A Prágában élő, 2000 óta együtt alkotó művész- és kurátorpáros nem ismeretlen a magyar közönség számára. Legutóbb a Műcsarnokban 2010-ben megrendezett A pult mögött – A posztszocialista gazdaság jelenségei a kortárs művészetben kiállításon láthattuk A rendet követve (2006) című munkájukat. A Társaskör Galériában ezúttal négy videoművet ismerhettek meg tőlük az érdeklődők.
A négy munka közös vezérfonalát a kimondott / leírt szavak és a cselekedetek között fennálló határvonalban, azaz nyelv, szó (minél többet mondasz) és történelem, tett (annál nagyobbat ütök) közötti elválasztásban látom. Anetta Mona Chisa (1979, Nagylak/Nadlac, Románia) és Lucia Tkácová (1970, Selmecbánya/Banska Stiavnica, Szlovákia) számtalan műben használ politika-, tudomány- és kultúrtörténeti szövegrészleteket, mondatokat. A nyelv, az írás, az írott szó, az írásbeli és a szóbeli kommunikáció számos munkájuk alapvető részét, kiindulópontját képezi.
Politikai, ideológiai témájú műveikben múlt-, illetve jövőbeli eseményekkel, a közöttük fennálló lehetséges viszonyokkal, esetleges kölcsönhatásokkal foglalkoznak. Hogyan helyezhető mai kontextusba Karl Marx A tőke című munkája, hogyan működik (ha egyáltalán) a szöveg egy más geopolitikai és társadalmi rendszerben, hogyan lehet (ha lehet) mai politikusokról aktuálpolitikai összefüggések, áthallások nélkül, különböző szövegkörnyezetben beszélni, milyen konnotációja van a 21. század elején a forradalom szónak (1), mi nevezhető ma forradalomnak, hogyan írható le saját jövőnk, s hogyan működik Charles Darwin „természetes szelekciója” a szavak szintjén (hiszen a kifejezés különböző kontextusban eltérő jelentéssel bírhat).
Mindezen kérdések kapcsán alapvetőnek tekintem a történeti „valóság” és a nyelv között fennálló (egyik) kulcsproblémát, azaz hogy a kettő közül melyik határozza meg inkább a másikat. Ezen problematikával – Hans Georg Gadamer mellett – Reinhart Koselleck foglalkozott a legintenzívebben. Röviden így foglalhatnánk össze fogalomtörténeti alaptézisét: „tapasztalat nélkül nincsenek fogalmak, de fogalmak nélkül nincsen tapasztalat sem.” (2)
Anetta Mona Chisa és Lucia Tkácová az Óbudai Társaskör Galériában kiállított négy munkája közül kettővel foglalkoznék részletesebben az említett perspektívából vizsgálódva. Mindkét mű a jövőre vonatkozóan fogalmaz meg (nyelvileg írott formában) állításokat. A videomunkákat mégsem párhuzamba, hanem ellentétbe állítanám egymással: a két mű egybevág Kosellecknek a múlt és a jövő, a tapasztalat és a fogalmak viszonyában megfogalmazott két ellentétes kategóriájával, a jövőt illető tervek két alaptípusával: a prognózissal és a történelemfilozófiával.
A prognózis szó jelentése Kosellecknél egy adott kiindulási helyzet alapján a lehetséges kimenetelek közötti legvalószínűbbről szóló vélekedést takarja. Az adott kiindulási helyzet alapján a jövőre következtetni kívánó racionális előrejelzés és egy valamilyen metafizikai előfeltevésen alapuló történelemfilozófia gyökeresen eltérő történelemképből indul ki.
Az előbbi bizonyos tényezők számba vétele alapján korábban hasonló – vagy legalábbis hasonlónak vélt – körülmények között lezajlott eseménysorokhoz próbálja hasonlítani az aktuális szituációt, és amazok már ismert alakulása alapján vázol fel lehetséges jövőképeket. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha valaki feltételez valamilyen megismételhetőséget a történeti eseményekkel kapcsolatban.
Az egyenes vonalú, belső vagy külső teleológiára épülő történelemfilozófiai konstrukciók ezzel szemben a történelem menetének egyszeriségét hangsúlyozzák, amelynek folyama ismétlődés nélkül tart az amúgy már ismert és elkerülhetetlen végcél felé. Az ilyen történelemfilozófiák jövőképe nem vezethető le az aktuális és korábbi konstellációk kiinduló feltételeinek analógiáiból.
A prognózist, a politikai kalkuláció művészetét a 15-16. századi Itáliában fejlesztették tökélyre. A Hogyan csináljunk forradalmat (2006) című munkában Anetta Mona Chisa és Lucia Tkácová egy kelet-közép-európai művész nyugat-európai karrierjének állomásait vázolja fel: minden egyes következtetés, kalkuláció egy korábbi lépésből van logikusan levezetve.
A művészpáros prognózisa előfeltevésekből, már megtörtént példákból kiindulva dolgozza ki a művész „forradalmának” lépcsőfokait. Számolnak a jellemek állandóságával, az ismételhetőséggel és a folytonossággal, múlt és jövő összetartozásával. Értelmezésükben a forradalom éppen annyira jelölhet hirtelen fordulatot, mint hosszan elhúzódó lassú változást.
A videomunka vizuálisan teljesen hétköznapi, puritán, kerül minden hevületet, lendületet, feltűnést, amelyet egyébként a forradalom szóhoz társítanánk. A 21. században ez a szó teljesen elvesztette eredeti jelentését, fontosságát, és manapság inkább egyfajta trendnek, agyonhasznált hétköznapi fogalomnak számít.
Chisa és Tkácová munkája éppen erre a tartalomvesztésre mutat rá: a videón csupán egy monitort látunk, amelyen az érzelemmentes szavak betűnként tárulnak fel előttünk, ahogy a két kéz lassan pötyögi a karaktereket a számítógép billentyűzetén: … híressé válok… elkezdek kiállítani Nyugaton, leszerződöm egy galeristával… hozzámegyek egy kurátorhoz, díjat nyerek… elválok… elkezdek festeni… gazdag leszek, hozzámegyek egy műgyűjtőhöz… legendává válok, majd a feledés homályába merülök…
Ilyen egyszerű lenne forradalmat csinálni művészként? 10 begépelt sor az egész? Nyilvánvaló, hogy a fogalom manapság a mindennapjaink részét képezi, bárhol bevethető. De valóban minden forradalom, amit ma – legalábbis a szavak szintjén – annak nevezünk, a cselekedeteinkben is az? Minden revolúcióból egyszer reakció lesz, majd jönnek újabb revolúciók és megint reakciók. Ami a forradalom előtt van, annak katalizátoraként értelmezhető, a reakció pedig az idő haladtával egy újabb forradalom katalizátora lehet.
A felvilágosodás korabeli történelemfilozófia megszületése elszakította a jövőt a múlttól. „A haladás egy olyan jövő előtt nyitja meg az utat, amely túlterjed a hagyományosan prognosztizálható, természeti veretű időn és tapasztalási téren, és lendületének köszönhetően újszerű, a természetes léptékeket meghaladó, hosszú távú prognózisokat gerjeszt. A haladás jövőjét két mozzanat jellemzi: egyrészt a felénk tartó mozgás gyorsulása, másrészt az ismeretlenség.” (3)
A tőke: varázsreceptek szerelemre, boldogságra és egészségre (2006) című videomunkában Chisa és Tkácová éppen a jövőnek ezen ismeretlen, kiszámíthatatlan oldalával foglalkoznak. Munkájukban két tinédzserlányt látunk, akik szeretnének saját jövőjükbe látni. Az idő felgyorsításához ellátogatnak egy jósnőhöz, aki Marx 19. századi történelemfilozófiai művét hívja segítségül a jövendőmondásban.
A lányok konkrét kérdéseire (Mikor leszek szerelmes?, Tartós lesz-e a barátságom Anettával?, stb.) a jósnő ad hoc módon felcsapja a kommunista ideológia alapművét, s abból szó szerint idézve adja meg (olvastatja fel velük) a válaszokat, amelyek azonban semmilyen szinten nem kapcsolhatók a kérdezők jelenéhez és múltjához.
Ezáltal Chisa és Tkácová egyenlőségjelet tesz a materialista iromány és a manapság is oly divatos idealista jóslatok között, rámutatva Marx A tőke című elméleti írásának futurista, utopisztikus, a valósághoz, a múlthoz legkevésbé sem kötődő, abszurd karakterére. Kísérlet arra nézve, milyen új, 21. századi olvasatot, jelentést, „hasznot” lehet adni egy múltbéli történelemfilozófiai műnek. Hogyan működnek ezek az elméleti írások megváltozott geopolitikai környezetben, mit tud a mai fiatal generáció kezdeni ezekkel a munkákkal, mire tudjuk ma ezeket használni?
E két munkát erősen áthatja a világ kommunizmus előtti és utáni periódusokra való felosztása, a nyugati és a keleti élet közötti kapcsolat kritikai megfogalmazása. A kiállítás másik két művében szintén alapvető szerep jut a szavaknak és a mögöttük meghúzódó tartalmaknak, cselekedeteknek.
Az ember származása és a nemi kiválasztás (2010) című munka egy jól ismert játékon alapszik. A sor elején elindított mondat a szájról szájra terjedés (fülbe súgás, továbbadás) során folyamatosan torzul, változik, s a lánc végére az eredeti jelentés szinte teljesen átalakul: a tartalomvesztés, illetve -módosulás a darwini „természetes szelekció” révén a szavak szintjén is működik. A természetes és a nemi szelekció ad jelentést és értéket a különbözőségnek, az eltérésnek – mutat rá Chisa és Tkácová videomunkájával, amelyben a szóláncot kizárólag tizenéves, szőke hajú lányok alkotják.
Az egész kiállításban egyébiránt ez az egy munka került kivetőre a kis téglalap alakú kiállítóhelyiség egyik rövidebb falán (szépen installálva az enyhén megdöntött paravánnal, de arra egyenesen vetített képpel), a másik három mű földre helyezett TV-képernyőkön futott. Itt jegyzem meg, hogy a kiállítás egyetlen gyengeségének a videomunkákhoz mellékelendő magyar nyelvű feliratok hiányát találtam.
A tárlat utolsó videójában [Az elnyomás dialektikája 4. (2010)] két fiatal lányt látunk egy ágyban fekve, nevetgélve, cseverészve. Első pillantásra egy intim női beszélgetésbe csöppenünk, ahol mi más lenne a téma, mint a férfiak kibeszélése: ki mennyire sármos, kinek milyen a karaktere, kinek mekkora a füle, ki erkölcstelen, ki olyan, mint egy schnauzer, kinek van tekintélye, ki ciki, stb. A komolytalannak tűnő, kacagásba fulladó kislányos szavak és gúnyolódások mögött azonban idővel „súlyosan komoly” karakterek rajzolódnak ki előttünk: férfiak, akik a górcső végére kerültek, mint például Tony Blair, Fidel Castro, Viktor Juscsenko, Alekszandr Lukasenko, Jacques Chirac, Jan Slota, stb.
A környezet, a tizenéves lányok párbeszéde rávilágít arra, hogy az aktuálpolitika mennyire betört a mindennapokkba: személyes lett, a politikusok sztárokká váltak, magánéletük nyitott könyv az emberek előtt. A politikai szereplők degradálódása, tekintélyvesztése, viccek és gúnyolódások tárgyává süllyedése nem újkeletű történet. Chisa és Tkácová inkább arra az ellentmondásra mutat rá finoman, hogy bár a világ vezető politikusainak élete teljes mértékben részesei mindennapi életünknek, beszédtémáinknak, ezzel ellentétben mégis mennyire nincs beleszólása, befolyása a világ polgárainak a napi politikába, nincs valós kapcsolat az emberek és a világ vezetői között.
Anetta Mona Chisától és Lucia Tkácovától az óbudai kiállításon négy olyan munkát ismerhetett meg a magyar közönség, amelyekben a „szavak és a dolgok” elváltak egymástól. Tartalmilag az első két mű középpontjában a kelet-közép-európai identitás, a volt keleti blokk múlt-jelen-jövő kapcsolatrendszerének problematikussága került, míg az utóbbi kettőben erőteljesebb szerep jutott a férfiközpontúság és a nemek közötti sztereotípiák és előítéletek kritikájának.
A művészpáros a budapesti tárlatot követően az 54. Velencei Biennálén való részvételre készül, hiszen Ion Grigorescuval (1945, Bukarest, Románia) közösen az ő munkáik lesznek láthatók júniustól novemberig Románia Nemzeti Pavilonjában a Performing History című közös projekt keretében.
(1) A forradalom újkori fogalmának történeti áttekintését lásd: Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Atlantisz, Budapest, 2003, 75-97.
(2) Reinhart Koselleck: Begriffsgeschichten. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2006, 62.
(3) Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája, 36-37.