Random helyzetjelentések Londonból XX.

Szövényi Anikó

Random helyzetjelentések Londonból XX.

Tértágító szörf
– Hayward – Tate Modern – Whitechapel –

Nem a lassan negyven napja tartó esőzések miatt, de a lakás kezdett megtelni élőlényekkel, macskákkal és hatalmas trópusi csigákkal. Így aztán az otthoni tolerancia gyakorlásnál egyszerűbbnek bizonyult az összeszűkült élettérből inkább tágas galériákba menekülni. Hatalmas elsötétített terekre vágyott videoprojekciókkal. Hát lement szörfözni a Temze déli partjára.

Első felvonás a Hayward Galleryben a Young British Art egyik nagy nevének, Sam Taylor-Woodnak retrospektív kiállítása [pic01]. Mindjárt az elején, legfrissebb munkájában, a Third Party c. hétképernyős videoinstallációban egy darabokra szedett high-class házibulit lehet megcsodálni. Hideg atmoszféra, minden egyes szereplő elmerül a maga illuminált világában. A szcenáriót a legnagyobb méretű vászonról figyelő idősebb szőke nő uralja, figyeli a kisebb vásznakon zajló történéseket, mint a monoton zenére magában táncoló fiatal nőt, a képek között megosztott felületes párbeszédet, egy férfit, aki megpróbál rágyújtani, de nem kap tüzet, és így tovább. A néző középen áll, forog és igyekszik valamiféle lineáris történetet kerekíteni a szekvenciákhoz, de válaszul csak elutasítást kap, ezen a partin kívülálló marad.
Hasonlóan a hideg távolságtartás jellemzi a Five Revolutionary Seconds c. híres fotósorozatát is. A szintén elit környezetben a szereplők néha a mozgalmas történések (mint átfutó figurák és szeretkező párok) ellenére sem vetnek ügyet egymásra, az egybenyitott terekben is izoláltak maradnak. [pic02] [pic03]
A következő loopok a Krisztus szenvedései sorozatból valók: a Hysteria, egy női portré, hisztérikus kitörése egyszerre nevetés és sírás [pic04]; a Pieta, ahol a szerző ölében tartja a híres színészt és junkyt, Robert Downey Jr.-t, a haldokló Krisztus pózában [pic05], a videót a végén kicsit hosszabbra engedve, Taylor-Wood meghagyja, ahogy kilépnek a beállításból, így ad klasszikus idézőjelet a jelenetnek. Ezt a megoldást alkalmazza a Noli Me Tangerében is, amelyben egy izmos figura a kép tetejének súlya alatt rogyadozik, felemelt kézzel tartja a képkeretet, majd lábával elengedve a padlót kiderül, hogy fordított kamera előtt állt kézen és igazából a saját súlya nehezedett rá.
A Pent-Up című korábbi munkában Taylor-Wood egyetlen hosszú felületre vetít öt helyszínt. Mindegyik külön egy kis monodráma: szereplőik az utcán sétálva, egy bárban, randira várva vagy épp reggeli fürdéskor vívódnak magukban. Töredékes monológjaik néha egymásra reagálnak, mintha átszólnának a vászon egyik végéből a másikba, bár nyilvánvalóan nem tudnak egymásról és így szeparáltságuk sem oldódik fel.
Természetesen kirakták a művész két régi emblematikus önarcképét, a Fuck, Suck, Spank, Wank c. letoltnadrágos keménycsajos verziót [pic06] és a kiszívott nyakú mosolygós Slut-ot is.

A hősnek indulnia kellett, mert még nagyobb elsötétített termek hívogatták a Tate Modern felől. Könnyedén elhúzva a Picasso/Matisse turistaprogram négyórás sora mellett, a hangok Eija-Liisa Ahtila kiállításához vezették. A finn művésznő rövidfilmjeiben és klipjeiben női élettörténeteket, leginkább töréspontokat dolgoz fel, skandinávos, strindbergi súlyossággal.
Elfojtások, pszichózisok, kitörések és vakvágányok.
Bemelegítésnek az első moziban, az If 6 was 9-ban háromfelé osztott vásznon tinédzser lányok tárgyilagos monológjai láthatók, vallomásaik saját testük felfedezéséről, felnőtté válásukról, pornófilmekről. [pic07] [pic08]
A következő teremben tévéken három rövid fekete-fehér klip fut, s amint az egyik film befejeződik, bekapcsol a következő és így tovább körbe, folyamatos mozgásban tartva a nézőt. Eredetileg ezek a másfélperces villanások a finn televízióban mentek a főműsorok alatti reklámszünetekben. Ezért is ilyen pörgős a tempójuk, a formai megoldásokban pedig leginkább azokra a pelenka és mosópor reklámokra emlékeztetnek, amelyekben a főszereplő gyors történetben adja elő, hogy miként barátkozott meg az adott termékkel, miközben a folyamatosan mozgó kamera mindenhova követi az otthonában.
Az első minitragédiában, a Me/We-ben egy apa meséli a család történetét, a válás okait, de ahogy halad az elbeszélés, a család többi tagja átveszi tőle a fonalat és a hangját is, úgy, hogy végül már nem tudni kinek a nézőpontjából látható mindez. [pic09]
A második klipben, az Okay-ben egy középkorú nő idegesen fel-alá járkálva adja elő partnere okozta szexuális frusztrációit. Mint az előzőben, a hang itt is átváltozik ellenkező neművé, a férfihangú nővel meglehetősen skizoid szituációt teremtve. A harmadik könnyed etűdben, a Gray-ben három nő beszéli el egy esetleges nukleáris katasztrófa történéseinek sorát, miközben egy ipari liften haladnak egy víztározó felé. A szigorú vágás, a tévék közötti gyors váltások és a szereplők nemcseréi rendesen stresszelnek és dezorientálnak mind térben, mind dramaturgiában.

A szörfös, átugorva néhány sötét termet apa-lánya viszonyt, válási szituációt boncolgató filmekkel, érkezik el a legizgalmasabb darabokhoz.
A tavaly készült Present kis videói rövid, félperces tömörítései egy dokumentum-interjúsorozatnak, amelyet idegösszeroppanást kapott nőkkel készített Ahtila. A klipekben magát a pszichózist dolgozza fel, a "Give Yourself a Present: Forgive Yourself" összefoglaló mottó alatt: a Ground Controlban egy tinilány hazaérkezésekor, mielőtt belépne az ajtón, meggondolja magát, és inkább belefekszik egy sáros pocsolyába [pic10] [pic11]. A Bridge-ben a nő csak négykézláb mászva mer átmenni a hídon. The Houseban a szereplő keservesen próbál lezárni minden rést a házban, hogy a tudatában lévő hangokat kiszűrje. The Wind-nek pedig a klipen kívül a hosszabb verzióját is meg lehet nézni a következő teremben [pic12] [pic13]. A film a kattanás pillanatával kezdődik: a fiatal nő erős szélvihart érez maga körül, ami arra készteti, hogy egész lakását felforgassa. E destruktív nyitány után pedig feleleveníti a múltat, ami ehhez vezette.
Bár a szörfös semmilyen téren nem nagy barátja a lélekvájkáló vonulatoknak és az északi önmarcangoló kultúrának, de Ahtila feldolgozása szerencsésen kemény és szofisztikált. A tűéles digitális technika és a szereplők szép fiatal arca, ugyanakkor elszánt, szigorú játéka nem a bűntető pszichoanalitikus esettanulmányok kategóriája.

Ennyit a déli part sötétkamráiról, ám a tágas tereknek még mindig szükségét érezve keveredett el a Whitechapelhez, az életérzés-spektrum másik végéhez.

A brazil avantgárd egyik vezető személyiségének, az 1980-ban meghalt Hélio Oiticicának a szintén brazil filmes Neville d’Almeidával készített három installációja látható. A Cosmococa-k sok tartalmat nem hordozó, de kellemes ellazító környezetek. A CC3 Marilynben a padlóra szórt homok és lufi tömeg strandhangulatát brazil tánczene és kokain-kontúrozású Monroe-portrék kísérik [pic14], a CC5 Hendrix-Warban tucatnyi függőágy szeli át a teret Hendrix zenével és fotókkal megtámogatva, a CC1 Trashiscapesben a néző matracokon heverészve nézheti a kokainporból kirakott képeket. A kokain Oiticica számára a 70-es években a kapitalizmussal szembeni ellenállás jelképe, az inka spiritualizmus kifejezője volt.

S csak hogy valami totálisan mással érjen véget az aznapi tértágító túra, a Whitechapel alsó szintjén nem kerülhette el Liam Gillick szikár labirintusát, a The Wood Wayt. A cím a német ‘Holzweg’ kifejezésből jön, ami az erdőben történő véletlen vagy direkt eltévedést jelenti. Gillick az utóbbi tíz évének egyes különálló installációit kovácsolta itt egybe. [pic15] [pic16] [pic17] A munka színes plexi és nyers deszkalapokból épített egyetlen rácsstruktúra, amely falaival, emelvényeivel és belógó tetőivel egyszerre terjeszkedik horizontális és vertikális irányokba, hogy egyetlen minimalista város-architektúrává álljon össze.

Ideje volt indulni, otthon már várta a tíz éhes csigaszáj.