Attila széke nem a hun fejedelem trónja, hanem az Attila nevű szétnyitható karszék, mely éppen öt éve került "törvényes védelem" alá. A termék németországi eredetű, és onnan nézve mégiscsak van némi köze a Kelethez. Igaz, nem a hun, hanem a magyar kultúrához. A szék elnevezésével ui. tervezője, Norbert Wangen a mestere, Kotányi Attila iránti tiszteletadását fejezte ki. Wangen a Düsseldorfi Művészeti Akadémián látogatta Kotányi óráit, és az ott hallottak évekkel később is hatottak. A hatás nem pusztán a névadás gesztusában mutatkozik meg; ennél többről van szó. A szék nem éppen közönséges konstrukció: ülőlapja és háttámlája a szék tengelye mentén szabadon követi a rajta ülő mindenkori testhelyzetét, miközben mindvégig megőrzi stabilitását, és rajta ülve – a hintaszékkel ellentétben – nem kelti a hajózás képzetét. Ez az ülőalkalmatosság a hajlékonyságnak és a szilárdságnak azt a sajátos egyensúlyát mutatja, ami Kotányi Attila gondolkodásának is jellemzője.
Kotányit
a szellemi rugalmasság és a hajlíthatatlanság
oly ritka egyensúlyára nem a felsőbb oktatási
intézmények, mint inkább mesterei és barátai,
továbbá az élet iskolája vezették,
melyen ugyancsak átment néhány keményebb kurzuson.
Miközben a Műegyetemen építészetet tanult,
megkereste Hamvas Bélát, aki tanítványává
fogadta. De mesterévé mégis a filozófia és
a kalligráfia művészetét egyaránt magas
fokon művelő Szabó Lajos vált, akivel Hamvas
baráti körében találkozott. Ez a kötődés
olyannyira erős volt, hogy 1956 után közös terv
szerint előbb Brüsszelbe, majd Düsseldorfba távoztak.
Az emigrációs hányattatás felbomlasztotta
családját, Szabóhoz azonban – annak 1967-ben bekövetkezett
haláláig – rendkívül intenzív kapcsolat
fűzte.
Mostanság valóban keveseknek adatik meg az – mint Kotányi
egy berlini barátja egyszer megjegyezte -, hogy 20 évig
hallgassák mesterüket. A tanítvány tevékenysége
azonban nem merült ki a mesterével folytatott konverzációkban.
Kotányi azon kevésszámú magyarok egyike, akik
számára az emigráció nem töréssel
és orientációvesztéssel járt. Már
a kezdeti izoláció közepette, a brüsszeli években
kapcsolatot talált a kortárs alkotók élvonalával,
és részt vett a később elhíresült
Szituácionista Internacionálé körében.
Ez a főként képzőművészekből
álló csoport nem csak a művészetben, hanem
a szélesebb szociális mezőben is nagy hatásúnak
bizonyult. A 68-as diákmozgalmak egyik legfőbb erjesztőjévé
vált. Körükből ered nem egy korabeli párizsi
jelszó, így a "Képzeletet a hatalomra!"
követelése is. (Más kérdés, mire vezet
az, ha egy hatalom elkezd képzelegni.) Kotányinak egyébként
is más elképzelései voltak a hatalom szelleméről,
ill. a szellem hatalmáról, aminek hangot is adott. Ezért
aztán, a korabeli intellektuális Párizs sztalinista
szóhasználata szerint, aféle "vallásos
elhajlónak" lett minősítve…
Düsseldorfba települését követően egy tervezőirodában dolgozott, majd elkezdte működését az ottani művészeti akadémián. Tanítói ténykedése – Wangen mellett más tanítványok tanúsága szerint is – eredményes volt. Ebben alighanem fel-derítő hajlama, továbbá az a ritka képessége játszott közre, mely a tradíciók eleven képviseletét a mindenkori új iránti éber figyelemmel tudja társítani. Az előbbire Szabó Lajos sajátos biblicizmusa vezette, mely a dialógikus gondolkodókhoz – Buberhez, Rosenzweighez és – a közelmultban magyarul is megjelent – Ferdinand Ebnerhez hasonlóan az Én-Te-Szó alaprealitásából indult ki. A tradíció és a mindenkori modern találkozásának lehetőségfeltételét talán nem is lehet annál tömöröbben leírni, mint ahogy ezt Szabó Lajos az egyházról mondott szavaival megfogalmazta: "az alkotók időfeletti szivárványszövetsége a kinyilatkoztatás fényében". A modern szellemi fejlemények, kivált a művészeti absztrakció irányába Kotányi Attila antennái még a 40-es években, az Európai Iskola közelségében élesedtek ki, és azóta is töretlen intenzitással működnek. Gondolkodásában éppoly kevéssé hagytak nyomot a korlátoltság évtizedeken keresztül kötelező mintái és diskurzusai, mint a Nagy Nemzeti Múltról vagy a Megváltó Napnyugatról dédelgetett mítoszok. (Amivel egyszersmind azt is demonstrálja, hogy milyen lehetett eredetileg errefelé – az úrhatnám polgári, majd szocreál elhülyüléstől mentes – szellemi ember, akikből az ő nemzedékéből, a 70-en túl, nem sokan akadnak.) Az utóbbi évtizedek egyik művészeti centrumában élt – kollégái közt volt pl. Joseph Beuys és Nam June Paik – , s mivel közvetlen tapasztalata volt a szellemi szcénákról, részt vett vitáiban, ezért nem is táplált illúziókat a milyenségük felől.
Kotányi
– saját meghatározása szerint – zenbuddhizmust és
(anonim) alkohológiát tanított. (Utóbbira
nem saját szenvedélye, hanem családi okok késztették.)
A buddhizmus elevenítő erejét még pop-buddhizmussá
(Umberto Eco) válása előtt, nagy európai közvetítői
– Dumoulin, Enomiya-Lasalle – révén fedezte fel a maga számára.
A 90-es évek elején Budapesten, a szabbatról tartott
előadás-sorozatában ezek a távol-keleti tanítások
és tanulságok tették hallgatói számára
is beláthatóvá a feledésbe veszett héber
és keresztény hagyományokat.
Kotányi – közel egy évtizede kötetlen kutatóként
-, majdnem hazatelepült. Budai lakásában áll
az Attila nevű szék egy (tisztelet)példánya
is, amibe vendégei telepedhetnek bele. Látogatók,
főleg a fiatalabb nemzedék köréből, gyakran
fordulnak meg nála, akiknek olykor – akadémiai titulusok
és tagság nélkül is – székfoglaló
szintű előadásokat tart. Máskor csak beszélget,
de ezek nem ritkán – Szabó szavával szólva
– "gyógyító beszélgetések".
Mint aféle mester, majd minden vele való találkozás
során befészkeli magát a fejembe egy-egy mondata,
egy koannak megfelelő erejű nyugtalanító keresztkötés.
Amit csak ő és csak itt tudott tudatni. Velem, Veled, Vele.
Közben persze élet is van, túlbőség, meg
minden. Rá is az a jelmondat áll, ami Párizs címerében
olvasható: "Inog, de nem süllyed el".
(1998)