Impex – Kortárs Művészeti Szolgáltató, 2006. 11. 09–2006. 11. 24.
Kiállítók: Follárd Barbara, Kispál Attila, Vécsei Júlia
Kurátor: Fenyvesi Áron
Ha a Kisfaludy utcát keresztezve elindulunk a Corvin-sétányon, az a benyomásunk támadhat, hogy egy monumentális színpadról váratlanul a kulisszák mögé léptünk. A díszletek hátulról is érdekesek, ám egészen mást mutatnak, mint elölről: toldásokat, ragasztásokat, a nyers vázát annak, ami a túloldalon gondosan kidolgozott látványként jelentkezik. A lerombolt háztömbök helyén néhány éven belül újak épülnek, addig azonban lehetőségünk nyílik, hogy erről a csupasz térről, mintegy a fonákja felől nézzük a környéket. Egy városnegyedet látunk, amely most – az átalakulás ideiglenes, légüres állapotában – bepillantást enged saját szerkezetébe és történetébe.
Ez a helyszín sajátos kontextust teremt a Város. Kép. Narratíva című kiállításnak. Az Impex – Kortárs Művészeti Szolgáltató galériájában három alkotó videomunkái peregnek, amelyek szokatlan rálátást adnak a városra, mint képződményre – akárcsak az a környezet, amelyben most egymás mellé kerültek.
Vécsei Júlia Rendez-vous a seconde című interaktív munkája egyetlen útkereszteződést mutat részekre osztva. Az egyes részeket különböző pillanatokban láthatjuk – úgy adják ki a helyszín, a tér egészét, hogy közben felborítják az idő egységét. A hat függőleges sávra bontott látvány hat egyszerű, hétköznapi, szinte eseménytelen eseménysort fog egybe, oly módon, hogy azok beavatkozásunk révén elcsúszhatnak egymáshoz képest, megállhatnak, majd újraindulhatnak. Autók, buszok húznak el hol egyik, hol másik sávban, párhuzamosan a képmezővel, hogy aztán fantomként eltűnjenek a szomszédos sáv határához érve. Olykor gyalogosok kelnek át a zebrán, keresztezve a forgalom irányát, de ők is hamar eltűnnek a szemünk elől. Egy fiatal lány újra és újra feltűnik, de az ő személye sem szolgál támpontul, nem ad vezérfonalat a kezünkbe, ellenkezőleg: ahogy hol közel, hol távol, hol nappal, hol éjjel jelenik meg, csak beteljesíti a tér és az idő szilánkokra esését. Ez a szétesés-érzet azonban csak az első benyomás.
Tudjuk, hogy a képen olyan események kerülnek egymás mellé (válnak egyidejűvé), amelyek egymás után zajlottak. A vizuális hatás azonban olyan erős, hogy ezúttal nem tudásunk, hanem látásunk foglyává válunk: rövid időn belül természetesnek tűnnek az egyetlen útkereszteződés alkotta univerzum sajátos törvényei, szemünk pedig a történések érvényes nézeteként fogadja el szokatlan keresztmetszetüket, amelyben nincsenek felfejthetető ok–okozati összefüggések, de a hat sáv együtt-alakulása maga kezd történetté válni.
Ezt az új értelmezési-olvasási irányt erősíti az a hullámzó, vörös vonal is, amely mindvégig átível a sávokon, finom mozgásaival egy szüntelenül változó grafikont írva a kép felületére. A görbe hegyeit és völgyeit a mezők külön-külön alakítják ki, folytonossága azonban a különböző idősíkokat összefogja, és a hat sávot egységként kezeli, mint egy szervezetet, amelynek állapotáról úgy ad számot, akár a kardiográf a beteg szívműködéséről.
Kispál Attila rövid videomunkái is a város látványából építkeznek. A Terület a Gellért teret mutatja, lámpák fényében, autókkal, ahogyan bármelyik este láthatjuk. A kamera mozgása révén azonban hamarosan egy tábla mögött találjuk magunkat, annak résein át nézünk ki. A rések betűk, annak a feliratnak az alkotóelemei, amely felhívja figyelmünket arra, hogy a területre kilépni veszélyes. Az Épületben egy földszintes, használaton kívüli házhoz közelítünk, amíg el nem tudjuk olvasni a házra firkált szöveget, amely tudatja, hogy az épület megközelítése veszélyes és tilos. A képek egyszerűsége, hétköznapisága itt is megszokott érzékelésmódunk elbizonytalanításának eszközévé válik.
Vécsei Júlia képsorai idő- és tértapasztalatunkat úgy forgatják fel, hogy eközben nem mutatnak semmit, ami ne lenne unalomig ismert számunkra: jellegtelen utca, gyalogátkelő, autók, biciklisták, buszok… Kispál Attilánál is olyan jelenségek értékelődnek át, amelyekben keresve sem találhatnánk semmi szokatlant. Ő mégis talált, pontosabban rálelt egy olyan nézőpontra, amelyre támaszkodva ki tud minket mozdítani megszokott szemléletmódunkból. A változás alig érzékelhető, mégis lényeges: a „veszély” szónak elég hatalma van ahhoz, hogy belopja magát a tudatunkba, akkor is, ha semmi sem történik a szemünk előtt, ami igazolná a figyelmeztetés jogosságát. A mechanizmus, amely bennünk működésbe lép, mintha épp ellentétes irányú lenne azzal, amivel a Rendez-vous a seconde-nál találkoztunk: ott a látvány került fölébe tudásunknak, itt a látvány ellenére ültetődik el a bizonytalanságérzet a tudatunkban. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, mert a „veszély” szó maga is látványként váltja ki a hatást. A kérdésre, hogy puszta tréfa-e ami megszületik a feliratok és a nyilvánvalóan veszélytelen életképek kapcsolatából, nem adható egyértelmű válasz. Egyszerűek, szellemesek ezek a munkák, éppen ezzel növelik meg azoknak a felfedezéseknek a horderejét, amelyeket a nyomukban tehetünk.
Follárd Barbara filmjeiben nem látható a város, az általuk bemutatott jelenetek azonban épp olyan szorosan kötődnek a városi léthez, mint a másik két alkotó munkái. A Hector in purple hősei játékállatok, a helyszín pedig átmenet a babaház és a bábszínház színpada között, ahol a húsvéti csokinyúl aranypapírjától a flittereken át az olcsó műanyag tárgyakig minden ismerősen anyagszerű. És ami ebben a világban a mesterségesen mozgatott szereplőkkel történik, ugyancsak emberi, ha tetszik „valóságos” – mégis furcsa, sőt irreális szituációban találjuk magunkat, mint ennek az egyáltalán nem gyerekes gyerekdarabnak a nézőit.
Az elpuffanó, majd a ráaggatott damilnál fogva a színről kihúzkodott plüsselefánt nem pusztán leleplezi a felülről irányított előadást; a jelenet könnyed, komolytalan, de egyszersmind véresen komoly is. A figurák jövés-menése ugyanis átértékelődik tehetetlenségük, kiszolgáltatottságuk nyilvánvalóvá válásának pillanatában. A bábszínpadon kívüli világ a színpadról nézve nem megismerhető, ám nekünk, akik sejtjük a felette álló mozgatót, de „azonosulunk” is a hősökkel, látnunk kell egész mikroviláguk zárójelek közé szorítottságát.
A Tokyo Tonight nem csak mű-szereplőket mutat; az emberi arcok látványa azonban érdekes módon nem elveszi, hanem felerősíti a játékállatok világának realitását, az ott zajló események átélhetőségét. A főszereplők dísztelen, üres fal előtt mozgó felhúzható csibék. Jönnek, mennek, csoportokba rendeződnek vagy magányosan ácsorognak, attól függően, hogy a bennük zakatoló kis gépezet meddig engedi őket eljutni. Váratlanul feltűnik egy nyúl is a csibék között, majd egy béka – a kialakuló szituációk számunkra is ismerősek. Ezek a helyzetek, apró események nem rendeződnek történetté, de a történetek lehetősége ott rejlik a megtorpant csibék között.
Elfogulatlan, távolságtartó pillantással nézve egy várost nagyon hasonló képet kapnánk – találkozások, történetek foszlányait, kibonthatatlanul beleszőve az utcák rengetegébe és millió másik történetbe.
Kilépve az Impexnek otthont adó Nagy West Balkán épületkomplexumából – amelyre pár év múlva hasonló sors vár, mint már ledózerolt szomszédaira – egy olyan térben találjuk magunkat, amely maga is a városról szóló párbeszéd középpontjában áll. A Kortárs Művészeti Szolgáltató nemcsak ezzel a kiállítással, de egész – intézményes keretektől független – tevékenységével próbál hozzászólni ehhez a párbeszédhez.