Mikor beérek a válogatás átmeneti dobozterébe az Erzsébet téren, éppen õrségváltás: fagyoskodó hölgyek ki, srácok söröskorsóstul a helyükre, mondván, megy a Bajnokok Ligája meccs. Abban a pillanatban nagyon jó közönségcsalogatóként hat Didier Drogba és a Chelsea (amelynek kavalkádjára egyébként hasonlít a videós felhozatal is, bár, hogy van-e olyan jó, mint az emlegetett csapat, azt ki-ki döntse el maga) az Őszi Fesztiválon. A foci pop-problematizálása révén pedig legalább olyan könnyedén lehet beszélni a mûvészetrõl, mint tette azt Heidegger a parasztcipõk kapcsán. Mindeközben Csiki Csaba gólöröm lassításai futnak fekete-fehérben.
E kis bevezető, ha másra nem is, de arra jó lehet, hogy megmutassa, mennyire nem újdonság már – szélesebb körben sem – videómûveket kiállítani köztéren. A létjogosultságért folyó küzdelem lezajlott már rég, a szenzáció éle is tompult, így mostanra magával a helyzettel kellene kezdeni valamit.
A vetítésekhez mellékelt füzet a fentebbiek mellet azt is állítja, hogy a videóművészet ma már túl van az mediális önreflexió tematizálásán, a McLuhan-féle „The medium is the message”-en. S teszi ezt nagyon helyesen, mert ennél elkoptatottabb szlogent tényleg nehéz találni; valljuk be, valóban nem a médium miatt izgalmas egy videómû – ha az.
A művek rendkívül inventív tagolási rendszere – amely meg-megszakítja a videófolyamot – a klasszikusan skatulyázó kategorizációt kerüli meg; a válogatók mintegy a konyhafőnök egzotikus ajánlataként tálalják a videókat. A fűszerneveket és hozzájuk kapcsolt tevékenységeket használó kvázi-kategorizáció (gyömbér, chili, stb.) nem tűzi ki céljául a befogadás igazgatását, legalábbis tiszta vizualitásával (a metaforikus jelentésû fûszerek átröppenésével a képernyőn) nem ragadja kézen a nézõt; így a videókra alkalmazott kategorikus értelemadás lehetetlenségét is tematizálja.
Ugyanakkor a kategóriák esszencialitása mégiscsak kiemelik a válogatás meghatározó ösvényeit: a képi iróniát – amivel a médiában talált képek kontextusát teremtik újra az alkotók -, vagy a narrativitás nem konvencionális módjait, legyen ez testírás, véletlenszerû mozgások mentén létrejövõ elbeszélés, vagy akár magának az elmesélendõ történetnek folytonos algoritmikus változásai.
A talált, adott esetben kukázott képek, hangok esetében az értelemadás funkcióját a kontextus megváltoztatása látja el. Ilyenek Vásárhelyi Zsolt egymás után vágott Belmondós jelenetei, melyek egyszerű tempóváltásokkal értelmezik újra az eredetit; vagy a Rácz Márta által összeollózott szappanoperás-nevek, amelyek a tévénéző kuriózum-éhségére vannak kihegyezve, ám ilyetén halmozásuk éppen az erőltetett egyediségüket veszi el. A videó így az egzotikus nevek személyességét a képernyőn futó mondatok általános alanyába („valaki”) mosva ellenpontozza.
Csiki Csaba a gólöröm pátoszát lassítja a végtelenségig, alkalmat adva az öröm- és agresszió- koreográfiák anatómiája, a duzzadó nyaki erek, és az állatiasan ordító szájak néma tanulmányozására.
A mechanikus mozgás irányíthatatlan, éppen ezért a véletlennel játszó faktora is megjelenik egynémely munkában. Az értelmező narrativitás utáni vágya ugyanis képes bármilyen esetleges mozdulatsorból történetet konstruálni. Például Follárd Barbara csipogó-ugráló, felhúzható plüssállatai esetében, ahol gépcsibék és a gépnyúl közé ront a gépbéka, mintha egy kicsit a „másik”-kal való etikai kapcsolatot is tematizálná, de ugyanez a gépies mozgás üti fel a fejét Varga Rita terrorbabáinál is, amelyek giccses-századelős esztétikájukat megcsúfolva, „promenádjuk” végén felrobbannak.
Amint ezt a válogatás lehetővé teszi, a narrativitás kapcsán beszélhetünk a „történet” algoritmikus megváltoztatásáról is. Felmerülhet ez Vécsei Júlia Ne segíts címû videója kapcsán, aminek storyboardját minden egyes vetítéskor egy program módosítja. A figurák hangulatának számszerűsített leírásával sosem alakul ki köztük kétszer ugyanaz a kapcsolat.
Surányi Miklós flash-huzata is a számítógépes manipulációval játszik, ami igazán csak akkor válik élvezhetővé, ha az ember tudja, hogy a fákra feszített vászon mozgását egy, a videó hangsávját követő program generálja. (Persze ha kritikusak vagyunk, mondhatnánk, hogy itt is a médium üzen.)
Szintén a narrativitás egy sajátos módja Baglyas Erika testírása. A mindennapjaiból ismerős szobabelsõkben, feszülős tréningnadrágos nõi testekre ír sorsokat, amelyek még drámaibbak és kilátástalanabbak azáltal, hogy akár egyetlen mondatba is belesûríthetõek.
A bemutatott művek egy része nagyon is konkrét társadalmi, vagy identitásbeli problémákra reagál, mint Katarina Sević „könnyű és gyors magyarul” címû nyelvleckébe bújtatott videója, ami eredetileg a Bevándorlási Hivatalban volt installálva. A mű szinopszisa egy, a mai napig használatban lévõ, de elavult magyar-szerb nyelvkönyv modernizálására tett kísérlet. A nyelv a szereplõktõl függetlenül szólal meg, beszédük, gesztusaik nincsenek szinkronban a hangzó szöveggel. A figurák relációja nemcsak a nyelvvel bizonytalan, de a térrel is, amint az eltúlzott arányú háttér elõtt lebegnek. Ez a többszörös képi-nyelvi zavar konstruálja a világban elfoglalt bizonytalan helyzetüket. Az ingó identitás problémáira még rádolgoznak a bevándorlási helyzetet illusztráló epizódok – így a szerb-osztrák kötõdés modelljeként szereplõ Branko jelenléte, vagy a tartózkodáshoz szükséges egészségügyi papírok megszerzésének bürokratikus csapdája.
Ugyanebben a kontextusban beszélhetünk Esterházy Marcell H.L.M. címû videójáról is, ami a francia társadalmi rétegzõdés aktuális feszültségeivel foglalkozik. Az H..L.M., a francia-bérház (Serge Gainsbourgh nótája óta történt) funkcióváltozásaira hívja fel a figyelmet, de ez a metafora nem csak a bevándorlókkal tarkított francia társadalomra érvényes, hisz az ember és ember (szomszédok) közötti, gazdasági alapon kialakuló, vertikálisan leképezhetõ különbségeket hivatott illusztrálni.
A válogatás másik kérdéseket felvetõ motívuma a videók hangsávjának egyre dominánsabbá válása, amint az vonszolja a képet maga után, jelezvén a hang totális uralmát, a kép illusztrációvá válását. (Nevezhetnénk ezt Windows Media Player-effektnek.) A legpontosabban Kozma Éva videójában jelenik meg ez a probléma, ahol szándékosan a kép és a hang közötti viszony konceptualizálódik, oly módon, hogy az elhangzó „vezényszavakra” jelenik meg a képernyõn – leírva – a beszéd. Érzésem szerint, ezzel az uralkodóvá váló hangsávval még mindig McLuhan audio-univerzumának faláról pattanhatunk vissza.
Az én értelmezésemben azért továbbra sem árt, ha a fentiek mellett még önnön képiségükre is reflektálnak a mûvek, gondolok itt Zádor Tamás 25 képkockára (majdnem 24) bontott és zenével túladagolt, változtatható olvasási irányú képfolyamára, amely megint csak sajátos, betonkeverõs narrativitást alkalmaz.
Kispál Attila Képkirakósában egyszerre van jelen egy összekevert, kockákra vágott állókép, mint háttér, és az azt kirakni igyekvõ mozgókép. Ám a háttér helyreigazítása során feldarabolódik és összekuszálódik a kirakást végzõ kép is, hogy szikárabban fogalmazzak: disszeminálódik a videokép. A képi értelemadó, aki a helyére tenné a vizuális konstrukció töréseit, maga is megbicsaklik és szilánkokra esik szét. Kispál Terület címû videója is a képértelmezéssel való foglalkozásról tanúskodik. A rendkívül minimalista eszközkészlettel megvalósított, tulajdonképpen egyetlen táguló képbõl álló munka, a gellérthegyi „A TERÜLETRE KILÉPNI VESZÉLYES” táblát a kamera elé helyezett szûrõként használja: a látványba vágott betûkön, vagyis tulajdonképpen az írás értelmezésén keresztül látjuk a „veszélyes területet”, a budapesti éjszaka képét.
* Alkotók: Baglyas Erika, Barakonyi Szabolcs, Csiki Csaba, Doboviczki Attila, Egle Anita, Elek Judit Katalin, Esterházy Marcell, Fabricius Anna, Fodor János, Fodor Pál, Follárd Barbara, Gróf Balázs, Hajnal Norbert, Hermann Ildi, Jordán Katica, Juhász Dávid, Katarina Sević, Kispál Attila, Kocsis Csaba, Kovács Alida, Kozma Éva, Mojzer Tamás, Nagy Gergő, Orbán György, Orosz Klára, Puklus Péter, Rácz Márta, Sas Miklós, Surányi Miklós, Szabó Ágnes Evelin, Szabó Attila, Szabó Sarolta, Szász Lilla, Szenteleki Dóra, Varga Rita, Vásárhelyi Zsolt, Vécsei Júlia, Zádor Tamás
Kurátorok: Gyenis Tibor, Koronczi Endre