Ha a hungarofuturista pszichokulturális univerzumban valóban összeolvad egymással a balti etnofuturizmus, az amerikai afrofuturizmus, a közép-európai posztnacionalizmus és a transzkulturális kísértettan (Jacques Derrida), hogy a nemzeti tudattalanból kivetítse régi magyar eszméink és toposzaink legújabb remixeit, akkor a hungarofuturizmus nemcsak tematikusan, de szemléletileg is hozzájárulhat a 2021-es OFF Biennálé komplexitásának feldolgozásához.
Az idei OFF keretein belül a hungarofuturisták az Aki nincs velünk, az is velünk van projektet hirdették meg, amelynek központi eleme egy szöveggyűjteményként és virtuális kiállításként is értelmezhető funzine, a Xenotopia. A projekt címe Rákosi és Kádár politikai programjainak megidézése és átértelmezése, Kádár ugyanis úgy finomított Rákosi ukázán (aki nincs velünk, az ellenünk van), hogy meghirdette: aki nincs ellenünk, az velünk van. A hungarofuturizmus (HUF) pedig egy olyan posztszocialista, sőt posztnacionalista teret és helyet kíván definiálni, ahol az is velük van, aki nincs velük.
A zen buddhista koanokat idéző HUF paradoxon beláttatásához a projekt koordinátorai (Miklósvölgyi Zsolt és Nemes Z. Márió) töménytelen mennyiségű teóriát, ideológiát és sztorit használnak fel, melyek közül most – a bemutatásra kerülő OFF projektek legátfogóbb közös nevezőjeként – a reterritorializáció (Gilles Deleuze) gyakorlatát érdemes kiemelni, ami – nagyon leegyszerűsítve a dolgot – a logikai, az esztétikai és a politikai határok poétikus áthágását, illetve a valóság átszervezését és újra-összerakását jelenti.
A határok áthágása természetesen nem új toposz az avantgárd és a neoavantgárd világában, ám a hungarofuturisták az underground, az aktivizmus és a gerillaháború jól ismert kontextusát merészen kitágítják a lét- és az ismeretelmélet kozmikus dimenziói felé. Olyan történeteket ásnak elő a magyar múltból, mint a szíriuszi származás (fellelhető nemcsak a dogon, de a palóc mitológiában is), Herczeg Ferenc időgépe (az 1890-es Szíriusz öt évvel korábbi, mint H. G. Wells műfajteremtő darabja), vagy Hernádi Gyula fantázionjai (Fantomas, 1985), hipotetikus elemi részecskéi, amikkel lehetségessé válik az időutazás.
A HUF irodalmi horizontja ráadásul erőteljesen összefonódik egy hermeneutikai, sőt ontológiai horizonttal is, ahol Derrida és Deleuze nyomdokain egy nyelvi és ideológiai multiverzum tárul fel, ahol békésen megfér egymással a seapunk Horthy Miklós, a dobogókői szívcsakra és a spekulatív realizmus, amelynek célja az, hogy a politikai és ökológiai katasztrófák korában rávilágítson a nem-emberi és nem is organikus dimenziók sajátos logikájára.
A HUF aktuális foglalataként a Xenotopia az idegen helyek és az idegenség, a bennünk is ott szunnyadó másság kritikai feltérképezése, ahol az Alföld a Great Flood (Nagy Árvíz) helyszíne lesz, nemcsak a geológiai múltban, de a futurisztikus jövőben is. A jelenlegi nagy teória- és metafora-áradás pedig a túlnépesedés és a túlfogyasztás hungarofuturista terében (a Xenotopia lapjain) az ideák és a fantáziák túlpörgetésén keresztül keresi a megvilágosodást.
A 2018-as Hungarofuturista kiáltványban (1) is meghirdetett posztmagyar xenopolitika és xenoesztétika forrásvidéke, kiinduló toposza a spekulatív realista filozófiai körökben fogant nem-emberi, xenopoétikus gondolkodás, Reza Negarestani okkult geo-filozófiája. (2)
A magyar geo-démonológia ölt testet nemcsak a Nagy Árvíz fantáziájában, de a Xenotopia vizualitásában is, ahol a hungarofuturisták kollázsai, Kis Róka Csaba, Győrffy László és Karácsonyi László festményei is hibriditásukkal tüntetnek. A kollázsokon megjelenik – többek között – a dobogókői szívcsakra, egy kozmikus turul és Derkovits monumentális, isteni Dózsája is a mellébe égetett büdös paraszt felirattal.
Kis Róka újabb, hipnokaotikus, nekroromantikus, organikus absztrakt festészetéről pedig Győrffy ad egy pszichedelikusan alantas (Bataille és Borroughs által inspirált) elemzést, (3) és persze a korábbi, posztnemzeti „darabolós” festmények is megérnének egy fekete misét a kötetben, hiszen Kis Róka nemzeti mítoszainkat (huszárok, betyárok, úttörők és nagy magyar bránerek) szereli össze újra egy hipszter Frankenstein stílusában.
Győrffy saját festményei is az ásványi és a biológiai lét bugyraiba vezetnek, Karácsonyi frappáns vizuális poénját (Bús magyar sors II., 2009) pedig maga Nemes Z. Márió helyezi hungarofuturista perspektívába a tragikus nemzetkép és az intergalaktikus űropera (Csillagok háborúja) világának fúziójával. (4)
Az intergalaktikus kontextusba helyezés egyúttal kiváló példája a HUF-ra jellemző ironikus túlértelmezésnek, amelynek alapja a túlazonosulás (Slavoj ®iľek) a nemzeti mítosszal, jelen esetben a pányvára vetett, robotra kényszerített nemes magyar paripával. A fúziós sztori azonban paradox módon nem igazán működik, hiszen a birodalmi lépegető nem a megbéklyózott lélek, hanem éppen az elnyomás, a hegemón galaktikus birodalom jelképe.
Ezt a látszólagos ellentmondást azonban Nemes egy rafinált huszárvágással oldja fel, miszerint nem a lépegető/gebe, hanem maga az allegória botlik meg, illetve zökken ki a megszokott nemzeti kerékvágásból, mintegy arra is utalva, hogy a magyar nép/lélek maga is elnyomó szerepet játszott a régióban, amit nehéz összeegyeztetni a tragikus áldozat mitikus szerepével.
A Xenotopia arra is kísérletet tesz, hogy nem-magyar szerzők bevonásával tágítsa a HUF relevanciáját, akik berlini afrofuturista, illetve hamburgi és teheráni etnofuturista perspektívába helyezik a hungarofuturizmust. Hasonló szerepet kap a rA/Upture 2. konferencia is a budapesti Technologie und das Unheimliche és a bécsi adO/Aptive kollektíva együttműködésében, ahol három teoretikus fókuszpont jelenik meg: „ancestral_futurities”, „g_hosting”, „third_actors”.
A rA/Upture kifejezés technomágikus és programadó is egyben, összevonja az elragadtatás és az elszakadás toposzát, szemantikailag és szintaktikailag is megvilágítja, hogy mit is jelent időben és térben a dolgok szétszedése és újra összerakása. A toposzok egyúttal közelebb visznek ahhoz is, hogy egy nem hungarofuturista is megértse az „ősi jövőszerűségeket”, a „múlt kísérteteinek vendégül látását” és a „harmadik típusú cselekvőket”, akik egyesítik magukban Homi Bhabha harmadik térbeli hibrid entitásait, Bruno Latour élettel teli kvázitárgyait és Spielberg idegen lényeit egy közép-európai köztes térben. (5)
Igor és Ivan Buharov bemutatásra váró filmje, a Melegvizek országa is az idegenség és az otthonosság fogalmiságának és megtapasztalásának újragondolásával kecsegtet. A film köré épül – a még nem látott, de részleteiben már felvillantott filmet, és persze a Buharovok munkásságát helyezi tágabb kontextusba a Revolúcióparabotanika kiállítás is.
A kiállítás diszkurzív terében ugyanis olyan fogalmak villannak fel, mint a tisztító karmaporszívó és a tanító mester-növény, aki korábbi eszközlétéből kilépve válik animisztikusan önálló lénnyé, aki nemcsak a táltosok alapanyagaként, de egy film főszereplőjeként is működhet. A kiállítás centrumában egy izzasztósátor helyezkedik el, benne egy karmaporszívóként funkcionáló csobogó csilingel a megtisztulás jelképeként.
Az archaikus és nomád asszociációkat keltő sátorral szemben spirituális vezetők, anarchista filozófusok és emberjogi aktivisták (és nem mellesleg nők) képei idézik fel a múlt század kulturális forradalmait. A kiállítás egész terét és arculatát azonban a posztszocialista jelen határozza meg, vagyis a hatvanas évek szocialista dizájnja képernyőként funkcionáló bárszekrényekkel és régi telefonokkal, melyekből spirituális ideológiák szólalnak meg, ha felemeljük a kagylókat.
A falakat pedig növények, illetve egészen pontosan egy növény, a szobai futóka hálózza be, ráadásul az extrém reziliens és a szocialista kultúra által is kedvelt növénynek a műanyag verziója, ami talán a múlt hamisságának, illuzórikusságának, szimulákrum-létének allegóriája is egyben.
A valóságot eltakaró fátyol (a buddhizmus káprázata) csak speciális, elragadtatott és megvilágosodott állapotokban tűnik el. Ebbe az irányba mutatnak a komplex (testi és szellemi) fogyasztást jelképező bárpult-képernyők fölött a tibeti gyógynövény atlaszok, és egy világítódobozokon kirajzolódó animisztikus (régebben a primitivizmus körébe sorolták volna) történet is, amely közép-európai kontextusban valamiféle boszorkányos mesének tűnik, de egy tájékozottabb (6) pillantás a buddhizmus egyik alapvetését, a nidána tizenkét láncszemét ismerheti fel benne. A nidána tulajdonképpen Buddha víziója a vágyaktól szenvedő emberi életről, amelyből a tiszta gondolkodás és a puszta lét vezetheti ki az embert.
Európai kontextusban mindez a fogyasztásról való lemondást takarja, illetve alapvető örömforrásaink értelmetlen körforgásának felismerését, azaz a megvilágosodást, aminek számos formája ismeretes itt a Kárpát-medencében a buddhizmuson kívül is. Bioenergiában dúskáló medencénk ugyanis a Buharovok szerint egyfajta közép-kelet-európai „ufóközpont”, ami Negarestani xenofuturista perspektívájában egy geológiai és teológiai léptékben is élő entitás lehetne hévizekkel, szikes talajokkal, szürke marhákkal és a betyárokkal.
Egy másik OFF projekt, A kis olvasztótégely helyszíne ugyancsak a Kárpát-medence, ahol egykoron, Kossuth Lajos idejében még élt a Dunai Egyesült Államok gondolata, habár inkább az ideák, mintsem a reáliák világában, amit kiválóan mutat a Dunamenti népek esete az 1848-as forradalommal.
A szabadságharc vége felé már az is felmerült a hadvezetésben, hogy a soknemzetiségű magyar sereg utolsó menedéke egyfajta magyar Gibraltárként a Tihanyi-félsziget lehetne, ám végül egyetlen kapavágást sem ejtettek, a terv azonban egy ideig része lett a magyar folklórnak, amit most egy Budapest környéki hangséta hív elő a feledés homályából.
A séta kijelölt helye egy parkos környezet, ahol a fák vélhetően egy eurázsiai flórát határoznak meg, hiszen sokféle helyről érkezett növények társulásáról van szó, amelyek ezzel együtt is őrzik sajátos faji identitásukat. A pannon kertnek is aposztrofált soknyelvű Magyarország utópiája a Szabadságharc idején még erősen élt, hiszen a közös haza testvérnépei, szerbek, szlovákok, románok is harcoltak a Habsburgok ellen.
Magyar részről azonban már akkor is túlságosan erős volt a nacionalista felsőbbrendűség és a tulajdonféltő gyűlölet, pedig a pannon kertben valójában a magyar nép volt az átültetett ázsiai növény, a sztyeppék barbár gyermeke, a kegyetlen honfoglaló. Magyarország ma állítólag az illiberális magyaroké, ám hungarofuturista szempontból biológiai, antropológiai és ideológiai hibridek vagyunk, akiket talán éppen hibriditásuk elfojtása és traumatizálása kínoz a leginkább.
Erre világít rá Rózsa Sándor tanmeséje is a hangséta során, a magyar Robin Hood, a tisztaszívű haramia legendája, akinek szabadcsapatai valójában etnikai tisztogatásokat folytattak a Vajdaságban, amit persze csak az ottani népdalok őriztek meg. A tanmesét azonban kevesen ismerik – az új magyar betyársereg például még mindig egy önfejű, önös érdekeit néző, rasszista félkatonai szervezet, pedig a mai Kárpát-medencében gyakorlatilag mindenki migránsok és bevándorlók leszármazottja.
A kis olvasztótégely Pálinkás Bence György egy korábbi projektjével is összekapcsolódik, amelyben a régió nemzeti mítoszait még konkrétan a szobrászat eszközeivel vizsgálta egy workshop (Európa elrablása és más eredetmítoszok, 2019) keretein belül a varsói Bródno szoborparkban, ahol a résztvevők saját nemzeti fantáziáik alapján öntöttek kis ólomszobrokat.
Ha a lengyel sasra és a magyar turulra gondolunk, vagy a vadászat toposzára, akkor máris összefonódik egymással Hunor és Magor, illetve Lech, Rusz és Csech legendája, az ólom pedig ugyanilyen gyorsan összeköti a nagyléptékű köztéri szobrászatot a vásári bazárok ólomkatonáival, vagyis a nagy nemzeti mítoszokat azok népi- és popkulturális verzióival. Innen nézve pedig a tihanyi eszme is a közös hiedelemvilág elfojtása és az összefogás hiánya miatt bukott el.
Egy valódi összefogás lehetőségét villantja viszont fel egy harmadik OFF projekt, a Hírdalcsokor a politikai ideológia és a népi kultúra, illetve az új és a régi média metszetében, vagy inkább uniójában.
A különleges projekt a Kartali asszonykórus, Alicja Rogalska, Erdődi Katalin és Annus Réka együttműködése, újabb kifejezéssel élve kollaboratív művészeti praxisa, ami hungarofuturista szempontból a régi (Kádár-kori, szocialista) és a még régebbi (feudális, paraszti) köröket hozza játékba a részvételre épülő, új típusú köztéri művészet századában.
A művészeti világ felől érkező alkotók arra fókuszáltak, hogy mi is hiányzik a régi (és a jelenlegi) népdalokból: nem más, mint az egykori és a mai női élet kritikai tematizálása. Hiányzik a nők kultúra-, társadalom- és család-alkotó szerepének kiemelése, és persze a régi társadalmi nemi sztereotípiák felülvizsgálata egy matriarchális kultúrakritika jegyében.
Annus, Erdődi és Rogalska vállalkozása így tulajdonképpen arra irányul, hogy a közösen írott új dalokkal kiszabadítsa a népi kultúrát a korábbi etnográfiai skatulyákból és fuzionálja a feminista kritikával. Ezt tükrözi a spanyol feminista sztrájkmozgalomtól vett mottó is: „Megáll a világ, ha mi leállunk!”.
A popkultúra és az artworld felől nézve így tulajdonképpen a népies giccs megtisztításáról, sőt avantgardizálásáról van szó, melynek célja a női hang felerősítése. Az avantgárd azonban egy túlságosan is militáris és macsó entitás, így inkább a népdal, illetve a népi kultúra újraszituálásáról, reterritorializációjáról, újra-összerakásáról beszélhetünk.
Hungarofuturista perspektívában így a Hírdalcsokor, A kis olvasztótégely és a Revolúcióparabotanika is egy új helyet, egy új, a korábbiaknál élhetőbb és működőképesebb, valódi energiákkal és érző lényekkel áthatot teret határoz meg a Kárpát-medence nyelvileg és kulturálisan szétszabdalt és túltraumatizált lokációján belül.
(1) https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/hungarofuturista-kialtvany.html
(2) Az iráni filozófus a teológia, a démonológia, az epidemológia, a geológiai és a geopolitika perspektíváinak és frazeológiáinak összekombinálásával a Közel-Keletet egy élő és intelligenciával bíró entitásként értelmezi, ami nyilvánvalóan nem emberi, hanem inkább tellurikus módon gondolkodik. V.ö: Reza Negarestani: Cyclonopedia. Complicity with Anonymous Materials. re.press, Melbourne, 2008.
(3) A szöveg korábbi megjelenése: Győrffy László: Kataklizma nevetőgázzal. (2019) https://dunszt.sk/2019/12/17/kataklizma-nevetogazzal/
(4) A szöveg magyar verziója: Hungarofuturista kísértetképzés. In: Nemes Z. Márió: Ektoplazma. Symposium, Újvidék, 2020. 77-87.
(5) Homi Bhabha: The Location of Culture. Routledge, New York, 1994. Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. (1993) Osiris, Budapest, 1999.
(6) Ezúton is köszönöm Igor és Ivan Buharov felvilágosítását!