Braziliában emlékeim szerint minden nagy, az utcák, a Sao Paulo-i házak, a felhőkarcolók talapzatai, a kiállítások és sokszor a gesztusok is.
Most egy nagy kiállítás érkezett Velencébe a Biennáléra. Nagy, mert tartalmas és nagy, mert sok néznivaló van.
Megszámoltam, hogy hányan állítanak ki. Háromszázharmincegy művész, és ezen belül három archívum, kiállítások a kiállításban: történelmi festmények tárházai és egy videóarchívum a térben harminckilenc videóval.
De kezdjük a kezdeteknél. Adriano Pedrosa, brazil kurátor, akit az idei Biennálé szervezésével megbíztak, „Foreigners Everywhere” (magyarul talán így fordítható: „Külföldiek mindenhol”), címmel kiállítást rendezett az idei 60. Velencei Biennálén. A címet az olasz-brit Claire Fontaine nevű, 2004-ben alapított művészcsoport egyik művéből idézte. A szlogen maga is idézet, olasz eredetije egy rasszizmus ellen küzdő torinói aktivista csoport neve volt egykor.
A kiállítás két fő helyszínen kerül bemutatásra: a Giardiniben, a központi olasz pavilonban, a nemzeti pavilonok között elhelyezkedő épületben, és az Arsenale nevű egykori hajóépítő-, kötélverő és fegyverkészítő üzemben, egy végtelenül hosszúnak tűnő, történelmi ipari létesítményben a velencei tengerészet területén.
A „külföldiek mindenhol” valóban arról szól, ami a címben áll („idegenek mindenütt” is lehetne a magyar fordítása): fő témája a migráció, a kirekesztettek élete, a queer identitás és a globális dél. Unalmasan is meg lehetett volna rendezni mindazt, ami ennyire pc és konkrét, ha nem lenne mégis izgalmas és élettel teli, brazilos, lendületes és magával ragadó.
A legtöbb művész nevét nehéz kiejteni, elolvasni és megjegyezni, az indián vagy kínai nevek számtalan egymás után sorakozó mássalhangzójához képest az arab nevek könnyen megjegyezhetőnek tűnnek. Európai művész viszonylag kevés van a háromszázharmincegy művész között, ők is leginkább a videó archívumban, mely „Disobedience Archive”, az engedetlenség archívuma címet viseli, illetve rajtuk kívül néhány dokumentatív aktivista.
Másrészt azért azt pletykálták a Biennálé egyik padján, hogy számos fekete vagy törzsi művész valójában „upper class” brit a Goldsmithről, aki tudatosan dönt a régi motívumok textilbe varrása mellett, nem beszélve az arab aktivistákról, akik már rég franciák. Lehet, hogy néhány kiállító esetében igaz, hogy nem közvetlenül a legszegényebb dél-amerikai favellából jönnek, hanem a drága londoni egyetemről, de zömében mégis a kirekesztettek vannak jelen.
Állítólag a művészetben mostanában úgyse történik semmi új, gondoltam, és most akadt egy jó lélek, aki ezt az amúgy kissé kiüresedett területet átadja a legszámkivetettebbeknek, hogy hasznosítsa a kortárs művészet tereit és hangot adjon nekik. Azoknak, akik egyébként némák, vagyis akiket elnémítottak.
De miután végignéztem a kiállítást, megváltozott a véleményem, még mindig történik lendületes újítás a művészetben, csak tetten kell érni, ám nagyon bonyolult megfogalmazni, hogy valójában mi is az. Nagy lelkesedéssel tölt el a kiállítás, és nem tudom pontosan, hogy miért. Talán nem is történik semmi igazán különös, csak valóra válik, amiben titkon reménykedtem, hogy a művészet még mindig él. A művészet él.
A kiállítás valójában egyszerű. Számos patchwork (például a chilei Bordadoras de Isla Negra csoport munkája), textilművészet, egy távoli archívumból előkerült szobrok a hetvenes évekből, egy másik archívum, mely a modernitást láttatja az Európán kívüli művészet tükörképében.
Itt most neveket kellene sorolni, de inkább képeket küldök. Ott van például Louis Fratino, a harmincegy éves queer festő, nagy méretű expresszív képeivel a Giardini központi pavillonjában. A harmicas évek Otto Dix-i világát idézik személyes emlékképei, de mégis frissek.
Vagy ott egy sámán rajzoló, André Taniki, aki a brazil Amazonas vidékén született. Kis méretű rajzai színesek, az absztrakciót és a figurativitást ötvözik. A hetvenes években készültek, miközben a művész Bruce Albert antropológussal arról beszélgetett, hogy képileg hogyan lehetne ábrázolni a sámánok gyakorlatát.
André Taniki művei szorosan kötődnek egy másik művész munkájához is, a fényképész Claudia Andujarhoz, akinek fekete-fehér fotóit Taniki munkái között állította ki a kurátor, három teljes falon. Andujar eredeti fotói egyébként jeleneleg a budapesti Néprajzi Múzeumban is láthatóak még június végéig különlegesen szép elrendezésben.
Claudia Andujar magyar-svájci születésű, a holokauszt elől budapesti és bécsi kitérőkkel Svájcba, majd New Yorkon át Brazíliába menekülő fotográfus, aki fenyképezőgépével több évtizedre az Amazonas törzsei közé költözött, hogy egyedülálló életművet hozzon létre. Taniki és Andujár munkái különösen szépen mutatják a kultúrák közötti kommunikáció lehetőségét, azon túl, hogy önmagában is megállja mindkettő a helyét. Csupán e két művészt kiemelve egy teljes cikket lehetne írni, képtelenség visszaadni egyetlen írásban a kiállítás részletgazdagságát.
Számos munka van kiállítva a hatvanas és hetvenes évekből, így modernista faszobrászok is (például Fred Graham, hatvanas évek, Maori szigetek) és olyanok is, akik a mi Samu Gézánkra emlékeztetnek némiképp, munkáik közeliek és távoliak egyszerre.
Vagy például ott volt a központi pavilonban Abel Rodríguez finoman festett, egyszerre bölcs, nagyvonalú és naiv munkája. Kolumbia egyik távoli megyéjéből származik és botanikai kutatásokon vett részt a Nonuya indiánok között. A biennálén kiállított nagy képein a fákból hoz létre egyedi architektúrát. Nem csupán művészeti alkotások, hanem kutatási anyag is, hiszen a fák ábrázolása és a fajok egyedisége fontos és pontos, az Amazonas vidéki biodiverzitást mutatja. Egyszerre rögzíti az őshonos fák sokféleségét és az erdőben élő emberek kozmologikus világképét.
Először állít ki a Velencei Biennálén – olvashatjuk a neve alatt. Ezt számos művész esetében feltünteti a kurátor. Világsztárok helyett a globális dél újonnan megismert művészei. Mondjuk Rodríguez épp nem ezt példázza, a documenta 14-en is kiállított már, de rengeteg résztvevő neve teljesen ismeretlen volt eddig a művészvilágban.
Számomra csendes kérdésként merül fel, hogy mi lesz a sorsuk. Új sztárok lesznek belőlük, vagy visszaballagnak kolumbiai falujukba? Egy másik tanzániai művészt, aki performansz videót készít, vajon eltartja–e majd egy galéria Dodomában, a fővárosban, vagy beveszi őt egy New York-i? Vagy nem történik vele semmi?
A válasz valószínűleg ilyen is, olyan is: néhányan szerencsések, berobbannak New Yorkban, mások visszatérnek a globális délre, szülővárosukba.
A kiállítás valószínűleg nem azért jött létre, hogy felvállalja több, mint háromszáz, zömében kirekesztetteket képviselő művész sorsának megoldását. Egy kiállítás önmagáért jön létre, mint erős esztétikai és politikai állásfoglalás, habár meg lehet reszkírozni azt a kijelentést is, hogy a repülőkről leszálló némely látogató számára szórakoztatóipari produktumot, tehát csupán esztétikai élményt jelent a kiállításon látott sok festmény, textilmű és szobor. A Velencei Biennálé a művészet talán legnagyobb seregszemléje a világon, ahová az egyre hosszabb nyitvatartási idő alatt sokszázezer látogatót várnak.
Mégse adjuk fel a reményt és bízunk abban, hogy a mély humanizmus, amit a kiállítás képvisel, valahogyan mégis utat tör magának az esztétikán keresztül és nem csupán afroamerikaiak képével ellátott „finom kávéreklámmá” válik.
Ezt számos nagyon analitikus és provokatív alkotás biztosítja. Ilyen a Machine Boys című videó, amit a londoni születésű, nigériai Karima Ashadu alkotott, aki felváltva Lagosban és Hamburgban él. Egy motorosokból álló taxis bandát mutat be Lagosban számos közeli, dinamikus felvétellel. A nyomorral együtt, de az erőt is. A konfliktus abból adódik, hogy a balesetek nagy száma miatt betiltották Lagosban a motoros taxizást, de ők mégis folytatják illegálisan. Egy komoly dokumentatív mű ez a videó, amely ezúttal elnyerte az Ezüst Oroszlánt.
A Biennálé központi kiállításának egyik emblamatikus műve, mely messze túlmutat a közönség szórakoztatásán, Bouchra Khalili „The Mapping Journey Project” című alkotása (2008-2011). Egy egész nagy termet, egy hangárt kapott az Arsenale épületében.
A koncepció nagyon egyszerűnek tűnik: vetítővásznak lógnak a térben, hozzávetőlegesen nyolc darab. Minden vásznon egy térkép, a térkép felett egy kéz és egy filctoll. Az elbeszélőnek csak a kezét látjuk, anonim marad. A filctollal szépen lassan felrajzolja útját, útvesztőjét, mely Európába vezetett. Közben elmondja a történetét.
Egyetlen út sem egyenes, hanem eszméletlenül nagy cikkcakk vonalakkal és életveszélyes lélekvesztőkkel teli. Bangladesből Moszkvába, Macedóniába, majd onnan vissza küldik haza, majd onnan Maliba, Algériába, kis csónakon a tengerbe, Lampeduzára.
Nem minden történetben érkezik meg az utazó Európába, többen visszamennek vagy visszaküldik őket. A térképre felrajzolt labirintus elkeseredett akaratról szól. A bemutatás nem lehetne egyszerűbb és pontosabb. Ezen a művön keresztül belehelyezkedhetünk a menekült sorsába, ha hajlandóak vagyunk végignézni.
Minden érzelgősségeket nélkülöz a munka, csak egy térkép, egy vonal és egy kéz, ami rajzolja és egy tárgyilagos elbeszélés. Ez a mű egyben strukturálja is az Arsenáléban található több száz alkotást.
Eddig alig írtam a queer vonalról. Ahmed Umar egy szudáni vagy szaudi menyasszonytáncot lejt el egy videón, félmeztelenül, illetve háncsszoknyában, ami nem is arab, hanem afrikai. Szépen hastáncol, habár fiú. Először idegesítő, miért táncolja egy férfi a jellegzetesen arab női hastáncot? Azután emlékképeimben átalakul a mű egy vidám felszabadult mosollyá. A videóboxon kívül kellékeket, bokaláncait, karpereceit állítja ki. Egy derűs, bátor munka.
Egy másik queer alkotás Xiyadie nevű művészé, A.R. Penck és Keith Haring műveivel mutat számomra friss rokonságot, de több benne az üde rózsaszín.
Említettem az archívumokat. Az egyik központi, archívum jellegű „kiállítás a kiállításon belül” a Giardini központi pavillonjában található. A szekció címe Nucleo Storico Portraits. Az emberi képmást mutatja be több, mint száz alkotásban, melyek Afrikában, Ázsiában, Közel-Keleten és Latin-Amerikbán készültek a huszadik században. Az elrendezés nagyjából kronologikus, 1916 körül kezdődik. A modernizmussal történő találkozás története, melyben kulcsfontosságú referencia Oswald de Andrade 1928-as antropofágia fogalma, mellyel a kultúrák kölcsönös bekebeleződését tematizálja. Andrade a brazil modernizmus egyik kulcsfigurája és vele együtt a kulturális kannibalizmushoz közelálló antropofágia fogalom is, mellyel számos dél-amerikai elméleti írásban találkoztam: egy maghatározó művészeti és politikai állásfoglalás.
A kiállítás a kiállításban nagyon erős, a modernista portréfogalom kaleidoszkópszerű fejlődése kiemelkedően gazdag és mély formavilágokat mutat be. Rengeteg számunkra ismeretlen név, a modernizmus helyi képviselői, mesterei, tanárai, de ott bújik meg köztük a világsztárrá vált Frida Kahlo is egy kis méretű önarcképpel.
Be kell vallanom, eredetileg azt határoztam el, hogy most az egyszer tüzetesen végignézem a központi pavilon koncepcióját és így alig maradt időm a nemzeti pavilonokra, csak esetlegesen kukkantottam be ide vagy oda, így ez a szöveg is csak a központi kiállításról szól. Arról is csak impressziókat nyújt.
Más élmény lehet, ha valakinek elég ideje és pénze van arra, hogy több napot töltsön Velencében és végignézze minimum három-négy nap alatt a nemzeti és a központi pavilonokat (de el lehet lenni egy hétig is, ha a sok új pavilont is meg szeretné nézni az ember, melyek gyakran a legérdekesebbek, de a Giardini területén kívül helyezkednek el). Mintha sose lett volna ennyi kiállító Velencében, és ekkora tolongás az emberek figyelméért. Bekapcsolódott a globális dél is a kulturális figyelemért folytatott harcba. Valamilyen értéke mégis van a művészetnek! Mégis hihetünk benne.
Postscript:
Mivel nem írtam a nemzeti pavilonokról és a kísérő rendezvényekről sem, elmulasztottam azt is megemlíteni, hogy William Kentridge-nek volt egy szuper kiállítása a tengerparton egy kávézóban, és azt sem írtam meg, hogy az Izraeli Pavilon zárva maradt. A nemes lelkű művész, Ruth Patir ezzel tiltakozott a háború ellen. Bezárta és zsebre tette a kulcsot. Csak akkor nyitja ki a pavilont, ha tűzszüneti megállapodás jön létre Hamasz és Izrael között és kiengedik a fogvatartottakat. Jó lenne, ha a világ olyan szabad és igazságos lenne, mint amilyennek a művészek és kurátorok szeretnék. Reményeim szerint nincsenek egyedül.