A Francia Intézet megnyitóján 1996 nyarán tudtuk (sejtettük), hogy Monique L., akinek munkái nyilvánvalóan hasonlítanak Szépfalvi Ágnes festményeire, kitalált személy, viszont titok maradt, hogy ki festi valójában M. L. képeit. (1)
De nem is izgatott különösebben a rejtély megfejtése, részben azért, mert nem kifejezetten a festészet mint olyan érdekelt – annyira persze igen, hogy kurátorként többek között Bernát Andrást, Szűcs Attilát, és Hajdú Kingát is egyéni kiállításra hívtam meg a Bartók 32 Galériába, és maga Szépfalvi is három festménnyel jelen volt az 1996 májusában rendezett Nőnem-Hímnem című kiállításon.
Másrészt nem sokkal később úgy tűnt, hogy a képeket Szoboszlai János festette. (2) Csak az volt furcsa akkor – mondhatni összeférhetetlen -, hogy miért épp ő írt Monique L. kiállításáról. (3)
Viszont így egyúttal az vált világossá, hogy azok a festmények – akkor ott – nem önértékükön érvényesek, hanem egy konceptuális mű részei, ugyanakkor a festmények „hibái” számomra ekképp magyarázatot is nyertek. A kiállítás meglehetősen visszhangtalan maradt, de talán inkább különlegessége, illetve különlegességéből fakadó hozzáférhetetlensége, mint a festészet iránti ellenszenv okán. (4)
Ma pedig, 24 év elteltével épp a recepció különbsége, a történeti változás izgató. Márpedig a FERi Galéria művészettörténeti feldolgozása épp ezt teszi szinte tapinthatóvá, pont e történelmi távolságot, a szituációk (a társadalmi-kulturális kontextusok) közötti különbséget, és ennek folytán Szépfalvi (azaz Moniqe L.) művészetének átértelmeződését.
Még a megmaradt festmények is mint egy (művészet)történeti folyamat dokumentumaiként hangsúlyozódnak, noha Szépfalvi festészete is legalább annyira érdekes. De az is, vajon miért rekonstruálhatatlan eredeti művekkel egy alig negyedszázados kiállítás (és egy kiállításon való szereplés); egy háborútól nem sújtott övezetben, miért tűnnek el oly gyorsan művek.
A közvetlen okát megadja a művész: ő maga festett át 6 képet, de az, hogy erre voltaképp anyagi okokból („vászon-ínség” – mondta) volt szükség, rávilágít a művészet (alacsony társadalmi-szellemi) helyzetére és értékelésének közelmúltbeli állapotára.
Röviden a változás az alkotó nők és a feminista művészet helyzetének és megítélésének szempontjából: nagyon sok előrelépés történt, miközben lényegében semmi nem változott – Martha Rosler ezredfordulós bon mot-jával élve. Egyre több sikeres nőművész állít ki és van jelen a színtéren, maga Szépfalvi is – vállaltan a női élet festőjeként – elismert művész lett, a kánon azonban nem (vagy alig) változott, a feminizmust pedig még mindig, és újra, valami titokzatos, csúnya, fenyegető dolognak láttatják – és valóban: a női alárendeltség, a férfidominancia és a maszkulin nézőpont ellen dolgozik – és van még tennivaló.
A kiállítás az 1996-os és 97-es kiállításon szereplő festmények (4 eredeti és 8 reprodukció) mellett minden fellelhető dokumentumot bemutat. A dokumentumok térfelén van egy videó, amelyen Szépfalvi Ágnes elmondja (felolvassa), hogyan született meg, és mire volt jó Monique L., a Budapesten élő francia diplomata (unatkozó) felesége, mint álca, akinek neve alatt bátran (felszabadultan) festett.
Egy női sors bontakozik ki (mely nem éppen egyedi: szűk lakás, kis gyerekek, nincs se idő, se mód a festésre) egyfelől, másfelől viszont megtudjuk, mikor, miért, milyen körülmények között kezdett el Ágnes a diplomavégzés után azonnal kihagyott 4 év után újra festeni.
A történetet azonban nemcsak Ágnes, hanem Nemes Csaba és Szoboszlai János is elbeszéli.
Nemes Csaba: „Ekkor támadt az a javaslatom, hogy mi lenne, ha egy közös projekt keretében létrehoznánk egy kitalált figurát, akinek az inkognitója mögé rejtőzve dolgozhatna, (…). Ötletelni kezdtünk és kirajzolódott egy női figura, aki tehetséges festő, de nem akar feltétlenül az intézményrendszerbe illeszkedni: ő lett Monique L. a francia festőnő, aki férjével átmenetileg Magyarországon tartózkodik, és a saját kedvére fest. (…) Ági festette a képeket, és én szállítottam hozzá az ötleteket. Úgy gondoltuk, hogy mindketten azt rakjuk bele, ami az erősségünk, Ági az akkoriban kicsit lenézett festés praxisát élesztette fel, én pedig a konceptuális megközelítést és a team-munka dinamikáját hoztam be.
Médiaképeket válogattam, igyekeztem véletlenszerű, egymástól jelentősen eltérő témákat keresni, amelyek a festmények kiindulópontjaként szolgáltak. (…) Amikor elkészült pár Monique festmény, felmerült, hogy azokat be is lehetne vezetni a képzőművészeti közegbe. Monique kiléphetne az ismeretlenségből a valóságba, és kihasználva hogy a szcéna mindig éhes az újdonságra, elfoglalhatná méltó helyét. Megkerestük Szoboszlai Jánost, gyerekkori jó barátomat, és beavattuk a titkunkba. Nagyon lelkes volt, és onnantól ő is csatlakozott a duónkhoz.” (5)
Szoboszlai János: „…én akkoriban, bár még nem doktoriztam, de egy olyan kutatást csináltam, a művészettörténet szakdolgozatomhoz, ami alapvetően a szerzőiséggel foglalkozott: a szerző meggyengült pozíciója érdekelt, az eredetiség érdekelt, a premodern, modern, posztmodern eredetiség fogalmával foglalkoztam. (…)
Az Ági esetében jött egy ötlet, mi lenne, ha kitalálnánk egy fiktív személyt. A Francia Intézetben lehetett kiállítással pályázni és akkor én beadtam egy pályázatot, hogy bemutatok egy ismeretlen festőnőt.”
A három szöveg természetesen nem más történetet mond el, eltekintve az evidens más-más jellegű „bővítményektől” és hangsúlyoktól. Ágnes is Csabának tulajdonítja a kezdeményezést – ezt nem lehet kétségbe vonni.
Az a bámulatos ebben, hogy mennyire sztereotip nemi szerepek szerint formálódott az egész történet, maga az élet: Adva van (vagy 4 év alatt teremtődött meg?) egy félénk nő, akinek egy épeszű gondolata sincs, a férj gyámolítóan szállítja neki a koncepciót (a gondolatot), amit ő megfest (kivitelez), (6) és a barát pártfogolja, kiállítást szervez neki – persze álnéven. És ettől kezdve beindul a karrierje, a szakmai önbizalma. Mellesleg a gyerekekről nem sok szó esik, miközben a művész kitűnő képeket rajzolt róluk.
Az a meglepő, hogy Szépfalvi Ágnes miért vállalta, hogy a választott perszónának épp az egyik legsablonosabb és lenézett nőképet, az unatkozó feleséget válasszák? Vajon miért volt ennyire aláásva alkotói önbizalma? Ezt nem tudjuk meg, csak azt, hogy a szerepjátszás valóban felszabadította alkotói énjét.
Úgy tűnik, 1996-ban ez mutatkozott hihető történetnek, hiteles személyiségnek, aki ilyen és ilyen képek festésére képes és érez indíttatást – tehát voltaképpen komolytalan, egy outsider úgyis mint nő – de ez nem explicit.
Explicite azért komolytalan, mert „nem jár galériákba, nem tanulmányozza az Art Presst, nem olvas Flussert, és nem tudja, hogy Lacan szerint milyen a világ…” (7) – akkor is, ha enyhén ironikusan kritikus ez a hang a művészi sznobériával szemben.
Mi nézők azért vettük komolyan, mert tudtuk, hogy álnév (csak abban voltunk bizonytalanok, kié).
Hogy miért nem férfi álnevet választott (ahogy azt tette George Sand vagy Anton Prinner), az a tárlatvezetésen adott válasz után is kérdés marad (mely szerint Ágnes célja nem üzleti volt, hanem terápiás).
A válasz tudatalattijában az az eszme húzódik, hogy mivel nem gazdasági vállalkozás volt akkor egy kiállítás, nem volt szükség férfi névre, mert az így nem volt „komoly”, hiszen komoly dolgok a gazdaság dolgai, a férfiak dolgai.
Az csak 24 év után tűnik fel, hogyha már nem is férfi (belátható, hogy, a női név választásának lelki oka a könnyebb azonosulás) nevet választottak, miért nem lehetett egy feminista egyetemista, vagy valaki, aki kalandvágyból jött Magyarországra (mint Adele Eisenstein, Diana Kingsley, Suzanne Mészöly). Talán ezt hátrányos(nak vélhették); az persze biztos, hogy így elbújni nehéz lett volna.
Szépfalvi Ágnes életműve felől (és természetesen csak innen) nézve nehéz ma már elgondolni, miért is szoronghatott ő a színre lépéstől, de magától az alkotástól is, amikor egy következetesen felépített, felépülő festői pályát láthatunk, olyan csúcsokkal, mint az Inda Galériában 2008-ban rendezett Szépség és szörnyeteg című kiállítása, ahol a minden szempontból kiváló kvalitású képek meggyőzően sodorták a nézőt egy irányba (csak véletlen, hogy ez a példa épp felezi a szóban forgó, eltelt időt).
A „véletlen” szerencsének köszönhetően megmaradt és kiállított 4 festmény (8) kedvéért is érdemes elidőzni maguknál a képeknél. Noha Szoboszlai azt írta a Balkonban (uo.), hogy mintha Monique L. számára ürügy lenne a téma, hogy festhessen, és ha Nemes Csaba diktálta is őket Monique-nak, a téma kulcsfontosságú Szépfalvi Ágnes és Ágnes von Uray (9) festészetében.
Bár az a néző első benyomása, hogy témájukat tekintve nagy a képek diverzitása, és értelemszerűen nem alkotnak sorozatot, de két képet leszámítva (10) egy kiállítást alkottak, és kézenfekvő a tartalmi közösségük: egyfelől – tudván, hogy mindegyik fotográfia alapján készült – ezek medializált képek.
Másfelől a képek többségén (11) nő az egyedüli, vagy főszereplő, a női élet az, amivel ezek foglalkoznak – s ez áll Szépfalvi egész művészete fókuszában. S e megfestett mai női élet medializált. A művész a festés által egyszerre teremt közvetlen kapcsolatot e kisajátított képekkel és teszi őket egyedivé és egyszerre teszi még hangsúlyosabbá a néző számára a – kritikai – távolságot.
Az egység tehát alapvetően tartalmi, bár stílusban sem kimondottan divergensek a képek, ugyanakkor nem is egyenletes Szépfalvi festészete. Míg olykor ügyetlennek is tűntek megoldásai, más festményeit akadémiák mintapéldájaként lehetne említeni. (Monique elég lezserül kezelte a festészet akadémiai szabályait, ezért is hittem el könnyen én is egy rövid időre, hogy azokat Szoboszlai festette.)
Szépfalvi és von Uray mindazonáltal sokkal bonyolultabb művész, minthogy ilyesmit a véletlenre bízna. Noha a festői spontaneitásnak szabad teret ad, a végső döntés az övé, hogy elfogadja-e saját megoldásait. És hol hagyja az elrajzolásokat, hol pedig precízen követi az optikát.
Egyszer lazán, széles ecsetvonásokkal fest, máshol részletezőbb formákat, egyszer lazúrosan, másutt pasztózusan. Maga is mondta, (12) hogy egyszer az álnév, másszor a szándékosan hanyag „rossz kép festésére” való törekvés szabadította fel – így lett az övé egy bátor, határtalan festészeti világ, egy felvállalt „bad painting”, ami egyszersmind „good art”. (13)
(1) A FERi kiállítása felfedi ezt a titkot, s annak őrzőit: Szépfalvi Ágnes a M.L.-képek festője, Nemes Csaba, a művész akkori férje, maga is képzőművész és Szoboszlai János, művészettörténész, a házaspár barátja.
(2) Legalábbis az Ernst múzeum kurátora így értette és közvetítette: A Rejtőzködő című kiállításon (1997) ugyanis Szoboszlai János alkotásaiként mutattak be három képet Monique L. festményei címen, szöveggel, ami művészi statementként (volt) értelmezhető. Rejtőzködő. Kiállítási katalógus. Szerk. Petrányi Zsolt. Bp., 1997. 39. L. még Szoboszlai János elbeszélését, ami olvasható volt a FERi kiállításán.
(3) Les tableaux de mon exposition. Monique L. festményeit bemutatja Szoboszlai János. Balkon, 1996/6. 28-29.
(4) Nem teljesen osztom azt a FERi-beli kiállítást övező ismétlődő magyarázatot, miszerint a „festészet halott” korszelleme egyeduralkodó lett volna a 90-es évek közepén (nekem is tulajdonítottak később ilyen mondatot). Az igaz ugyan, hogy ha a „műfajokat” nézzük, az installáció volt felfutóban és az új médiumok is sok művészt izgattak, de inkább arról lehetett szó, hogy nem a technikák és műfajok, és pláne nem stílusok, hanem az issue körül forgott a művészeti világ tengelye. És ezt hogy-hogy nem a megújuló konceptuális művészet volt képes legjobban képviselni, annál is inkább, mert a művészeti piac – valóban, ahogy el is hangzik a tárlatvezetésen – nem volt még kialakult az országban, és mint köztudott, (még mindig) a festmény a legkelendőbb árucikk a piacon. Márpedig a figurális festészet igazán képes issue based lenni. Valóban, ezt a mi környékünkön a köztudatból kimosta az államkapitalizmus (TGM) időszakában pártfogolt erőltetett realizmus.
(5) (Kiemelések: T.E.)
(6) Pontosan rímelve a nemi szerepek és jellegek évszázados, hogy úgy mondjam bipoláris beidegződéseire: férfi-nő, koncepció-megvalósítás, szellemi-testi, kulturális-természeti…
(7) Szoboszlai János: Les tableaux de mon exposition. Monique L. festményeit bemutatja Szoboszlai János. Balkon, 1996/6. 28.
(8) Pénzgyűjtés (1994), Félbevágott portré (1995) Éva és Ádám (1997), Fényember (1997)
(9) Ágnes 2010 óta használja a von Uray nevet – dédanyja örökségét.
(10) Az Éva és Ádám (1997) valamint a Fényember (1997) még nem szerepelhetett a Francia Intézetben.
(11) Itt néhány kivétel: a Ku-Klux-Klan (1995), a Hasraesés (1995), a Fényember (1997)
(12) A Szépfalvira történő utalások a 2020. nov. 28-i tárlatvezetésből származnak.
https://www.facebook.com/FERifeministagaleri/videos/215839929939566
(13) L. Bad painting – Good art. Kiállítás a MUMOK-ban, Bécs, 2008.