Libella (Budapest XI. Budafoki út 7)
Megnyitó: 2021. 10. 02. 18.30
Megnyitja Pecsics Mária
A kép ideje
A leképezés csak statikus helyzetben lehetséges. Csak megállva adok magamnak lehetőséget arra, hogy tudatosan lássak.
A mozgás nem képbarát. A valóság érzékelése többnyire mégis mozgásban történik.
A mozgó világot mozgás közben érzékelem. Többnyire pontatlanul. Ebben a pontatlanságban a látvány sokkal inkább hangulati, mintsem képi. A képnek azonban mégis van hangulata. Mint ahogy a mozgásnak is. A mozgás mégsem képbarát.
Ha megállok és szemlélődöm, a valóság javarészt képként tárul elém, jóllehet a valóságnak a kép csak egyik dimenziója. A kép csak egy valóságtöredék.
Egy töredék nem képes sem hordozni, sem pedig közvetíteni a pillanat hangulatát. A képen sosem a valóságot látom – mégis mintha a valóság hangulata idéződne fel benne.
Hogy egy pillanat hangulatát képekben rögzíthessem, végtelen számú képet kellene készítenem. Csak az emlékezet képes egy bizonyos pillanat valóságának felidézésére. A kép viszont olyan valóságtöredék, amely segíti az emlékezést. Hangulat töredék. Megmásított, transzformált emlék. Emlék kép vagy az emlék képe.
Az állókép az időbeli történések sűrítményeként is felfogható. A mozgókép ugyan rögzíti az időbeli történéseket, viszont nem képes sűríteni azokat. A mozgókép befogadása időt igényel, míg az állóképé gyakorlatilag pillanatok kérdése.
Az időben történő események zöme az emberi percepció határain kívül történik. Sokkal több dolog van a láthatatlan tartományában, mint a láthatóéban. A gépi képalkotás kiterjeszti a látást. A gép (kamera, számítógép) egy magunk által kreált, ám nálunk sokkal jobban látó protézis, amely egyszersmind a leképezés dimenzióit is tágítja.
Az idő leképezésében tett első próbálkozásom egyszerű módon zajlott: fogtam egy kis tévét és rátettem egy szkennerre, ami tulajdonképpen egy mozgó réskamera. A képernyőn váltakozó képsorokból, a szkenner saját (lomha) tempójának megfelelően függőleges sávokat rögzített, amelyek színes vonalkódhoz hasonló képként jelenítették meg a mozgóképet és annak idejét. A kísérlet egy tulajdonképpeni kódolást, a mozgókép – állóképpé való átírását jelentette.
Az első próba logikájából kindulva – valamivel később egy algoritmust írtam, ami abban különbözik a szkennertől, hogy az olvasófej statikus, viszont az olvasófej által kimásolt – egy pixel széles – függőleges képsávokat a szoftver balról jobbra haladva egymás mellé helyezi. Amikor az egymás mellé helyezett sávok elérik a kép jobboldali szélét, akkor az írógéphez hasonlóan a szoftver visszaugrik a kép bal oldalára, ugyanakkor függőlegesen egy sávnyit lefelé is halad. A folyamat addig tart, míg el nem fogynak a mozgókép kockái. Amikor a szkennelés véget ér, ez egyben azt is jelenti, hogy a rögzített kép megtelik a film vonalkód szerű sűrítményével. Az algoritmus egy állóképet alkot a mozgóképből. Egy idősűrítményt a lineárisan haladó időből.
A kiállításon mozifilmek kottákhoz hasonló átírásai láthatók. Kimerevített és síkokra kiterített filmek. Sávosan komponált filmdinamikák és ritmusok. A filmek színvilágának alakulását, olykor jól kivehető és felismerhető részleteit rögzítő diagramokat.
Tasnádi Joseph
