sliedrecht városához kapcsolódik, ahol egy teflongyár miatt felszólították a lakosságot, hogy ne fogyassza a kertekben és az erdőkben termő növényeket. A teflongyártás egyik mellékterméke, a gore-tex technológiákhoz is használt perfluoroktánsav ugyanis hibrofób vegyület, vagyis kifejezetten káros a hidrofil szervezetekre.
Tonn a különféle (emberi, ökológiai és geológiai) léptékek összemérésére egy olyan vízórát készített, amelyet a szennyezett növények hamujából kikevert mázzal díszített. A vízhatlan és egyben erősen teoretikus mázzal bevont archaikus vízóra mellett Tonn saját meditatív szövege is megszólal az általa is élt sliedrechti életről.
A kerámia felől közelít a szerves és a szervetlen anyagok közötti térhez Keresztes Zsófia is, akinek formakincse azonban más dimenziókban, másfajta, másként horrorisztikus (abjekt) kontextusban is jól működik, ami viszont Georges Bataille mélyebb és alantasabb materializmusán át szervesül a természethez, illetve az új, materialista és poszthumanista természetfilozófiákhoz. (6)
Akár az új materializmus egyik paradigmatikus entitása is lehetne a Gosztola Kitti, Horváth Olivér és Német Szilvi együttműködésére épülő, a biológia és a filozófia frazeológiáját, az ökológia és a szociológia perspektíváját egyesítő Prokaryote precariat közösség (hagyományosabban: művészcsoport).
Eredeti értelmében a precariat kifejezés egy új társadalmi réteg, a létbizonytalanságban (precarious conditions) élő proletariátus jelölésére született meg, ami elsősorban a társadalombiztosítással nem rendelkező, dolgozó tömegeket jelenti, jellemzően az afrikai és ázsiai nagyvárosokban.
Kiterjesztett értelemben azonban vonatkozhat a bérből és fizetésből élő népesség azon részére is, akik alacsonyan kvalifikált munkát végeznek multinacionális cégeknél, sőt ironikusan akár az artworld feltörekvő művészeire is, akik még nem alapozták meg brand-jüket, így ki vannak szolgáltatva a komolyabb piaci szereplők vágyainak és céljainak.
Ha ezt a prekariátust összekombináljuk Haraway vagy James Elkins poszthumanista ontológiájával és esztétikájával, akkor megkapjuk a Föld biomasszájának darabszámra leghatalmasabb populációját a prókarióta prekariátust, azaz a fejlettebb ágensek vágyainak kiszolgáltatott, sejtmaggal nem rendelkező (leginkább bakteriális) lényeket. A Nedves hálózatokon látható Corpus Separatum installáció pedig a magyar trianoni tenger-trauma sok éve folyó emlékezetpolitikai kutatását (7) helyezi el a hidrofeminista horizonton.
Louis Henderson The Sea is History című filmje is egy traumatizált tengerre, a Karib-térségre és Kolumbusz új világára reflektál, amikor Santo Domingo és a gyarmatosítás történetét idézi meg karibi és kreol szemmel, a vudu animizmusa szellemében, amikor is a helyiek szenvedése eggyé válik materiális világukkal, környezetükkel, beleivódik a falakba, a kövekbe és magába a földbe, sőt a tengerbe is.
Ha mindezt nem egyszerűen metaforikusan értjük, vagyis elszakadunk a nyugati tudomány naturalizmusától, akkor egy olyan animizmushoz juthatunk el, ami szellemi tartalmakat, ágenciát tulajdonít a természet organikus és anorganikus elemeinek is. Ez a fajta animizmus lehet a kulcsa annak is, hogy a kapitalizmus célracionális, profitorientált világképéből kilépve és a gyarmati, rabszolgatartó múlt hibáiból tanulva másként tekintsünk az idegen, emberi és nem emberi kultúrákra is, hiszen ha azok elpusztulnak, akkor senkinek sem lesz jövője a Földön.
Látszólag ugyanebbe a preapokaliptikus földi világba kalauzol az Otolith Group Hydra Decapita című filmesszéje is, de az afroangol művészpáros az animizmust és a kapitalizmus kritikáját összekapcsolja a science-fiction-nel is. A címben megidézett százfejű Hydra ugyanis nem más, mint a rabszolgakereskedelem áttekinthetetlen és kaotikus pokla a 17. században, amelynek megregulázásához Francis Bacon szerint egy modern Herkulesre lenne szükség. (8)
Ezt az embertelen poklot idézi fel az Otolith Group egy klasszikus és egy modern nézőpont konfrontációjával. A klasszikus William Turnert jelenti, aki tudományos igényű festészeti munkásságának egy darabját, a Rabszolgahajót ennek a kérdésnek szentelte. Egy rettenetes esemény emlékére festette és mutatta be ugyanis festményét, amely annak a hajónak állított szemet gyönyörködtető emléket, amelynek kapitánya a biztosítási összeg fejében szándékosan megsemmisítette rakományát, vagyis kidobott a hajójából több mint száz rabszolgát, de nem tömeggyilkosságért, hanem biztosítási csalásért vonták felelősségre.
A modern nézőpont pedig egy afrofuturista technozenész duót jelent, akik egyik lemezüket szintén ennek a történetnek szentelték, és kidolgoztak egy Atlantisz-típusú magánmitológiát, amely szerint a tengerbe dobott afrikaiak egy része, az édesanyjuk hasában rejtőző magzatok valahogy alkalmazkodtak az új életkörülményekhez.
És nemcsak túléltek, de létrehoztak egy tengeralatti civilizációt, Drexciyát, ami ráadásul felfedezte a pándimenzionális és intergalaktikus utazást, amelyben központi szerepet játszanak a fluidumok, mivel a folyadékok teremtenek kapcsolatot az egyes dimenziók és univerzumok között, és a vízbázisú lények képesek át is lépni egyikből a másikba.
A kiállítás intellektuális íve ekként globálisan a hidrofeminizmustól az afrofuturizmusig ível, lokálisan viszont leginkább a hungarofuturizmus és az új ökológia csápjai tapinthatók ki. Összességében így olyan művészeti projekteket láthatunk, amelyek a cseppfolyós modernitás és a flexibilis személyiség új kihívásaira egy minden korábbinál rugalmasabb és elasztikusabb teóriával reflektálnak, ami az elmefilozófiától és a neurobiológiától a pszichológián és a politikai filozófián át a sci-fi és a fantasy világáig ível.
Ezzel a poszthumanista és feminista fenomenológiával hozhatók létre olyan alternatív univerzumok, vagy legalábbis közösségek és történetek, illetve képek és illatok, amelyek átformálhatják mindazt, amit a világról és benne önmagunkról gondolunk.
(1) Astrida Neimanis: Hydrofeminism: Or, On Becoming a Body of Water (2012). Lásd még: Astrida Neimanis: Bodies of Water. Posthumanist Feminist Phenomenology. Bloomsbury, London, 2017.
(2) V.ö.: Donna Haraway: Staying with the Trouble. Making Kin in the Chthulucene. Duke University Press, Durham, 2016. Rosi Braidotti: The Posthuman. Polity Press, Cambridge, 2013. Karen Barad: Meeting the Universe Halfway: Quantum Physics and the Entanglement of Matter and Meaning. Duke University Press, Durham, 2007.
(3) Astrida Neimanis: Thinking with Matter Rethinking irigaray: A „Liquid Ground” for Planetary Feminism. (2016) https://www.academia.edu/22493796/Thinking_with_Matter_Rethinking_Irigaray_A_Liquid_Ground_for_a_Planetary_Feminism
(4) Rosalind Krauss: Voyage on the North Sea: Art in the Age of the Post-Medium Condition. Thames and Hudson, London, 1999.
(5) Jacques Ranciere: A felszabadult néző. Műcsarnok, Budapest, 2009
(6) V.ö.: Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Prae, Budapest, 2019.
(7) https://www.works.io/95702/grain-of-salt
(8) V.ö.: Peter Linebaugh – Marcus Rediker: The Many-Headed Hydra. The Hidden History of the Revolutionary Atlantic. Verso, London, 2000.