A helyszín tulajdonképpen bizarr, a Szent Erzsébet Ház Sárospatakon. Az épületbe lépve először azt hittem, a múzeum részben épp valami esküvő készülődik, de visszatekintve csak egy plakát hiányzott, ami a tárlat irányába mutatva megerősítette volna: itt van a kiállítás. Nyíl sem kellett volna, hiszen a vendég és a plakát 2 pontként a térben már meghatároz egy vektort, ami oda mutat.
A vizuális kommunikáció szofisztikált folyamat (“pocedure”). Egy kultúrát feltételez a háttérben, illetve egy nyelvet, ami a kultúra képeinek egy bejáratott használati módja, mondhatni.
Napjainkban csak úgy röpködnek az ikonok, picike képek, melyekhez szilárd “konvenció” tapad. Fel vagyunk készülve az “ikonokra”, szinte várjuk őket minden kanyarban. Rájuk pillantva pedig könnyen kimondjuk a ráismerés boldogító igenjét: “aha”. Mintha az adott “ikon” – legyen szó egy emoji-ról, egy médiasztárról vagy egy termék-újdonságról – mindig is létezett volna. Pedig az ikonok is mind jönnek valahonnan.
Az absztrakt grafikák két módon működnek a kommunikáció folyamatában. Konvenció (tkp. megszokás), és analógia révén. Az előbbi speciális, az utóbbi univerzális. Gondolj egy történelmi kutatóra, egy akár e bolygón élő, akár egy másik galaxisból érkező nézelődőre a távoli vagy nem is olyan távoli jövőben. Nála kimarad a konvenció. Nem szokta meg, hogy egy hullámos vonal nálunk, a mi időnkben a tűzcsapot “szokta” (volt) jelenteni. Nem ismer rá az ilyen grafikára. Ha azonban szerepel egy sematikus “láng” is, meg a víz is meg van jelenítve felismerhető, ismert tulajdonságának, a csöpögésnek a “leképezésével”, akkor nem okoz gondot az ikon megértése.
Móricz Ildikó nem kevesebb, mint a Voyager Record “analógiáját” vetette be képei megtekintését “instruáló” tematikus kontextusként – tulajdonképpen befutó barázdaként, rávezető képként. Nem látjuk az arany lemezt, sem a csodálatos űr projekt dokumentum ábráit – például arról, hogy hogyan röpítik (röpítették) ki az űrhajókat, bolygók gravitációs erőterét alkalmazva a naprendszerből –, de látjuk a record (“lemez” / “hanglemez”) lejátszásának sematikus ábráját, sematikus diagramját. És ez óriási…
Valódi kozmikus kontextus, akár Bódy Gábor Kozmikus Szem koncepciójának értelmében is, és természetesen Carl Sagan Pioneer Plaque projektjével kezdődő – s a Voyager Recordokkal folytatódó – kozmikus kommunikációs performanszával összhangban.
Sagan lemezein nemcsak “infó” volt (van) elhelyezve, de olyan bevezető / rávezető “infó” is, ami az ábra vizuális olvasását instruálta mintegy. A Voyager Record hanglemezként is funkcionál, így még annak az olvasási módját is “ábrázolta”. Olyan aktus ez, illetve egy olyan “kulcs infó”, amit minden művészeti projekt, mint “kiküldött” / “fellőtt” képcsomag kellene, hogy minimum csatolva, de jó esetben beépítve tartalmazzon.
Móricz Ildikó kiállítása, mint képcsomag gyönyörűen olvashatóvá válik, amint felfedezzük, hogy hol kell kezdeni – az olvasást. Cseles módon ez nem a bejáratnál van, bár ott is el van “szórva” egy rávezető ábra, ami a kiállítás plakátja.
A élmény/tapasztalat, amit végül a kiállítás mint kép-objektum átad nekünk (olvasás = sétálva nézelődés + reflektálás révén átvehető módon), nem más, mint a grafikák keletkezésének útja. És akármikor “botlunk is bele” a Voyager record analógiába, illetve akármikor esik is le nekünk, hogy azok az ábrák arról szólnak, onnan jönnek, onnantól már csak pillanatok műve az egész kiállítás újraolvasása. Pikk-pakk összeáll a kép.
Látjuk, ahogyan egy valahol készült fotóból vagy rajzból “leszűrt”, “lepárolt” grafika, illetve grafikus motívum jön létre – absztrakció révén. Eltávolodunk a megfigyelhető valóságtól, s átlépünk a kreált kép dimenziójába. Az ajtótól közvetlenül jobbra egy fotósorozatból lesz fázisrajz, majd leszűrt grafika. Ez is rávezetés, illusztráció.
Móricz a grafikák keletkezésének útját írja le. Ez az út fontosabb, mint maguk a grafikák. De ez is “csak” további bevezetés a kiállítás stratégiai középpontjába: a könyvekhez.
Amíg nem olvassuk a művész vizuális instrukcióit, a könyvek csak egy plusz szekcióként jelennek meg. A kulcs birtokában azonban már világos, hogy a könyvek a grafikai absztrakciós folyamat egy végső fázisát képviselik. Totális lepárlás, totálian végigvitt absztrakció. A betűk képek. És szépek. Abszolút jönnek valahonnan, de az a “valahol” már tök messze van. Számunkra már csak absztrakt módon szépek. De ekkor is számít minden részlet. Sőt, ekkor igazán… Ráadásul a könyvek a rengeteg betűvel, mint ‘komplex, strukturált infó csomagok’ (képek) a verbális olvasás szintjén is rengeteg képet jelenítenek meg – egy képfolyamot.
Így működik ez, amit látsz, a kiállítás, s így működnek a könyvek – melynek betűi nem infó bitek, hanem analóg módon keletkezett grafikai elemek, és nagyon távoli valóságokból érkeztek… Minden, amit látunk, jön valahonnan, van mögötte egy történet. Ami absztrakt, az sem üres fikció. Mindent analógia köt össze a következő fázisával (vizuális) kultúránk absztrakciós komplexumában – láncolatszerűen…