Szövényi Anikó
Random helyzetjelentések XXVII. New York
Komposzt szörf
Sean
Kelly Gallery -Lelong Gallery -Gladstone Gallery – Postmasters – Lombard-Freid
Gallery
A metrószerelvényen két latino kamasz viharzott át madzagon rózsaszín halat húzva, „don’t step on my fish!” kiáltásokkal. Igen, igazi vizisport-paradicsom a vidék, ahol szörfösidentitását naponta érik ehhez hasonló megerősítések.
Ha
már performance, akkor amíg friss a folyamat, be kell számolnia
Marina Abramovic 12 napos The House with the Ocean View
című akciójáról a Sean Kelly
galériában. Természetesen nem új jelenség,
hogy a művész beköltözik egy galériába
és magát kiállítja, de ezúttal a bentlakás
tisztító kúrával és roppant abszurd
díszletekkel egészül ki.
A sztár
performer Abramovic szigorú aszketikus életmódot
vállalt be erre az időre: nem eszik semmit, csak vizet iszik,
nem beszélhet, nem írhat, nem olvashat, naponta hét
órát alszik és háromszor zuhanyzik, s a 24
óra megmaradó nagyobbik felét pedig üléssel,
állással és fekvéssel tölti ki.
Kísérlet,
hogy az élet lecsupaszítása alapfunkciókra
nevezhető-e életnek. A hétköznapi alaptevékenységek
felnagyítódnak, a performer ritmusa belassul. A módszer
szerzetesi, de az installálás inkább börtönre
emlékeztet. Három kb. 1×2 méteres lakóegység
– fürdő, egy székkel berendezett kvázikonyha
és egy deszkaággyal ellátott háló –
áll ki a galéria falából fejmagasságban.
Mindegyik kis nyitott kalitkához támasztottak ugyan létrát,
ám a létrafokok hatalmas éllel felfelé fordított
konyhakések, tehát nincs kiszállás. A közönség
meg figyeli a metronóm lassú ritmusára kontempláló
művészt, aki olykor szemkontaktuson alapuló energia-dialógust
próbál teremteni néhányukkal. [pic_01]
[pic_02]
[pic_03]
Eközben a galéria másik helyiségében egy-egy önkéntes jelentkező veszi igénybe a Dream Bed installációt. Azaz egy rózsaszín világítású szobában egy dobozban, védőszemüvegben, ipari fülvédőben és kezeslábasban aludhat/álmodhat egy órát az alany– értékes pillanatok egy kialvatlan városban.
A főárammal tovább sodródva érkezett el a hős a következő klasszikushoz, Alfredo Jaar konceptualista projektjéhez a Lament of the Images-hez, amit az idei Documentán láthattak a nagyipari szörfösök. Az installáció három példával szemlélteti a bizonyíték-megsemmisítésen alapuló múltmódosítás ősi passzióját: a jólismert „leválaszt, majd eltávolít, végül eltüntet”-gyakorlatot.
A
Lelong galériában a felvezető elsötétített
helyiségben három kivilágított történet
olvasható. Az első Nelson Mandeláról, aki
majdnem megvakult a 28 évnyi kőfehérí tő
kényszermunka során; a második Bill Gatesről,
aki 17 millió fotó archiválásának/bányába-temetésének
jogát vette meg; illetve a harmadik az amerikai kormány
tevékenységéről az afganisztáni háború
idején, mikor is minden képet felvásároltak,
amelyek a szőnyegbombázások előtt és
után készültek. [pic_04]
[pic_05]
[pic_06]
Az epizódok
szűkülő sötét folyosója hirtelen
másik terembe nyílik, ahol egy óriási blank
mozivászon agresszív fehérsége csapódik
a hős kitágult pupillájába. Bizonyítékok
híjján az események vakfoltokká égnek,
nem is történt semmi, ugye. [pic_07]
Politikus vágányon haladva tovább, a kávézgató autószerelők és a túravezetős felső-középosztálybeli galérialátógató csoportok között ügyesen szlalomozott pár sarkot a Gladsone galériához, hogy lendületből vethesse bele magát Thomas Hirschhorn szemétbunkerébe vagyis kartonpapírbarlangjába. Ebben a Cavemanman elnevezésű, hajléktalan menedékre emlékeztető őskori barlanglabirintus imitációban lakik „1man=1man”, az ember, aki egyenlő bárki mással. Az utolsó ellenálló a fénymásolatdömping formájában egybehordott világpolitikai, -gazdasági, -társadalmi tények és azok baloldali kritikai irodalma között. [pic_08] [pic_09] [pic_10] [pic_11]
A
saját főhadiszállását vagy másképp
tény-szeméthalmát lakója maga aknázta
alá: a kartonlabirintust behálózza egy alufólia
drótrendszer, ami összeköti az alufólia embertömegeket,
a könyveket és a szeméthalmokat nagymennyiségű
alufóliadinamittal. És ha robban, akkor legfeljebb megint
kezdődhet előlről a földalatti ellenállás
szervezése, meg a küzdelem a mammutokkal. [pic_12]
Nyilván,
hogy a háborús készülődések hozzák
felszínre Chelseaben a politikusságot. A fonalat a Postmastersben
ugyanis Eddo Stern kiállítása, a Sheik
Attack viszi tovább. Nem is annyira a bemutatott videó
hatott a szörfösre, amely az izraeli-palesztin háború
történetét meséli el röviden számítógépes
játékok szcenárióival, Sim City-től
kezdve éjszakai hajtóvadászat szimulációkig,
[pic_13]
izraeli propaganda- és pop zenei aláfestéssel, hanem
a művész háborús-szőnyeg gyűjteménye.
Általában
a muszlim szőnyegekben a készítők életük
legfontosabb eseményeit, tiszteletük tárgyait dolgozzák
fel, s így érthető, hogy az utóbbi évtizedek
közel-keleti történései is bekerültek a tradicionális
szimbólumrendszerbe: kalasnyikovok, Saddam Hussein, átvonuló
orosz konvojok immáron rendes motívumnak számítanak.
[pic_14]
[pic_15]
[pic_16]
[pic_17]
[pic_18]
A nap végén gyakorlatilag teleport jellegű hasítással csöppent bele a brazil Pascale Marthine Tayou dús installációjába. Nem tehetett róla a hős, de még mindig nagyon élvezte a dolgok szürrealitását, ahogy egy tíz zemeletes blokkház antik ipari vaslépcsőjén, majd szűk irodai folyosókon bizonytalankodva egy galériába benyit, s zajos, zsúfolt, meleg légkörű kutyaól-rengeteg csapódik az arcába. Persze lehet, hogy csak ez a felvezetés teszi, de Tayou Brasilisme cím ű installációja a Lombard-Freid galériában odahatott. A művész városszéli nyomornegyedet, úgy nevezett „favelát” modellezett itt le. [pic_19] [pic_20] Az iratmegsemmisítővel készített papírkóc-boglyák között színesen kivilágított kutyaólak és a zsebrádiók latinos dallamai egyetlen keserédes káosszá állnak össze a meleg fényben.
Kukabúvár mélymerülésen.