Tessék felébredni

Az Álmodozások korát a telefonébresztő kisasszonyok hangjának monoton ismétlődése zárja: Tessék felébredni! Szabó István filmjének hősei műszaki értelmiségiek, akik az egyetemről kikerülve találmányukkal akarják átformálni a világot, de minduntalan a kialakult rendszer falaiba ütköznek.

Még nem tudni, mikor és mivel zárul majd az Álmok álmodói – világraszóló magyarok című kiállítás története. Az ötlet megvalósulásának eddigi sorsa azt mutatja, hogy lehet bármilyen nagyszabású az eredeti elképzelés, bármilyen hatalmas a befektetett munka, az utóbbi években kialakult országimázs-tupírozásra épülő rendszer mindent homogenizál és elsilányít.

A magyar lelemény panteonja – megvalósult formájában – a magyar állatorvosi (fa)ló életnagyságú makettje. Mégis annyira egyedülállónak, monumentálisnak és mindent magába foglalónak tűnik, hogy nehéz vele szemben a külső szemlélő pozícióját elfoglalni. Nincsenek nyilatkozatok, mert kérdések sincsenek.

Korunk egyik legnagyobb művészettörténésze, Horst Bredekamp szerint a művészettörténetnek vissza kell szereznie a képek és szimbólumok iránti általános felelősséget a szappanoperák képi világától kezdve a műalkotásokon át a komputerek kezelőfelületéig. A képek ugyanis – valóságos vagy vágy- – képekből születnek, melyek maguk is kivétel nélkül valamilyen kép-történet részei.

Az utóbbi évek legköltségesebb kiállításának kritikája a megálmodott képek és a valóságos látvány közti szakadék kialakulásának történetéből indulhat ki. Az eredetileg szakemberek által kidolgozott és 2001 nyaráig, a kijelölt rendező, Jerger Krisztina távozásáig érvényes forgatókönyv ugyanis úgy viszonyul a most látható tüllbe borított kiállításhoz, mint Bán Ferenc Nemzeti Színház terve Siklós Mária megvalósult épületéhez (arculattervező a Happy End Kft.). Nem biztos, hogy az eredeti rendezési terv hét méter magas, bejárható Széchenyi-fejével vagy az írók gipszszobraira vetített képeivel a magyar találmányok bemutatására a legmegfelelőbb megoldást nyújtotta volna, de a felmerült és megvitatott gondolatokat értelmes rendszerbe foglalta.

Az eredeti koncepció a kiemelés és súlypontozás eszközével élő elképzeléseket, az összegyűjtött, mérhetetlen mennyiségű anyag strukturált, egy-egy kiemelt személyiség köré rendezett tervét tartalmazta. Képesnek tűnt arra – és ez lehetett volna a kiállítás egyetlen értelmes célja -, hogy új szempontok szerint tegye hozzáférhetővé a felhalmozott tudást. Az információ átadása érdekében képesnek tűnt felejteni.

A megvalósult kiállítás szerkezete ezzel szemben kaotikus, a benne fellelhető hangsúlyok esetlegesek: nincs meg a legelemibb összhang sem a kiemelt jelentőségű tárgyak és megjelenítésük között. Objektivitást színlel, miközben csupán a különbség fogalmát nem érti. Elhallgatja, hogy a kiállított tárgyak önmagukért is beszélhetnek. Helyette a kevesebb eredetit felvonultató tanító kiállítás műfaját választja, anélkül, hogy a kontextust kijelölné.

A különbségek eltűnésével elmosódnak a célcsoportok is. Az eredetileg fiatalokra, diákokra kalibrált figyelemfelkeltő, gondolatébresztő interaktív anyag egy csapásra bemagolásra váró irdatlan, befogadhatatlan szövegáradattá változott. Manapság egy újonnan épült múzeumban vagy egy igényesen létrehozott kiállításon nem tehetünk egy lépést sem anélkül, hogy végigkattintgatható CD-Romokba, walkmanes vezetésekbe, 3D-s megjelenítésekbe ne botlanánk. A multimédiát e helyeken is gyakran csak divatból vagy az üres felületek kitöltése céljából használják. Klasszikus ellenpélda a San Francisco-i Exploratorium (http://www.exploratorium.org), amely 1969-es alakulásakor elsőként cserélte fel a statikus kiállítási modellt egy valóban megfogható, tologatható, megtapasztalható környezettel. Az Álmok álmodói költségvetéséből és eredeti célkitűzéseiből kiindulva alkalmas lehetett volna valódi interaktivitás kialakítására. Ezzel szemben az interaktivitás teljes hiánya és a komputerek statikus – igénytelen és a rombolást (crackelést?) lehetővé tevő – felhasználása jellemzi.

A statikus látvány abszurdba hajlik: a mindent egybefogó, levegőben villogó installáció a Nyolcadik utas: a halál díszletét idézi. [pic] Monumentális szobor helyett az olvadni készülő torz Széchenyi [pic] magányosan álldogál a tüllbe burkolt Lánchíd előtt, a funkciótlan agórára tekintve. Semmelweis igényes installáció helyett – az eredetileg bemutatásra tervezett, halálra asszociáló márvány boncasztal nem illeszkedett a PR-tervekbe – rendelőintézeti ágyat kapott, TV-vel. [pic] A poros Liszt-emlékszobában [pic] a leírókartonok szövege mellett a halhatatlan zeneszerző két jobbkezes kesztyűje néz ránk a vitrinből. A szövegeket hordozó vásznak pedig minden alattuk elhelyezett eredeti tárgyat félig árnyékba borítanak. [pic] [pic+] [pic++] [pic+++]

Homályban maradt az is, miért lehetséges, hogy a világra szóló magyarok végül csak magyarul szólalnak meg. Általában pedig az, hogy ki beszél itt és kinek?

Álmunkban több nyelven is képesek vagyunk megszólalni. Az ébresztőóra viszont sajnos nem magyar találmány.