Egy 18. századi japán történet szerint Hokusai sok évnyi próbálkozás után sem volt képes eleget tenni annak a megrendelésnek, hogy megrajzoljon egy kappant. Évek múltán a haragos megrendelő úgy döntött, felkeresi a művészt a műtermében, ahol legnagyobb ámulatára Hokusai másodpercek alatt felskiccelte a rég várt képet. Mivel a kliens elutasító volt a megrendelésnek eme meglehetősen lezser teljesítése miatt, a művész átvezette ot egy másik helyiségbe. A szoba zsúfolásig telve volt könyvekkel, jegyzetekkel, skiccekkel, modellekkel és rajzokkal. Az elvégzett munkát, mely egy percet sem vett igénybe, hosszas és fáradságos kutató- és munkásévek előzték meg.
Melyik a jelentősebb: a kimunkált és verejtékes mestermű, vagy a szinte tudalattiból feltörő késztetés sarkallta, akonceptuális kroki? Susanne Pfeffert mindkét véglet foglalkoztatta, mikor összehozott tizenöt művészt, hogy a fenti dilemmát megjelenítsék. A koncepció szerint az azonnaliságon volt a hangsúly, azaz hogy feloszlassák a fogalom és a jelenlét közötti határokat, létrehozva a szemlélő számára egy meglepő nézőpontot, amiben a mű léte és nemléte azért mégiscsak érzékelhető határmezsgyéin ballanszírozik a befogadás meditatív állapotában.
Első olvasatra kissé didaktikusan hat a felvázolt gondolatmenet, de a határok áttetszőbbé tételére, illetve az idő és az interpretációhoz szükséges kapaszkodók redukálására tett kísérlet mégis sikeresnek mondható. Mindegy, hogy valami tíz másodperc alatt, vagy egy év során jön létre, ha képes arra, amire a műalkotás hivatott, az átszűrt és áthelyezett dolgok megjelenítésére, akár a lehető legrövidebb idő alatt. Nevezhetném ezt úgy is, mint az emberi kommunikáció legtisztább formáját, ahol a gondolat és a tett közötti atomnyi villanás vagy ábrázolható, vagy sem. Továbbmenve: a szubjektum egy részének objektummá váltása egy kollektív, konszenzuális térben mennyi ideig marad meg tiszta formájában, mialatt az értelmezések során elveszti eredeti jelentését, mikor már csak jelöli az őt létrehozó eredeti szándékot. Mi van öt perccel később?
Semmilyen magyarázat nincs a művek környékén, sem a művészek, sem a munkák címe nincs feltüntetve. Egy kis füzetben találhatóak a termek minimalizált tervrajzai, rajtuk számok. A számok alapján kell visszakódolni, melyik munka kihez is tartozik, ami, mint azt tapasztaltam korántsem egyszerű feladat, például Douglas Gordon munkája kapcsán (Around and about). A megnyitón összesereglett emberek bizonytalanul keresték a térképen 2-es számmal jelölt alkotást. Ahol a munkának kellett volna lennie, ott egy teremőr lány beszélgetett, ölében egy könyvvel. Egy bátor kérdés után a lány a tarkójára mutatott, majd minden világossá vált. Vékony, néhány centis tetovált csík, (melyet a művész két önként jelentkező dolgozón helyezett el). Az esetleg felmerült kérdéseket egy másik alkotás válaszolja meg, Robert Barry 1 sentence című dolgozata.
Mindkét munka frappánsan kezeli a helyzetet, csakúgy, mint azt egészhez szinte keretet adó, a padlón végigfutó és oszlopok közt tekergő, festett fehér csík, ami a festéshez használt gurulós apparátusban végződik (Ceal Foyer: Taking a line for a 5 minute walk), hanyagul leállítva a lépcsőnél, mintha csak ottfelejtette volna a művész. Mégis enélkül a laza gesztus nélkül az egész mutatvány érvényét vesztené, tehát az objekt fixálja a tartalmat.
Andreas Slominski és Martin Boyce itt kiállított munkái annyira nem illettek a képbe, hogy szinte zavaróan hatnak. Slominski a műleírás szerint szerint öt ecsetet helyezett el a falakon, a térkép csak hármat jelez. Felesleges fejtörő. Boyce felfüggesztett fémszobra nélkül pedig szinte anyagtalan lenne a kiállítás által nyújtott élmény, amely egyébként egészen bájos és egyáltalán nem nyomasztó.
Mintha csak Beuys egyik munkájának (Eurasien stab) ríme lenne, feszül Albert Schaefer installációja, két faléc a padló és a mennyezet közé ékelve, egy szinttel feljebb. Anette Kelm egy önmaga kirúzsozott szájáról készült polaroiddal tudta le a feladatot, Micol Assael egy, leginkább egy kábelcsatlakozó műszaki rajzára emlékeztető, megfejthetetlen rajzzal szerepel.
Az alapvetően filmmel foglalkozó Clemens von Wedemeyer meglepően reagált a felkérésre. Először is kevesellte az öt perc kritériumát, mely a warhol-i tizenöt percnek (ami szintén kevés) csak töredéke. Ezért tulajdonképpen nem vállalta a szereplést, hogy miért nem, arról egy hangfelvételen számol be (The denial). Mátyás király meséinek okos lányát juttatja ezzel eszünkbe, aki hozott ajándákot, meg nem is. A szereplés el nem vállalásáról készített önreflexió kiállításával kettős tagadás jön létre, ahol a mű létezik is meg nem is, el is készült, meg nem is.
A térben szerepel még egy reggeli ébredés utáni állapotot mintázó, elhagyott és feldúlt Ikea ágy, nem túl eredeti címmel (Hans-Peter Feldmann: …5 minutes later), valamint a ritmikus nevű Ulla von Brandenburg Geist című filmloopja. Az élesség egy fémgolyóra állítva, benne tükröződik a kert, valamint a kamera az állványon. Némileg avantgarde-film remake hatás (tükör, az apparátus önmagát filmezi, stb), de ez esetben tetten érhető a lét-nemlét viszonyrendszer, amit a művésznő önmaga lepellel való takarásával ér el, egy szellem jelenlétének kissé infantilis hatását keltve. A gömbön tükröződő letakart alak, a mesterséges természet – a kert közös jelentésbe olvad egy álomszerű, torzuló képen.
A kiállítás befejező szintjén még négy művész kapott helyet, szellős elrendezésben. Thomas Demand fotóján egy ajtókilincsre akasztott, piros „do not disturb” táblácska zárja rövidre a szitut. A fal vakító fehérségében alig látható Sven Johne munkája (Stasifasching). Korabeli keletnémet újságkivágás, melyen a furcsa szituáció keltette zavart a képaláírás segít helyre tenni. A jelenet stasi ügynököket ábrázol egy farsangon. Az előtérben egy öltönyös, háttal álló alaknak egy püspöknek öltözött figura olvas fel, aki egyébként az egyházat felügyelő bizottság élén állt. A háttérben focistának és olimpikonnak öltözött besúgók mosolyognak, inkább muszájból, mint jókedvből. Kiváló történelmi lecke, ám az újságkivágás csak egy falon lógó cetli marad, nem érvényesül a térben és nem kommunikál a többi munkával, mindazonáltal az öt perces kritériumnak mindenképpen megfelelő ötlet.
Horst Müller is egy helyzetmegoldással élt, egy ad hoc jellegű installációt hozott létre. Két asztali írólámpát egymással direkt viszonyba helyezve egy elragadóan antropomorf pózt komponált, mely nemes egyszerűségével is a kiállítás legszebb darabja.
Végezetül Thomas Rentmeister szemétkupacában gyönyörködhetünk, aki több köbméternyi tárgyat és anyagot szórt szét látszólagos hanyagsággal. A rend felé törekvő igyekezetünk múltán azonban a káoszban felsejlik a rendezetlenség esztétikuma, megerősítve azzal a szembeállítással, ami a tárgyak fehér színe (tisztaság) és a széles gesztusokkal (öt perc alatt?) megteremtett rendetlenség között feszül.
A résztvevő művészek többsége szerethetően slendrián módon oldotta meg a házi feladatot Az pedig, ahogy a rendezés által hagyták lélegezni a műveket, a látogatókat pedig arra ösztönözték, hogy tényleg ne csak jelen legyenek, hanem kutassák fel a műveket és próbálják tágítani értelmezési mezőjüket az esztétikumon túlra, egészen nagyszerű és egyszerűségében magával ragadó ötlet.