Az alatt a kb. két év alatt, mikor majd minden szombat délutánt Kotányi Attilánál töltöttem, igazából általában arra gondoltam, hogy nekem van igazam, és itt valami régi embert hallgatok türelemmel (meg segítek neki mosógépet venni; megfőzni a kicsit zöldes színű csirkecombokat – rizzsel -; könyvtárat rendezni; járni egyet – tudta használni az embereket: Tillmann ismert egy jó ‘autómechanikust’, én ismertem Imolát, ezt a "remek nagydarab nőt", akinek ráadásul volt bevásárlókártyája a Metro áruházba, és Attila igen ‘takarékos’ ember volt, és így tovább – általában mindenkinek volt praktikus haszna; biztos kialakulnak ilyen technikák, ha lebénul az ember egyik karja, a másik meg félig). Persze, nem volt (igazam).
Szocializációs betegségként leszoktattam volt magam arról, hogy bárkit tiszteljek, aki tanárként / tanítóként exponálja magát. Ezzel, gondolom, nem vagyok egyedül: a generációmban (a kétszer szocializáltak generációjában, azok között, akiket a rendszerváltás pályaválasztó korban ért) gyakori ez a radikális elszakadás, mint önvédelmi stratégia. Szükség van erre, mert a megfelelő életkorban nem alakult ki megbízható önértékelés, nem lévén megbízható referencia, ezért meg kellett tanulni referencia nélkül élni, azt luxusnak tartani, sőt, ellenségnek, illetve hozzá kellett szokni a végletesen oszcilláló önképhez. Az ilyen ember tehát figyel, általában rosszindulattal figyel, és akkor elégedett, ha in negative megoldja a tisztelet problémáját.
Attilát nem lehetett megfogni. Õ ugyanis nem figyelt, legalábbis elhitette, hogy nem teszi; márpedig a destruálás nagyon kifinomult játék, ketten kellenek hozzá. Ezért úgy lett, hogy mi, akik látogattuk, leginkább hallgattunk. A mai napig szégyellem a hiú gyávaságomat, ami ehhez kellett. (Aki ugyanis beszélt, az nagyon megkapta, gyakran ok nélkül.)
Kategóriák emberekre: "felébredt ember" (Szabó Lajos, stb.), "megszólíthatatlan ember" (Beuys, stb.), "remek ember" (aki valami praktikus dologban segített), "hüledező ember" (Virilio, stb.).
A
szobájában mindig voltak virágok egy vázában.
Lopott virágok. Egyszer láttam is, hogy kerültek oda:
Attila egy kerítés mellett állt az Ág utcában,
és a keze minden ügyetlenségével és agresszivitásával
tépte át a virágot a kerítésen, miközben
a szeme sarkából leste, hogy figyelik-e bentről.
Azt hiszem, igen nehéz lett volna megértetni vele a skandináv
természetvédelmi törvényeket.
Voltak még fényképek is, virágokról.
Nagyszabásúan kezelte a saját (számos) kicsinyességét.
A Szituácionista Internacionálé azért rúgta ki, mert túl radikális volt nekik, és túl radikálisan utált minden diktatúrát (ez sem volt egyszerű, mert ugyanakkor dicsérte is őket: Hitlert az esztétikai érzékéért, a kommunistákat, mert beengedtek több millió parasztot az oktatási rendszerbe, és így tovább). Az ellenkezőjét állítják, de hiszi a piszi. Ilyesmiket mondott (Platónnal): A világot a filozófusoknak kell irányítani !
Nagyon tudott utálkozni, pontosan és dühvel, szinte minden országon és politikai rendszeren, amiben élt, illetve embereken, akikkel dolga volt. Megkapta Belgium, Németország, Franciaország, fasizmus, kommunizmus, konzumizmus, szituácionizmus, család, a beszélgetőpartner, illetve volt partnerek – de leginkább mégis Magyarország, ahol talán a legjobban érezte magát, fiatalon is, öregen is (de: "Ha valaki jó hírt hoz, ne bándd, hogy lekváros a szája"). Ez – egyrészt hetven éven felül, másrészt itt – nem szokás, ám üdítő. Arra döbbentett rá (engem), hogy milyen kispolgár vagyok – ami nem volt kevés, tudván, hogy az embertípus, akit legjobban utált (kicsit Nietzsche után), az éppen a (kis)polgár. Valamint arra, hogy Magyarország: mocsár; és hogy ezzel számot kell vetni.
Ha – eltelvén a jogos és mindent átfogó kritikával – valaki megoldásért folyamodott, kitört a tűzhányó. Hogy ő nem szerelő, akit ki lehet hívni, hogy oldja meg a problémákat, meg egyáltalán, a problémákat nem lehet csipesszel megfogni!
Tihanyban találkoztunk, a művésztelepen. Az Anonim Alkoholistákról beszélt, illetve előadott egy leírhatatlan performanszt: körülbelül tizenöt perc alatt, egy törülköző és a kacska kezei segítségével átvette a fürdőnadrágját a strandon, fiatal, döbbent intermédiás lányok gyűrűjében, nem megállva a Sabbat elemzésében, majd ugyanezt vissza, pancsolás után.
A kedvenc emlékem akkorról van, mikor már ritkábban találkoztunk. Az Írók Boltjában zajlik Szabó Lajos könyvének bemutatója, mely könyvet Attila és Kunszt György, az egykori tanítványok szerkesztettek. A bevezetőt Tábor Ádám mondja, aki – mint kiderül – Szabó Lajos jogutódja, édesapja, Tábor Béla után. Tábor Ádám nem kevesebbet állít a beköszöntőben, minthogy Kotányi és Kunszt – túl azon, hogy szenilisek, ezért a könyv tele volna sületlenségekkel (kézlegyintés) – jogtiprók, akiket bíróság elé kellene állítani. A jog nehéz dolog, a beszélőnek biztosan volt alapja ezt beszélni. De esztétikailag nagyot tévedett. Attila nagyszabású arcát figyeltem a beszéd alatt, amiről egyszerűen semmi reakciót nem lehetett leolvasni, csak valami joviális mosoly volt rajta. A beszéd végén pedig udvariasan megköszönte Tábor Ádám szavait, egyetlen szóval vagy gesztussal sem reagált a tartalmára ("a por siet, a kő ráér"), még felhívta a lassan felszabaduló közönség figyelmét, hogy a maga bevezetője fénymásolva hozzáférhető a helyszínen sürgő, igen csinos lányoknál, és az esemény véget ért, a könyv megvan.
"Velem ne próbáljanak szórakozni, én a fél életemet a párizsi alvilágban töltöttem."