Gyerekkoromban sokat cseréltem. Az oviban még nem, de a suliban már végig, úgy héttől tizennégyig. Addig, amíg a pénz nem igazán játszott szerepet az életemben: abból saját csak később kezdett lenni a zsebemben.
Sok minden bírt csereértékkel, s ami ilyennek számított, az kivétel nélkül kultikus tárgy volt. A csere gyakorlata révén ápoltuk a kultuszt. Az volt a médium. A rágógumiképekkkel kezdődött. Donaldos rágó: már a szaga is jó. Vadnyugati rágó: lány létemre nem vetettem meg az indiánképeket sem. Sőt, indián ruhám is volt, fejdíszem, műanyag késem.
Amit aztán becseréltem egy köteg Mozaikra (Dig, Dag, Digedag). Mert aki gyűjt, az cserél is. Gyűjtők hálózata: kész kultusz.
Zenét, beatet, popot, rockot, punkot később kezdtem gyűjteni, pedig ezek kézenfekvő kultikus műfajok. Amit nem lehetett lemezen kapni vagy nem volt rá elég pénzem, kazettára vettem. Így kicsit rosszabb, emkáhuszonötös minőségben formálták kulturális tudatomat e ritmusok, dallamok és szövegek, de tették így is, sőt időnként a rajongásig magukkal ragadtak.
Aztán filmklubba kezdtem járni és kiállításokra. Eredeti műveket néztem, jó sokat. Néha két filmet, három kiállítást egy nap. Mert aki keres, az talál, és a filmklub, galéria szintén kultikus hellyé válhat. Ha elutaztam valahová, ott is ápoltam a kultuszt.
Nemrégiben újra rákaptam a cserére. A szélessávú világháló hozta magával ezt az új hullámot. Eloször a zene jött vissza. Megkerestem a már ismert, rég hallott ügyeket. Közben megtanultam a netikett vonatkozó részét: ne akarjak mást, mint amit én is ajánlok, legyen mindig megosztva nálam is kurrens cucc. Különben egyszerűen – gombnyomásra, pikk-pakk – kitilt a júzer, akitől épp szeretnék valamit.
Akkor kezdett igazán bejönni a dolog, amikor egyszercsak azon kaptam magam, hogy büszke vagyok a merevlemezemre. Az azon őrzött tartalomra. Mert a hálóban az a furcsa, hogy mindenki látja a számítógépemből a megosztott részt. Üveglemez.
Következő fokozatban jött a felfedezés. Eddig ismeretlen zenék kerültek napirendre. Ezután a hangdokumentumokra haraptam rá. Kialakultak kis, nemzetközi, virtuális klikkek, akik egymás között cserélgetik a csemegéket. Nekem például nagyon bejött, hogy Marcel Duchamp, Antonin Artaud vagy akár Aleister Crowley hangját hallhatom. Eddig hallottam róluk vagy olvastam őket, most beszélnek is hozzám. Élesben áramlik vissza a hangrögzítés haszna.
A hangok után jöttek a mozgóképek. Nem az új, éppen moziban elérhető vagy premier előtti filmek érdekeltek, hanem a még nem látott, klasszikus szerzők. Éppen azok, akik nem érhetőek el. Néhány nevet már ismertem innen-onnan, például (Nyugat-) Berlinből, ahol a Videodrom videotéka boldog tagja lehettem. Az általuk kínált választék elképesztett, Budapesten elképzelni sem tudtam hasonlót. Ott láttam például először Kenneth Anger filmet.
A hálón bukkantam viszont Maya Derenre. Rögtön magával ragadott. Miért nem mondta senki korábban, hogy ezek a filmek már több mint ötven éve léteznek? Vagy Stan Brakhage. Absztrakt filmjeit ugyan egyszer bemutatta a BBS (komoly kultúrmisszió), naplófilmjei mégis a hálón keresztül jutottak el hozzám.
Jodorowsky filmet sem lát akármikor az ember, bár éppen divatba jött Pesten: játssza a Műcsarnok, a Merz Ház, egy-egy előadásban. Japán filmekről is keveset hallani mainstream csatornákon: Takashi Miike, Shinya Tsukamoto nevét a hálón tanultam.
Technikai szempontból ezen anyagok (állományok, ahogy a magyar számítógép-szleng diktálja) minősége lehet sokféle, többnyire nem jobb a home videonál. Viszont folyamatosan elérhetőek. Jobb lenne őket persze moziban nézni, az "eredeti" celluloidot, ám a megismerés így is nagy öröm. Arról nem beszélve, hogy így nincs kiszolgáltatva az ember szerkesztők ízlésének, televíziónak, nem kell szemetet nézni, csak mert azt sokan szeretik. Az üzleti megfontolásokon túlra jutunk így, oda, ahol a kultusz tenyészik.