LOUISE

Gróf Ferenc:
LOUISE
09.08-10.20.

Párizs tizenharmadik kerületében, a Nemzeti Könyvtár F. Mitterand-ról elnevezett négyosztatú palotájának tőszomszédságában, a pénzügyminisztérium tömbjénél csoportosulva találhatunk rá arra a 11 kis galériára, melyek LOUISE fedőnév alatt egyesítették erőforrásaikat, látogató- és vásárlóközönségüket. Ha nagy nehezen rászántuk magunkat, hogy a lezárt szemetesládákkal szegélyezett, géppisztolyos rendfenntartókkal felügyeltetett metróra megváltsuk jegyünket (mindezek a szeptemberi "tűzijáték" következtében megszigorított biztonságtechnikai lelemények), és elnézően vigyorgunk a nyolcvanas évek építészetének bájosnak nemigen nevezhető maradványaira, a Gare d’Austerlitz vágányrengetegét elhagyva bukkanunk rá a Louise Weiss utcára.

Az utca arculatát a minisztériumi hivatalnokok esztétikai kincsestárából kiválogatott sablonok segítségével sikerült tökéletesen jellegtelenre faragni – parkolók, fácskák, fémkeretes ablakraszterek, légkondicionálás céljából az épületek homlokzatára biggyesztett geometrikus alakzatok, mint kockaseggű államtitkárok trófeái, azaz általános fiskális nyomor – pár másodpercig a sarkonfordulás gondolata erősebbnek tűnik, de az első bizonytalankodó lépések után a pénzügyminisztérium árkádja feltárja titkát. Előttünk a Jousse Enterprise hívogatóan kitárt alumínium ajtaja.

A mindössze tucatnyi négyzetméteres stúdió Matthieu Laurette (1970) párizsi művész tárlatának ad otthont. Egy nagyobb installációjának részletébe ütközünk: a művész "hundertprozent-élethű" mása áll előttünk hétköznapi művészviseletben egy élelmiszerekkel rogyásig rakott bevásárlókocsival. Első pillantásra a klasszikus "supermarket lady" halovány visszfényének tűnik, brit mellékzöngékkel, de azért ennél konspiratívabb Laurette módszere.

Mielőtt ezen módszer desifrírozásába fognánk, vessünk egy pillantás a galéria padlójára, ahol hevenyészett rakásokban több meghívó, A4-es fénymásolat, kisebb katalógus hever: geográfiai és topológiai szóróanyagok, az artisztikus élményekre vadászók bédekkerei. Az egyik, sápadt lila alapon sárga LOUISE felirattal ellátott füzet jelen iromány összegereblyézéséhez is sok segítséget nyújtott huszonnyolc A5-ös oldalával. Ugyanis a már emlegetett 11 galéria – melyek részletes felsorolása még várat magára – egymáshoz hangolva filofaxait, kéthavi ritmusban, azonos időpontban tartja vernisszázsait és közösen adják ki ezen mini-katalógust.

Matthieu Laurette "Állampolgárság projekt"-jének egyik alkotóelemének, a velencei Biennálé igazgatója által szignált levél fordításához (lásd alább) is ezen kiadvány szolgált kiindulópontként. Visszakanyarodva a "bevásárló művész" szobrához, amely Commodification címen fut a Jousse Enterprise-ban, néhány momentum Laurette priuszából. A tömegmédia és a marketing jól bevált fogásait a maga számára kiaknázó művész-stratéga debütálása egy 1993-as Tournez Manège című televíziós játékban (egy francia Szerencsekerék-verzióban) való szerepléshez kapcsolható. Mindezek a galériában felstócolt szóróanyagból derülnek ki, mivel jómagam nem igazán tudom, hogy miért releváns az a momentum, hogy az említett tévé-daráló játékvezetőjének rituális kérdésére, miszerint "…és következő játékosunk Matthieu Párizsból (taps), ön mivel foglalkozik?", Laurette a "multimédia művész vagyok" választ adta. A televíziós vetélkedők és a hipermarket-szisztémák elemzésével töltött évek eredménye az a poszt-kapitalista kereskedelmi fogást kijátszó projekt, mellyel Laurette megtalálta az ingyenes élelmezés kulcsát. Kizárólag olyan termékeket vásárol, melyeken a "satisfied or your money back", vagy a "money back on first purchase" felirat szerepel. A bevásárlókocsiba halmozott cuccok ikonológiai háttere ilymódon megfejtésre talált.

A következő beugróban az Air de Paris kiállítótermét találjuk, ahol Blue Dragon címen egy csoportos kiállítás fut. A heterogén tárlat művészeinek felsorolását a "címek+adatok" fejezet számára hagytam, a nevek közül egy falra szegezett rajzsorozat szerzőit emelném ki. Petra Mrzyk és Jean-François Moriceau A5-től A2-ig terjedő skálán hozták össze a fanzine-ek világát idéző tusrajz-sorozatukat, melynek visszatérő szereplője a térdén vicsorgó fogsor-implantátumot viselő női altest, mely néha gyémántokat szellent, illetve a folyamatosan sokszorosodó szakállas-szemüveges ikrek, melyek karikatúra-szituációkból story-boardokba keverednek, látszólag/valóságosan összefüggéstelen, mégis jó ritmusban felvázolt comix-freskót alkotva.

Paola Pivi (1971) [ pic ] munkáit két helyen is megtekinthetjük. Maradva az utca számozása szerinti sorrendnél, a Galerie Emmanuel Perrotin tárlata legyen a következő. Az olasz származású, Milánóban élő művész minimalista techno-szobra foglalja el a galéria terét. A meglehetősen szikár szerkezet két és fél méter magas, míg átlósan három méteres. Két vízszintesen álló kör alakú lap zárja le a formát, melyek között több sorban több száz huzal feszül ki. A huzalokra merőlegesen több ezer (persze senki sem venné a fáradságot, hogy pontos számadatokkal szolgáljon, a lényeg hogy rengeteg) kis tűt helyeztek el. A két körlap egymás felé néző felszínén mozgásérzékelő szenzorok lettek elhelyezve, így amikor a delikvens a huzalokhoz közelíti tetszőleges végtagját, a tűsorok fenyegetően elmozdulnak, amit az elektromotorok morgása kísér. A szerkezetről Pivi hasonló méretű ink-jet nyomata többet elárul, bár azon kívül, hogy jó pár csekkfüzet kitöltése és több laboratórium (mint például a római National Institute for Nuclear Physics, illetve a genfi CERN) munkája áll létrehozása mögött, többet nem sikerült kiderítenem. Mindenesetre ez az analóg szörnyeteg a maga elegáns, maratott fémfelületeivel, decens agresszivitásával – akár egy afgán agárba oltott pitbull – kiváló háziállata lehetne a NATO aktuális főtitkárának. Pivi eddigi munkái sem voltak híján a monumentalitásnak. Az oldalára fordított piros-fehér MAN kamionról készített fotó (Vertikális kamion), egy alagsor oszlopai közé betuszkolt repülőgép (Velencei Biennálé, 1999), száz egymagas, uniformisba öltöztetett kínai összeterelése egy megnyitóra, stb. mind-mind ezen törekvését domborítják ki.

Az árkád alatt folytatott csalinkázás következő állomása a Galerie Praz-Delavallade, ahol David Burrows (1965) londoni művész állította ki munkáit. A falakon és a padlón installált rikító színű plasztik-konstrukciók elevensége Pivi mechanizmusa mellett üdítő kontrasztként hatnak. A falakon műanyag lapokból kivágott, horror-tipográfiát idéző feliratok csoportosulnak – Las Vegast megszégyenítő színkavalkád. A padlón vízililiomok, edzőcipők, kinyomott tubusok, szintén a több rétegben használt plasztikból kialakítva. Rituális gyilkosság helyszíne, ahol a tettes a kozmetikai ipar színpalettáját a keze ügyébe akadó összes felületre felkente, majd sietve távozott – avagy a pop-kozmosz karikatúra-panorámája, távol minden narratívától, ahol rágógumiba fulladt tamagocsi-pokémonok rángatóznak 2500 bpm-mel, miközben a virtuális stewardess lavórnyi szemével tikkelve egy kiskanál-fejű ufonautával szexel? Passz. A "költői" minimalizmus és a "mély" pop frigyének lehetünk szemtanúi.

Nem szép dolog negatívan nyilatkozni olyasmiről, aminek az ember nem járt igazán utána, de Rebecca Bournigault [ pic ] "Slow" című videó-projekciója azon kívül, hogy valóban "lassú" és 2×3 méteres, kivetített elektronikus mozgókép, nem igazán árult el magáról. A képkivágásban egy férfi mellkasa látszott, amint egy fekete hajjal koronázott – feltehetően női – fejet simogat míg ezen női testrész odaadóan dörzsöli elülső részét, azaz a "képes felét" a férfi átlagosnak jellemezhető szőrzettel borított bőréhez. Mindezt elég hosszasan teszik. A Galerie Almine Reich produkciója talán a "lírai videó" meghatározás felé próbálta tuszkolni-simogatni önmagát, de nem bírtam cérnával, mire a végkifejlet kibontakozott volna. Bournigault akvarelljei a galéria egy másik terében kerültek bemutatásra. Az akvarellek egyfajta expresszív, popos hangulatot árasztanak, szinte kizárólagos téma a férfi-női szerepek, konfliktusok boncolgatása, amolyan újhullámos, nyolcvanas évek nyugat-berlini hangulatban. Ein-und-zwanzig Luftballon, vagy amit akartok. Az emlékezetem csal.

Mielőtt elharapózna a felelőtlen kriticizmus, egy rövid bekezdésbe tömörítem a maradék ellenérzést, hogy aztán az utolsó sorok felfelé lendülő ívet vegyenek. Így Sean Anders festményeiről (Galerie Jennifer Flay) legyen elég annyi, hogy naiv avantgardista manírban fogant képeit – melyek legfőbb ikonográfiai eleme saját keresztnevének (SEAN) gyatra "tipója" – a névtelen recenzens állítása szerint Picasso "fuck it, i don’t care" attitűdje inspirálta. Na, ja. Maradjunk ennyiben. A Galerie Kreo-ban Alessandro Mendini és Dan Friedman dizájn-bútorait vehettük szemügyre. A két top-designer (Mendini többek között az Alessi, a Cassina és a Swatch tárgyait formálgatja, míg Friedmannak például a Citibank logóért lehet hálás a földgolyó) egyedi, titániumból készített bútorairól majd megemlékezik a Lakáskultúra, esetleg poszter-melléklet formájában.

Robert Breer kísérleti filmes, festő, szobrász életművéből állított össze egy kisebb ízelítőt a &: gb agency. Az 1926-os születésű amerikai művész az ötvenes évek elején kapcsolódott be a mozgókép képzőművészeti aspektusainak feltérképezésébe. Filmjeiből a Centre Pompidou-ban láthattunk bőséges válogatást: a pár perces szerzői etűdöktől (pl. Form Phases I-II, 1952-53; Images by Images, 1956; Motion Pictures I, 1956) a "művészi" dokumentumfilmekig (Hommage to Jean Tinguely’s Hommage to New York, 1960) terjedő skálán három estényi filmanyagból mazsolázhatott a nagyérdemű. Breer az avantgárd film skandináv nagymesterének, Viking Eggeling-nek nyomdokait követve tekintélyes korpuszt hozott létre a geometrikus, absztrakt animáció terén. A cikázó vonalak, egymásba olvadó formák mindvégig egyfajta pre-pop lazasággal firkálják át egymást a 16 mm-es felületen.

Az Art : Concept-ben ezúttal Lothar Hempel (1966) mutatkozott be. A kölni művész installációjáról a legnehezebb nyilatkozni, mivel azon túl, hogy több médium (akvarellek, kasírozott fotókivágások, pozdorja-szobrok, rongybabák) mixtúrájával dolgozik – melyek összhatásukban esetleg Kippenberg "letisztult-kivasalt" folyományaként skatulyázhatóak -, viszont a kiállításhoz készített mini-kötetben sajtófotók fekete-fehér reprói mellett rövid, próza-versbe hajló víziók gyűjteményét olvashattuk. A fél-életnagyságú, amatőr apparáttal készített, kasírozott, körbekanyarított fotókon egymást tartó, támogató, cipelő emberek láthatók, hasonlóan a napokban utcára dobott Kookai-kampányhoz, ahol diszkó-srácok omlanak Piétaként techno-lányok karjaiba. Fokozva a tucatnyi négyzetméteren uralkodó zűrzavart, az egyik falat katonai kamuflázs színeiből kikevert monokróm-minimalista raszterrel fejelte meg, míg a terem közepe felé a falhoz fémrudakkal rögzített, amorf spanyolfalak, szaggatott képkeretek nyújtózkodtak. A média-selejtből guberált képek illuminációk, a szöveg padlószőnyegként gurul alájuk. A kétéltű ember visszatér.

Blue Dragon
Air de Paris
32 rue Louise Weiss
http://www.airdeparis.com

François Curlet, Brice Dellsperger, Stéphane Dafflon, Petra Mrzyk, Jean-François Moriceau, Cyril Commarque, Julien Lévy

Lothar Hempel
Art : Concept
16 rue Duchefdelaville
http://www.galerieartconcept.com

Rebecca Bournigault
Galerie Almine Rech
24 rue Louise Weiss
Espace II – 11 rue Louise Weiss
http://www.galeriealminerech.com

ANYWHERE collectif politique
Galerie Corentin Hamel
151 rue du Chevaleret

Paola Pivi
Galerie Emmanuel Perrotin
5 + 30 rue Louise Weiss
http://www.galerieperrotin.com

Sean Anders
Galerie Jennifer Flay
20 rue Louise Weiss

Alessandro Mendini
Dan Friedman
Galerie Kreo
11 rue Duchefdelaville
http://www.galeriekreo.com

David Burrows
Galerie Praz-Delavallade
28 rue Louise Weiss

Matthieu Laurette
Jousse Enterprise
34 rue Louise Weiss

Matthieu Laurette: Állampolgárság projekt, 2001, Velencei Biennálé (részlet)
Levél azon 119 ország ENSZ képviselői/megbízottjai számára, melyek jelenleg semmilyen formában sem képviseltetik magukat a Velencei Biennálén.

"Velence, 2001 május 25.
H.E. Mr. Masao Nakayama
a Mikronéziai Egyesült Államok állandó ENSZ-képviselője részére
820 Second Avenue, Suite 17A, New York, N.Y. 10017
Telefax: (212) 697-8295

Méltóságos Uram,
A Velencei Biennálé, a világ legfontosabb művészeti kiállítása 49-dik alkalommal látható idén, június 10 és november 4 között. A világ minden tájáról összesereglő kiállításlátogatók száma 1999-ben 250 000 volt, míg 2001-ben 300 000 körüli nézőszám várható.
A "nemzetköziség" zászlaja alatt több mint 80 ország képviselteti magát a Velencei Biennálén. De nagyon sok ország kimarad e nemzetközi seregszemléből. Ezen oknál fogva Matthieu Laurette, francia művész (ld. a csatolt rezümét), akit én hívtam meg a kiállításra, szeretné kibővíteni a kiállító országok körét. Miután az Ön országa nem szerepel a résztvevők között, a művész egy igen különleges kéréssel fordul Önhöz: biztosítana-e számára állampolgárságot, ha ennek fejében ő reprezentálná az Ön országát a Biennálén?

Ha ez a propozíció megfelelőnek tűnik Önnek, kérem tudassa Matthieu Laurette-tel, hogy miképpen folyamodhat az Ön országának állampolgárságáért? A kettős állampolgárságot elfogadja az Ön országa? Válaszát a következő címen várjuk:

Matthieu Laurette
Velencei Biennálé
Képzőművészeti oszt.
c/o Cecilia Liveriero Lavelli
Ca’ Giustinian – San Marco
Venezia 30124
fax 00 39 41 5218895
e-mail

Reméljük, hogy a globalizáció felgyorsulásával ez az igen releváns projekt felkelti érdeklődését.

Kérem fogadja legmélyebb tiszteletem,

Harald Szeemann
A Velencei Biennálé igazgatója
pecsét+aláírás+fejléc"

Nadia Lichtig
nano galerie
7 rue Louise Weiss

Robert Breer
& : gb agency
10 rue Duchefdelaville