Szövényi Anikó
Random helyzetjelentések Londonból XII.
Guinness szörf
A
boldog új év elkezdődött hősünknek
is. Hogy meg ne ártson, igyekezett fokozatosan visszatérni
a mélyvízbe, és ezért jobbnak látta,
ha előbb még tesz egy is kitérőt nyugalmasabb
partokon [ pic01
]. Így jutott el Dublinba. Igen, a turista szerepet kiválóan
sikerült alakítania: a helyi kortárs művészeti
szcéna holt szezonban egy nap alatt bejárható.
Kezdő pont az Irish Museum of Modern Art, ahol párhuzamosan
több kiállítás is fut. Az Irish Art Now:
From the Poetic to the Political 13 művész munkáján
keresztül mutatja be az utóbbi évek ír termését.
A versenyzők közül videó-installációival
Caroline McCarthy az egyértelmű befutó. Journey
Through the Longest Escalator c. videójában a mozgólépcsőn
lefelé egy mosogatószeres műanyag palack utazik fektetve,
a képet nagyjából betöltve középen.
A háttérben a másik mozgólépcsőn
kissé diagonálban megdőlve haladnak az utazók,
olykor meglepődve a fejük felett elhúzó palack
láttán. Ennek megfelelően van installálva
a kiállítótérben a monitor is kb. három
méteres magasságban. Igen, a palack, amire mindenki felnéz.
McCarthy másik munkájában, a Greetings-ben
két tévéképernyőn két nyugodt
tájkép látható hegyekkel, felhőkkel,
stb. Sokáig nem történik semmi, majd egy pillanatra
bevillan egy fej a kép alsó szélén. Majd kis
szünet után a másik monitoron szintén. Szóval
valaki igyekezne rajtalenni a tájképen, csak a kamerát
valahogy túl magasan helyezték el. A turista a művész
portfoliójában talált még egy korábbi
projektet, amely az előzőekhez hasonlóan játékos
és alapmotívuma a vertikalitás: egy modern irodaépület
csupasz, ablaktalan szürke falára, két-három
emelet magasságban tapadókorongos nyilakat tapasztott, mintha
gyerekek lőtték volna ki nyílpuskából.
Érdemes még megemlíteni a szürrealista hagyományokból
építkező Kathy Pendergast-ot nőies
objektjeivel, amilyen például az imádkozó
kezeket formázó kötött kesztyűpár,
a Prayer Gloves vagy Maurice O’Connell Never Mind Kangaroo Just
Answer the Question c. installációját: egy kis
kitömött kenguru árválkodik a szemközti falat
teljes egészében beborító Oxford Standard
személyiségteszt kérdőívei előtt.
A másik időszaki kiállítást Sol
Levitt új falfestményeiből rendezték.
Ahogy az már lenni szokott a falakat teljes egészében
vibráló színes alapon festett kockahálók
töltik be.
A harmadik kiállítás az IMMA-ban egy portréválogatás
a múzeum saját gyűjteményéből.
A kollekcióból két munkát emelne ki a turista.
Marina Abramovic amszterdami projektjének fotódokumentációját,
aki szerepet cserélt utcalányokkal egy-egy kiállításmegnyitó
idejére, a prostituált elment helyette a megnyitóra
és játszotta a művész szerepét, amíg
Abramovic a belvárosban, a lány kirakatában posztolt.
A másik John Ahern: Francis St.Boys c. installációja.
Egy fiúosztály tagjainak festett gipsz mellportréját
helyezte a falra a gyerekek magasságának megfelelően.
Ahearn Rigoberto Torres-szel együtt a 70-es évek végétől
dolgozik ilyen gipszmásolatokon Bronxban. A helyiekről pontos,
olykor teljesalakos mintát vesznek és vagy az utcán
tűzfalakra, kerítésekre rakják a szobrokat
vagy a modellek saját otthonában helyezik el. A lakók
büszkék saját hőseikre. A festett figurák
kiválóan illeszkednek a szegénynegyed olcsó
vizualitásába, az egyszerű nappalik fröccsöntött
madonnái és retusált esküvői felvételei
közé.
A turista nagyon sajnálta, hogy a múzeum egész területén
szigorúan tilos a fényképezés. Az IMMA-ból
visszafelé, elhaladva a Guinness gyára mellett jutott a belvárosba
[ pic01
]. Itt a központban az ú.n. Temple Bar-on találhatók
a kisebb progresszív, nem kereskedelmi galériák,
de…de…de: az Arthouse-ban nem volt épp semmi, a Project-ben
úgyszintén csak most fog nyílni a Londonból
átvitt Veszely Beáta és Grant Watson szervezte Woof
Woof, és bár a Temple Bar Gallery and Studios-ba
be tudott jutni, de a fiatalabbakat bemutató Small Steps
nem ragadta meg annyira, hogy bármit is mesélhessen.
Lehet, hogy nem véletlen, hogy a ír irodalom híresebb. Meg a sörművészet.
Istenem, édes vakáció.