[pic2]
[pic3]
[pic4]
[pic5]
[pic6]
[pic7]
[pic8]
[pic9]
[pic10]
[pic11]
[pic12]
[pic13]
[pic14]
[pic15]
[pic16]
[pic17]
[pic18]
A folyamatosan fluktuáló válságok, háborúk erőterében, egymást követő
béketüntetések, sztrájkok közepette nyitotta meg kapuit a Palais de
Tokyo „HARDCORE – egy új aktivizmus felé” című kiállítása. Ilyenkor
szokták elővenni a recenzensek azt a közhelyt, miszerint az esemény
rendezői „a valóság ütőerén tartják a kezüket”. Bár nagyon nem kell
keresgetni ezt a pulzust, hiszen immár évtizedek óta (mióta is?) tart
a folyamatos ostromállapot – de az is biztos, hogy ritkán éri el a válságérzet
a médiális telítettség jelenlegi szintjét. Hiszen a csapból is. A tapéta
alól is. Aktivista kiállításról van szó, így nem ússzuk meg az elmúlt
időszak gyors „társ-pol” jellemzését. Dióhéj guaranteed!
A 2002-es francia elnökválasztás a soixant-huitard értelmiségre óriási
csapást mért (röpke replay: a végső fordulóban Chirac, a párizsi tolvaj
és Le Pen, a gall Göring birkózott), talán Csernobil volt hasonló hatással
az ukrán tűzoltó-szakszervezetre. A 2001.09.11. óta tartó események
részletezését szeretném elkerülni, mivel enélkül sem nehéz elképzelni,
hogy kül- és belpolitika ily’ szerencsés együtthatása mily’ tömegméretű
agybajt eredményezhet. Az elnökválasztás média-alapozása a közbiztonság
romlására lett kihegyezve. Minden egyéb másodlagos jelentőséggel bírt.
A francia sajtó tömör falanszterbe verődve asszisztált a jobboldal választási
programjához: az újságok címoldalán, a híradó vezető hírei között szinte
kizárólag bűnesetekről volt szó. A hihetetlenül sikeres kampány végére
mindenki meg volt arról győződve, hogy Párizs a világ legveszélyesebb
városa – Kabul kutyafüle! –, ahol minden sarkon legalább egy darab illegális
bevándorló várja jókora furkossal a jámbor adófizetőt, hogy aztán a
zsákmányolt mobiltelefonnal hívogathassa hátrahagyott anyukáját. A csalódott
választók százezrével vonultak az utcára, a grafikusok félretolták a
Dior és a Cartier megrendeléseit és meglepő kreativitással ágáltak a
fasiszta veszély ellen, a szamba-zenekarok latinos ritmusban nyomták
az Internacionálét, miközben a „hivatalos baloldal” csak pislogott jobbra,
nyammogott balra, aztán persze mindenki ikszelhetett egy jókora OUI-t
Chirac-nak. Ez egy éve történt. A balos érzelmű értelmiség szétesett,
azaz a szélsőbaltól (Trockij&Mao&Co. követői is elvittek jónéhány
százalékot) az antiglobalistákon keresztül egészen be „középig” csak
füstölgő romok, halottak. „Frčre Jacques” pártja, az UMP diadalmasan
meglovagolta ezt az ágaskodó OUI-t (80%!) és azóta is vidáman szörfölgetnek
a fiúk. A Raffarin-kormány jóvoltából egy újabb névvel bővült a magyar
származású hírességek arcképcsarnoka: Nicolas Sarkozy került a belügyminiszteri
székbe, aki azonnal megindította több frontos küzdelmét az illegális
bevándorlók, a prostituáltak, a gyorshajtók és a külvárosi suhancok
ellen. Tolérance zéro! Nicolas egyébként igazán jó svádájú, kemény csávó
– kár, hogy labanc… Szóval, a hangulat adott. A valóság ütőeréről újfent
kiderült, hogy nem duzzadt hemoglobinokat szállít végzetük felé, hanem
csak egy rozzant ólomcső, mely a szomszéd emésztőgödörhöz vezet, ahol
aztán vegyes összetételű tartalma az oxidációs folyamatok kénye-kedve
szerint alakulhat. Hát, ez sem volt egy nagy reveláció. A kiállítás
szervezőjének (Jérôme Sans) fantáziáját a tavalyi elnökválasztási fiaskó
tanulságai mozgatták meg, hiszen 2002 tavaszának tömegdemonstrációi
révén pár hétig olybá tűnt, hogy beindulhat valami, ami megmozgatja
majd a poshadó állóvizet. De aztán (persze) minden visszatért a megszokott
kerékvágásba. Végül is a baguette árát nem emelték, minek izgulni. Jérôme
Sans azonban izzásban tartotta a parazsat, összeszedett néhány baj-
(illetve az előző hasonlatnál maradva: szar-) keverőt és az iraki háború
árnyékában, a francia-amerikai kapcsolatok mélypontján, a gazdasági
helyzet lejtőjén, (mit találjak még ki?) a valóságshow-k sikerének csúcspontján
(vagy azon már túlvagyunk?) össze tudott hozni egy radikális kérdéseket
firtató tárlatot. Tegyük hozzá: egy állami intézményben.
Hardcore: 1. makacs, megrögzött 2. kemény mag 3. kemény pornó.
Ezzel a három alapjelentéssel operálhatunk. De ha szemügyre vesszük
a tárlat grafikai arculatát [pic1],
akkor kijelenthetjük, hogy a nyolcvanas évek első felének amerikai „hardcore”
együttesei (Dead Kennedys, Black Flag) is minden bizonnyal komoly hatást
gyakoroltak a szervezők testi+lelki fejlődésére. Két punk-logó, egy
kalózlobogó és egy nagy A betű – Kendell Geers által – ki is került
a Palais bejáratához. Enyhén nosztalgikus az alaphang, hiszen hol van
már a Sex Pistols… Viszont a kontextust ezek alapján könnyedén be lehet
lőni: zúzás, hangerő és társadalomkritika. Kíméletlenül. Rögtön a bejáratnál
két rendőrvillogó fogad: egy kék és egy piros – elég egyszerű ügy, de
punk-intrónak elmegy. A pénztárt elhagyva – munkanélküliek és kortárs
művészeti tanulmányokat folytatók (leendő munkanélküliek?) számára a
belépés díjtalan – impozáns látvány tárul a szemünk elé: a szemközti
falon óriási lyuk tátong, mögötte kiégett autók, a baloldalon falfirkák,
előttünk egy kókadt USA-zászló, az oszlopokon fénymásolt falragaszok,
mindehhez egy hatalmas hangfalból távoli lövések robaja és autópálya-alapzaj
keveredik aláfestésként. [pic2]
A kurátori „statement” nyersfordításának kivonatolásával a következő
esszenciához juthatunk:
1. kulcsszavak: aktivizmus, erőszak, a biztonság hiánya (insécurité),
terrorizmus, radikalitás, demagógia, politika, nemzetköziség, az ideológiák
bukása, individuális stratégiák, ellenállás, beavatkozás, alternatíva,
kritikus vízió, stb.
2. alapvető metafórák: A művészet, mint a valóság tényezője.
A műtárgy, mint a kérdezés és a reagálás eszköze. A művész, mint a valóság
hackere.*
A
szöveg egyes kijelentéseire még visszatérünk. Egyelőre maradjunk a „kivonatnál”.
A kulcsszavak akár egy globalizáció-ellenes szórólapról is idemásolódhattak
volna – azaz a kurátori lexikon aktualizálása sikeresen megtörtént.
„Porto Alegre – download completed.” Ennek csak örülni lehet. A művészet-műtárgy-művész
háromszögről szóló megállapítások már sokkal érdekesebbek, ráadásul
milyen jól is hangzik: A művész, mint a valóság hackere (hacker du réel)!
Gyors névsor, ábécé-sorrendben: A.A.A. Corp. (Franciaország), Jota Castro
(Peru), Shu Lea Cheang (USA), Minerva Cuevas (Mexikó), Alain Declercq
(Franciaország), Etoy (Svájc), Kendell Geers (Dél-Afrika), Johan Grimonprez
(Belgium), Guerrilla Girls (USA), Clarisse Hahn (Franciaország), Henrik
Plenge Jakobsen (Dánia), Gianni Motti (Olaszország), Anri Sala (Albánia),
Santiago Sierra (Mexikó), Sislej Xhafa (Koszovó). (Újabb közbevetés:
továbbra is megfigyelhető az a kiállítás-szervezői tendencia, hogy az
EU-USA tengely mellé általában az aktuális „exotikumok” kerülnek, így
nagyon erős a latin-amerikai dominancia, míg kelet-európát kizárólag
az albánok képviselik. A kötelező ellenpontozás monotóniája.)
A kiállítás rendezése követi az elmúlt évek gyakorlatát, talán azzal
a kis különbséggel, hogy egyfajta „trash-esztétika”, vagy hogy továbbra
is szép magyar kifejezésekkel hadonásszunk: jó kis punk-squat-feeling
uralkodik az összképen, de alapvetően „hagyományos” megoldásokkal találkozhatunk.
Képek a falakon, objektek, installációk a térben elszórva, illetve videók
drága képernyőkön. Egyedül Anri Sala szerepel az intézmény falain kívül:
ő egy taxit „hackelt meg”, mely megrendelésre tekinthető meg.
A videók közül kimagaslik Johan Grimonprez „Dial H-I-S-T-O-R-Y” című
1997-es munkája, amely a légikalózok, gépeltérítők, terroristák televíziós
jelenlétének poétikus elemzéseként írható le röviden. [pic3]
Egy furcsa mutáció valahol a dokumentumfilm és a költői mozgókép között:
archív felvételek (felrobbantott utasszállítók, integető Fidel Castro,
vértócsák a reptér padlóján, terroristák a bíróságon, hidegháborús propagandafilmek,
stb.) montázs-láncolata, melyhez Don DeLillo amerikai írótól kölcsönzött
idézetek fűződnek. Kötelező. (Egy érdekes esszé Grimonprez munkájáról:
http://www.mediamatic.net/cwolk/view/2166)
Érdemes lenne összeállítani egy képzőművészeti monográfiát a terrorizmus
ikonográfiájáról – lassan terjedelmes corpus áll össze a végsőkig, azaz
az önfeláldozásig elszánt, „izmusoktól” elszállt terroristák által inspirált
művekből. A művész, mint terrorista – a terrorista, mint művész. Mindkét
„halmazra” alkalmazhatóak a következő jól bevált toposzok: a művész/terrorista,
mint a társadalmon kívül, szellemi/fizikai illegalitásban élő, álcázott,
öntörvényű „valaki”, aki nem illeszthető be könnyedén a társadalmi identitás-mozaikba,
stb. (Néhány támpont: „Dürer, ich führe persönlich Baader & Meinhof
durch die Documenta V, Beuys”, aztán Gerhard Richter „October 18, 1977.”
című festmény-ciklusa – http://www.baader-meinhof.com/special/RichterExhibit.htm,
valamint Hans-Peter Feldmann „1967-1993. Die Toten” című képgyűjteménye.)
Míg Grimonprez videója a kiállítás első téregységében lett bemutatva,
a második videóblokk a leghátsó ficakba lett száműzve. Előtte egy figyelmeztető
tábla: 18 éven aluliaknak nem igazán ajánlott. Két hosszabb film fut
felváltva egy monitoron, mindkettő a „hardcore” jelentésének harmadik
verzióját hozza felszínre: igen, kemény pornó. Clarisse Hahn dokumentumvideója
alapján rekonstruálhatjuk egy arab származású domina (Karima) hétköznapjait.
[pic4]
A téma közismert. Bőrcuccok és láncok, fájdalom és kéj, királynő és
rabszolga – természetesen ízlés kérdése, de engem az a mini-plussz sem
hoz zavarba/izgalomba, amit a domina származása jelent. Lea Cheang egy
másik „kedvenc” világomat jeleníti meg: a manga-típusú high-tech+krómacél+műanyag
távol-keleti szexuális fantazmagóriát (I.K.U.). [pic5]
Egy pornótéka unalmas sablonjai, banális képek (kb. a Mátrix felhigítva
egy kis lihegéssel) – értem én, kérem, hogy szükség volt Karima vulgár-brutál
realizmusa mellé egy kis cyber-szexre, mer’ ellenpontok nélkül nem élet
az élet, meg aztán 2003-ban mi mást nyújthat még a szex, mitől kókadjon/száradjon
a jónép? Kemény, kemény – de nincs sok köze a többi hardcore munkához.
Az igazi domina az aktuál-politika. Velős, gyakran vulgáris reflexiók
fényében szembesülhetünk poszt-millenáris tébolydánk problémáival. Jota
Castro „Motherfuckers Never Die”, azaz „Halhatatlanok az édesanyjukkal
közösülők” című lightbox-ának szolíd tipográfiája egy egyszerű névsor,
mely alfabetikus sorrendben veszi számba Mao-tól Pol Pot-ig, Bush-tól
Mladic-ig az összes „anyabaszót”. Vannak vagy százan, pedig ezresével
citálhatnánk még a neveket. Egyik favoritjának, a már emlegetett Nicolas
Sarkozy-nek külön „kápolnát” emelt a perui származású rendbontó. Egy
kábé 20 négyzetméter alapterületű, kívül narancssárgára, belül koromfeketére
festett doboz-szobában gyűjtötte össze a kedvelt belügyér apró-cseprő
ügyeiről, sajtószerepléseiről szóló dokumentumokat. A megfigyelő megfigyelése.
A Nicolas iránt táplált, rajongásig fokozott érzelmei motiválhatták
egy másik munkájának létrejöttét is, mely két kis táblácskából, valamint
egy tévékészülékből áll. Ez utóbbin a francia trikolórt láthatjuk heves
lobogás közepette, miközben hangos füttykoncert és fújolás hallatszik
a hangszórókból. Az egyik kis táblácskára egy Castro által kitöltött
7500 eurós csekk fénymásolatát kasírozták fel, míg a másikra egy Sarkozy-féle
paragrafust a francia BTK-ból: „mindazok, akik a himnuszt, avagy a nemzeti
lobogót meggyalázzák, 7500 euró megfizetésére és x hónap börtönbüntetés
letöltésére kötelezhetők.” Ezt a mondatot improvizáltam, de nagyjából
ez a lényege. Ezen paragrafus megszövegezésének közvetlen előzménye
a Franciaország-Algéria barátságos labdarúgó-mérkőzés során kitört botrány
volt. Az algériai szurkolótábor – melyben szép számmal voltak másod-,
harmadgenerációs, arab származású francia állampolgárok is – a Marseillaise-t
füttykoncerttel üdvözölte. A mérkőzés vége felé, 4:1-es francia vezetésnél,
az elkeseredett nézők közül többen berohantak a pályára, mire a bíró
lefújta és egyben érvénytelenítette a játékot. A francia közvélemény
persze kiakadt, mint Kokó állkapcsa. Jota Castro így elvileg vásárra
vitte a bőrét (forintban uszkve 1,8 mila) – de lapzártáig még nem érkezett
feljelentés. Ha esetleg Budapesten is megvalósítja majd ezen munkáját,
„neadjisten” fradista kontextusban, akkor talán még parlamenti interpellációt
is kiharcolhat magának, de hogy a kurátor pillanatok alatt orbitál-ballisztikus
pályára kerülne, az is biztos (elég, ha az Új Hölgyfutár és a Himnusz-remixek
keltette hisztire gondolunk). Az EU-csatlakozás küszöbén Castro „Az
integráció vágya” című munkája is hordoz némi extra-mondanivalót a k-európai
szemlélődő számára. [pic6]
A merev hímtagra ejtett zászlócska, ez a csillagokkal dekorált Ádám-kosztüm
minden szociológiai felmérésnél pontosabban ábrázolja a nem-európai,
nem-fehér bevándorlók kiszolgáltatottságát, elkeseredettségét. Akár
a kifütyült himnusz.
Emigrációs témában nagyot szól Santiago Sierra fotósorozata is. Három
fekete-fehér felvételen illusztrálta azt a mega-projektjét, melynek
során 3000 lyukat ásatott fekete-afrikai bevándorlókkal Gibraltár közelében.
[pic7]
Egy minimalista land-art projekt erős társadalomkritikai felhangokkal.
A melósok napi 54 euró (cirka 13 ezer forint) ellenében, hét órás műszakban
markolták a lapátot. Ez az összeg az uniós minimálbérnek felel meg.
Naponta tíz-húsz fekete görnyedt ezekben a sírgödrökben, melyek rasztere
14 ezer négyzetméteren terül el. Az nem derült ki, hogy ki finanszírozta
az „ásatást”, pedig nem utolsó szempont, hogy szponzori/állami pénzből
toborozta a művész az emigránsokat, avagy saját zsebből csengetett.
Legálisan intézte a munkaerőfelvételt, vagy sem? Fizetett TB-t? Milyenek
voltak a munkakörülmények (öltöző, étkezés, utaztatás, egészségügyi
háttér)?
Lassan népszokássá kezd válni egyes külvárosokban a személygépkocsik
felgyújtása szilveszter alkalmából. A petárdázás már hulla ciki, egy
Golf nagyobbat szól. Sajnos csak ez az egy darab aktualitás ötlött eszembe
Sislej Xhafa installációja láttán. A kiégett autók nagyon jól néznek
ki, nekem speciel „bejön” a roncstelep-utánérzés. Hatásos dekoráció.
Felsorolhatnánk pár autós melót – Bertrand Lavier, Arman, Sylvie Fleury,
csak a példa kedvéért – de nincs sok értelme. Közérthető ikon, a probléma
máshol keresendő.
A roncsderby hátterében egy újabb hangulatfokozó elem található: Gianni
Motti videódokumentációja egy korábbi „action”-ről, amikor felélesztette
a Véres Lázadás (Bloody Riot) nevezetű, legendás, olasz punk-zenekart
Hamupipőke álmából és szervezett nekik egy koncertet. [pic8]
A kissé öregedő punk-rockerek nagy hévvel nyomják a 4/4-et, szakadnak
a húrok, pogózik a nagyérdemű. Az élő felvétel sajnos nem domborítja
ki eléggé az együttes kompozícióinak unikalitását – gerjed a Marshall,
csörög a dobcucc. Motti egy nagy Abdullah Öcalan portrét, azaz az illegalitásba
szorult PKK, a törökországi kurd kommunista párt vezéréről készült festményt
is kirakatott a terem falára. [pic9]
A török oldalról terrorizmussal vádolt, míg a kurd oldalról szabadságharcosként
tisztelt Öcalan immár évek óta börtönben ül. Újabb évszázados fejtörő:
a „kurd kérdés”… De ez már nem is punk, hanem súlyos (heavy) metal.
A dél-afrikai Kendell Geers sem rejtette véka alá világpolitikáról alkotott
véleményét. Futball-labdákra húzta néhány „penetráns” politikus maszkját
(Masked Balls), melyekkel aztán bárki kedvére dekázhatott – amíg a teremőr
rá nem szólt. [pic10]
Egy laza rúgás spiccből és Berlusconi, Arafat, Sharon és (természetesen)
Bush vigyorgó karikatúra-búrái máris szanaszét gurultak. Hasonlóan a
Motherfucker-listához, ezt a pofa-kollekciót is a végtelenségig lehetne
bővíteni. A „What is D.I.A.N.A. stand for?” (Mit jelent az, hogy D.I.A.N.A.?)
című dia-sorozat is hasonló, diákos pimaszsággal figurázza ki Diana
hercegnő emlékét. (What does DIANA stand for? Died In A Nasty Accident!)
Fekete alapon fehér betűkkel váltják egymást a durvábbnál durvább (és
szakállasnál szakállasabb) Diana-viccek. Egy kis ízelítő: Mi a közös
a világszintű éhínségben és a Mercedesben? Diana egyiket sem tudta megállítani.
/ Mi lehetett volna az a szó, ami megmenthette volna Diana életét? Taxi.
/ Mi a különbség Lady Di és a kelet-németek között? A kelet-németek
túlélték a falat. / Miért volt tragikus Lady Di balesete? Mert a királyi
család többi tagja nem ült az autóban. / stb. És ezek még a cizelláltabb,
visszafogottabb darabok. (http://website.lineone.net/~mystacy/Jokes/Tasteless/Diana.htm)
A new-polbeat, azaz a könnyed politikai skiccek egyik remeke Alain Declercq
„Feed Back” (Visszacsatolás) című újdonsült munkája. [pic11]
Egy utasszállító repülőgépet keresztezett egy rakétával – azt mondanám,
hogy egy Boeing-Tomahawk kevercsről van szó, ha ismerném a tömegpusztító
fegyverek családfáját. A fehérre dukkózott maketten piros-kék American
Airlines felirat szerepel – nem okoz nagy fáradságot az üzenet kibogarászása.
Újfent a jó öreg karikatúra-logika lépett működésbe – gyorsan mellé
is illeszthetjük a Mickey-egér formájú gázmaszkot, melyet a következő
címen tekinthetnek meg: http://www.plasticmonkey.com/filter/
.
Az Etoy egy kiállítást hozott létre a kiállításon belül. [pic12]
A nemzetközi vásárokat idéző boksz-rendszer, mobil irodabútorzat számítógépeket
foglal magába (surprise!), melyek segítségével mélymerülést végezhetünk
a digitális médiakalózok univerzumába. A techno-hardcore designerek
a megszokott formájukat hozzák – plasztifikált Nasdaq-preparátum, krómacél
geometria, narancssárga vektor-grafizmus. Generation Flash? Cyber-utópiák?
Kérjük keresse fel az etoy-dot-com adatbázisát!
Egy kevésbé ismert francia művész-kollektíva, az A.A.A. Corp. hozta
létre az egyik legszebb kiállítási tárgyat. [pic13]
Teljes mértékben funkcionális objektről van szó: egy biodízel-termelő,
mobil állomást mutattak be, mely képes a helyszínen(!) olajtartalmú
magvakból – például repcéből – üzemanyagot előállítani. Agro-installációjuk
barkács-egyszerűsége azt a régóta ismert biodízel-programot illusztrálja,
melyet szeretve tisztelt ex-agrárminiszterünk, Torgyán József is megpróbált
beindítani. Szerte a világon rengeteg környezetvédelmi aktivista dolgozik
a kőolajalapú üzemanyagok visszaszorításán – egyelőre kevés sikerrel.
A repce-lobbi még messze nem olyan erős, mint az olajosok, de ez még
megváltozhat. A „Művészet a művészeten kívül” elve szerint, amely vissza-visszatérő
szlogen a kortárs tárlatokon, talán nem ártana egyszer egy Greenpeace
típusú szervezetet is meghívni egy bemutatkozás erejéig, hiszen a világváltoztató
igény és a hatalomellenes attitűd épp annyira jellemzi őket, mint a
legvagányabb urbán-gerillaművészt. A Greenpeace és a hasonló zöld mozgalmak
egyes akcióinak vakmerő eleganciája bőven kimeríti a kortárs képzőművészettel
szemben támasztott követelményeket. [pic14]
N’est-ce pas? És néha még el is tudnak érni valamit, ami nem igazán
mondható el egy „individuális stratégia” mentén lavírozó „artivist”
(sic!) esetében.
Minerva Cuevas murális „szösszenete” sajnos nem lép túl az e-mailen
terjedő digitális folklórból ismert montázs-elven. [pic15]
Egy paradicsomkonzerv borítóját alakította át diktatúra-ellenes transzparensé
– halálfejek, művér… De ne ragadjunk itt le, csípőből dícsérjük meg
a kitartó feminista brigád, a Guerrilla Girls teljesítményét, csak úgy
általában, hiszen évek óta töretlenül lobogó lelkesedésükkel már rég
kiérdemeltek a Művészeti Aktivizmus Hőse platina fokozatát. [pic16]
Ezúttal Henrik Plenge Jakobsen zárja a felsorolást, aki két falfestményért,
valamint a gipszfalon ütött nyílásért tartozik felelősséggel. [pic17]
[pic18]
Az EVERYTHING IS WRONG emblematikus, poszt-pop lazulata mellé már csak
a MINDENKI HÜLYE című freskót kellett volna elkészíteni és máris teljes
lenne a kép.
Az utóbbi hónapok egyik legfontosabb kiállításán rohantunk végig. Fontos
problémák kerültek terítékre, ha nem is túl koherens összefüggés-rendszer
mentén. Leginkább az a hiányosság szembeszökő, hogy következetesen kimaradt
a történeti háttér, azaz a művészeti/nem-művészeti referencia-tár bemutatása.
„Egy új aktivizmus felé”, így szól az alcím – de hogy mi támasztja alá
a következő megállapítást: „[a kiállító művészek] munkája alapján
kirajzolódik egy olyan új aktivizmus, amely nem a hatvanas, hetvenes
évek logikáját követi, bár kétségtelenül ezen évtizedekből eredeztethető.
Az ideológiák bukásának ezen örökösei elszigetelt aktivisták, akik nem
képeznek szervezett mozgalmat. Stratégiájuk inkább individuális.”
Mitől olyan más (új) a „Hardcore” művészeinek hozzáállása? Miért lenne
új jelenség a politikai töltet és az individuális stratégia a műalkotások
történetében? A „Hardcore” művészei egy nagyon fontos vonulat folytatói,
melynek előzményeit akár a XVIII. század karikatúráival is kijelölhetjük,
hogy aztán eljussunk Beuys-ig, Hans Haacke-ig. Minimum. Mondjuk. Meg
aztán miért állíthatjuk például az Etoy-ról, hogy „elszigetelt aktivisták”?
A legtöbb kiállító sikkes magángalériák szerződését tudhatja a trezorban,
így maradjunk annyiban, hogy a sok hangzatos mondat csupán kultúr-marketing
diktálta ornamens. Egy ekkorka kompromisszum belefér. (Belefér?)
*Az alábbi szövegek forrása a kiállítás honlapja (http://www.palaisdetokyo.com/hardcore/). Fordítás: G.F.
„Egy
olyan időszakban, melyet az erőszak elterjedése, valamint a biztonság
hiányáról és a terrorista veszélyről szóló állandó viták jellemeznek,
a „Hardcore” című kiállítás a „radikalitásra” és az „erőszakra” kérdez
rá, mivel ezen fogalmak több olyan kortárs művész munkája kapcsán felbukkannak,
akik egyfajta aktivista attitűddel jellemezhetők.
A „Hardcore” kifejezés azt a módszert jelöli, ahogy a kiállító művészek
a valóságba behatolnak, ahogy az aktualitás terepéből kiszakítanak egy
darabot és ahogy a nyers valóságot minden előzetes médiális formálás
nélkül elénk tárják. Azaz egy olyan virulens nyelvi és képi attitűdről
van szó, mely leleplezi és kifigurázza a demagóg politikai és társadalmi
iniciatívákat.
A mintegy tucatnyi, különböző életkorú és nemzetiségű művész munkája
alapján kirajzolódik egy olyan új aktivizmus, amely nem a hatvanas,
hetvenes évek logikáját követi, bár kétségtelenül ezen évtizedekből
eredeztethető. Az ideológiák bukásának ezen örökösei elszigetelt aktivisták,
akik nem képeznek szervezett mozgalmat. Stratégiájuk inkább individuális.
Olyan lázadó csoportosulások, melyek átrajzolják a művészet vonulatait,
hogy minél jobban összekeverve a kártyákat megkönnyítsék a rendszer
devianciáinak és inkoherenciáinak feltárását. A művészet, mint a pozíciók
és az ellenállás metaforája. Számukra már nem csak egy forma létrehozása
vagy egy hatás elérése a fontos, hisz a média, a társadalom és a politika
okozta hasadékok áthidalásaként, azaz a valóság tényezőjeként akarnak
szerepelni. A műtárgy immár nem a kontempláció tárgya, hanem a kérdezés
és a reagálás eszköze.
A művészek mindig is a valóság hackerei voltak, s így a kiállítás szereplői
egy olyan nyelvezetet és a beavatkozásnak egy olyan formáját kínálják,
amely egy új típusú aktivizmus felé mutat és egy kalózrádió mintájára
sugározzák a társadalmi, gazdasági és politikai kontextusról kialakított
alternatív, kritikus víziójukat. Ezen művészek minden egyes akciója,
műalkotása kézzelfogható eredettel bír. Manifesztumok, melyek általában
megmaradnak a műalkotások nyelvezetének szimbólikus szférájában, de
néha valódi vitákat gerjesztenek. Ezek a gyakran szélsőséges állásponton
lévő művészek a határokkal játszanak, meghatványozva a művészet polemikus
töltését, valamint a társadalomra és annak hatalmi zónáira való hatását.
Jérôme Sans”
Részlet
Shu Lea Cheang önéletrajzából:
„Konceptualista / Autodidakta / Digitális nomád művész / Vándorló digitális
munkás / A társadalmi interfész integrátora / Bolyongó X ügynök / Mobil
szexuális dolgozó / Hivatali melléklet / Illegális szerver-lakó / Multi-kulti-csajszi.”
Részlet
Kendell Geers önéletrajzából:
„1652. április 6. Jan Van Riebeeck megalapít egy holland kolóniát a
Jóreménység-foknál. 1688. A hazájukból elmenekülő francia hugenották
a Jóreménység-foknál telepednek le. 1814. Nagy-Britannia hatmillió font
ellenében megvásárolja a hollandoktól Cap gyarmatát. 1815. Sartjie Baartman
halála Párizsban. 1820. Az angol telepesek partraszállása Algoa Bay-nél.
1833. A rabszolgatartás betiltása Cap-ben. 1838. A rabszolgatartás végleleges
betiltása a brit birodalomban. 1839. A fotográfia feltalálása. 1867.
Arany- és gyémánt-lelőhelyek felfedezése Witwatersrand-ban. 1884. A
berlini konferencia felosztja Afrikát az európai nagyhatalmak között.
1879. Az angol-zulu háború. 1881. Megszületik Pablo Picasso. 1893. Gandhi
Dél-Afrikába költözik. 1895. A Lumičre-fivérek feltalálják a mozit.
1899. A búr-háború. 1900. Oscar Wilde halála. 1904. Aleister Crowley
törvénykönyve. 1905. A relativitás elmélete. 1912. A Titanic katasztrófája.
1923. A televízió feltalálása. 1925. Az afrikaans hivatalos nyelv lesz.
1945. Atombomba-csapás Hiroshimára és Nagaszakira. 1947. Az AK47-es
feltalálása. Aleister Crowley halála. 1950. Törvény a lakosság fajok
szerinti osztályozására. Törvény a vegyesházasságok ellen. Törvény a
különélésről. Törvény a kommunizmus betiltásáról. Erzsébet királynő
Dél-Afrikában ünnepli huszonegyedik születésnapját. 1953. Törvény a
közterek szegregációjáról. Törvény a bantu oktatásról. […] 1968.
Születés május havában. Marcel Duchamp halála. Martin Luther King meggyilkolása.
Tiltakozások a velencei biennálén: az utolsó dél-afrikai jelenlét 1993-ig.
Felkelések Párizsban. Dél-Afrika kizárása az ENSZ-ből. Valerie Solanas
rálő Andy Warhol-ra. […]”
Jota
Castro önéletrajza:
„Jota vagyok, egy olyan asszony fia, aki egy szarházi és egy fejlődő
világ-béli jóember lánya volt, a közönytől szenvedtem, amikor kicsi
voltam és egy évre beszüntettem a beszédet ötéves koromban, háborúztam,
sportoltam, tanultam, sokat utaztam, írtam egy rossz könyvet, Madridban
ismertem meg a feleségem, akit Belfastban vettem el, aztán majdnem elvesztettem,
magamat is majdnem elvesztettem, visszatértem az álmaimhoz, röhögnöm
kell, ha arra gondolok, hogy Freud ugyanúgy szerette a kokaint, mint
én, vesebajokkal küszködök, de vigyázok magamra, egy végzetről álmodtam,
miközben már van egy végzetem, úgy szeretem a szexet, mint az életet,
megkínoztak és még mindig vádaskodok, gazdag voltam és utáltam, szegény
voltam és utáltam, nem tudom, hogy hol fogok meghalni, nincs gyermekem,
már nincs anyanyelvem, azért lettem művész, mert már nem tudtam tovább
hazudozni erről, mindig szerettem verset írni, elvesztettem egy nőt,
akit szerettem, apám úgy halt meg, hogy nem tudtam viszontlátni, anyámat
már húsz éve nem láttam, néha egyedül érzem magam, a foci betege vagyok,
amikor kicsi voltam, az volt a mottóm, hogy inkább a halál, mint a bűn,
néhány barátom úgy nevez, hogy el hijo del sol, többet utaztam, mint
a képzeletem, ott voltam Berlinben a fal leomlásakor, ott voltam Moszkvában
a peresztrojka idején, a matematika megnyugtat, egyszer egy sétáló csillagról
álmodtam, minden nap kiolvasom az Équipe-et, imádom az esőt, ha otthon
vagyok, van egy mongoloid kistestvérem, akit Fidelnek hívnak, imádom
Cy Twombly-t, Skóciában otthon érzem magam, otthon érzem magam Olaszországban,
láttam Pelét és Maradonát játszani, narancssárgára festettem a házam
lépcsőit, lenyűgöz Morrison low pad fotelje, nem vagyok fehér, vétkesnek
érzem magam, Amazóniában születtem.”
A http://www.palaisdetokyo.com/hardcore/
linkgyűjteménye
AAA CORP.
http://www.aaacorp-plateforme.net
JOTA CASTRO
http://www.heimat.de/continentalshift/exhibition/artists/castro_054/
http://www.economist.com
http://www.europa.eu.int
http://www.fifa.com
MINERVA CUEVAS
http://www.irational.org/mvc/english.html
SHU LEA CHEANG
http://residence.aec.at/kop
http://www.aec.at/kop
http://www.rich-air.com
http://art.teleportacia.org/
http://www.thing.net/~dollyoko/
http://WWW.0100101110101101.ORG/
http://www.exonemo.com/
http://www.scotoma.org/
http://www.yugop.com/ver3/stuff/03/fla.html
http://anarchy.k2.tku.ac.jp/
http://entropy8zuper.org/
http://www.sarai.net/
ALAIN DECLERCQ
http://www.loevenbruck.com/declercq_fr.shtml
http://crac.lr.free.fr/matts/declercq2.html
http://crac.lr.free.fr/matts/declercq.html
http://www.passerelle.infini.fr/declercq.htm
http://www.humanite.presse.fr/journal/2000/2000-09/2000-09-26/2000-09-26-038.html
MICHEL DECTOR MICHEL
DUPUY
http://www.dector-dupuy.com
etoy.CORPORATION
http://www.etoy.com
KENDELL GEERS
http://www.kendell-geers.net
JOHAN GRIMONPREZ
http://www.zapomatik.com
http://www.gloupgloup.com
GUERRILLA GIRLS
ON TOUR
http://www.guerrillagirlsontour.com
http://www.womenarts.org
– Please visit and sign the „Women Count” manifesto!
http://www.illegalvoices.org
http://www.un.org/womenwatch
http://www.nwhp.org
(National Women’s History Project)
http://www.womensmusic.com
http://www.ggbb.org
– our sisters, GuerrillaGirlsBroadBand
CLARISSE HAHN
http://www.jousse-entreprise.com
GIANNI MOTTI
http://www.jousse-entreprise.com/html/art/frameart.html
OCEAN EARTH
http://www.la.indymedia.org/news/2002/10/20252.php
http://perso.wanadoo.fr/entem-maquettes/francais/industrie/texte/in_maqetude2.htm
HENRIK PLENGE JAKOBSEN
http://www.nicolaiwallner.com
SANTIAGO SIERRA
http://www.ps1.org/cut/press/sierra.html
http://www.arte-mexico.com/eguerrero/sierra/
http://www.galeriaomr.com/pages_omr_ingles/pages_artists/en_colaboracion_ingles/sierra_ingles/sierra_ing.html
http://www.universes-in-universe.de/car/venezia/bien49/plat1/e-sierra.htm
SISLEJ XHAFA
http://www.gallerialaurapecci.com/artisti/xhafa012001/xhafaen.htm
http://www.swissinstitute.net
http://www.manifesta.org/manifesta3/a_sisl.html
http://members.tripod.com/petronini/artists.html
Online cikkek a
kiállításról:
http://www.fluctuat.net/article.php3?id_article=403
http://immersion.monblogue.com/main.php
http://www.paris-art.com
– Editorial du 6 mars 2002, par André Rouillé
http://www.archi-art.net/news/index.php?id=89&rubrique=22&action=unenews
http://new.humanite.fr/journal/2003-04-19/2003-04-19-370576