Random helyzetjelentések XXX. New York

Időbe telt mire a galériák kiolvadtak a mínuszokból, ott állt megint Chelsea-ben és úgy érezte magát, mint egy középhaladó videojátékos, aki a biztonság kedvéért inkább mindig ugyanazt a pályát választja.

A játék első pluszpontjait a Postmastersben zsebelte be a hős. Perry Hoberman Accept című kiállításán a számítógéppel folytatott mindennapi küzdelmet szatirizálta. Háromdimenziós lógatott installációiban windows-os clipart figurák állnak össze egy-egy szabadfogású rémálommá. A piros-kék szemüveget feltéve a szörföst sematikus üzletemberek és használati tárgyak árnyképeinek erőszakos káosza üti arcul [pic1] [pic2]. A felhasználóbarátság mint új szociális forma könyörtelenségét illusztrálják az Ok/Cancel printsorozat hibaüzenetei is. Ironikus tájképek a rabszolgaságról. [pic3] [pic4] [pic5]

Szintén gonoszkodó a műtárgy alapideájának utilitariánus jellegű megközelítése a „How effective is this artwork?” című interaktív installációban is, amely nyersen az idő/hatékonyság dimenzióval keseríti el az eléje toppanót. [pic6] A hős mindig is gyengén viselte, ha utalnak rá, hogy miként lehet még jobban kihasználni egy percet . Végül pedig a My Life is a Spam montázs-sorozatában Hoberman öt éve folyamatosan gyűjtött digitális levélszemeteit tette közzé. E tolakodó levélműfaj szépen lepréselt halmaiban nyilván csakis a mennyiségi mutató lehet érdekes. [pic7]

A széllel folytatott fejetletépő harc után érkezett a pálya következő szakaszához, a P.P.O.V. galériába, ahol Travelers címmel Walter Martin és Paloma Munoz állít ki több tucat hógömböt, sajátos átfordítását azoknak az üveggömb szuveníreknek, amelyeket megrázva hóvihar kavarható egy-egy turistalátványosság körül.

A művészpáros vidám emlékek helyett kihalt erdőkben, zord jéghegyeken magányosan bóklászó, eltévedt figurák depresszív jeleneteit préselte a tartályokba. [pic8] [pic9] [pic10] [pic11] [pic12] [pic13] E szuvenírtípus műfaji szentimentalizmusához kiválóan illenek a tragikus „gyufaáruslány” narrációk: a hajótörés, az elköltözés, a fejbelövés lezárt, hozzá nem férhető szcenáriói, ahol a néző maximum csak még jobban kitolhatna a szereplőkkel az apró konzervált világukban támasztott viharral. Valószínűleg a karakterek vasútmakettek staffázsfiguráira hajazó jellege járult hozzá, hogy a Grand Central pályaudvaron lightboxokban állítják ki a gömbök reprodukcióit

Most úgy tűnik az időjárás a közös téma Chelsea-ben. A szomszédos Gallery Protetch-ben Inigo Manglano-Ovalle egy valódi 50 km széles viharfelhőt kicsinyített le, majd autóprototípusok modellezésére használt digitális vágógépekkel formáztatta meg gomba alakú titánium felhővé.[pic14]

A meteorológiai tanulmányút a James Cohan Galériában folytatódott. Az Air című csoportos, nagyon profitorientált kipakoláson. Itt egy érdemlegeset talált, Hiraki Sawa videóját, a Dwellinget. A helyszín egy lakás, melynek egyes helyiségeiben és között repülők szállnak le és fel, keresztül és kasul, hasonlóképp, ahogy az például a Metropolisban történik. [pic15] [pic16] [pic17] A gépek nyugodt kontemplatív ritmusa a zsúfolt légterű konyha, nappali, fürdőszoba látványát teljesen természetessé teszi.

A videójáték következő szintjére a galéria légkondicionáló rendszerén keresztül jutott a hős. Szüksége volt már a meleg baráti gesztusokra.

Metálcsöveken keresztül siklott a Bohen Foundationbe, egy fantasztikus, őrült világ közepébe bele. Tom Sachs komplex installációja, a Nutsy’s egy szuburbán és modern urbánus archetípusokból összerakott városmodell. Le Corbusier marseille-i blokkháza és viziói az alapinspirációja, amit Sachs bricolage technikával csavar meg. Minden elem háziipari buherált direkt buta és lerohadt, többnyire utcán található alapanyagok (mint pl. rendőrségi vagy útépítési deszkakordonok, aszfalt) felhasználásával.
A város egyes negyedeit autóversenypálya köti össze (amin minden kedden versenypartikat rendeznek). Az autópálya elhalad a courbusier-i Unite d’Habitation 1:25-ös hű karton-mása mellett [pic18], majd szomszédja az ugyanakkora hatalmas, kiváló progresszív zenéket szolgáltató hangfalblokk mögött [pic19], érinti a dj.pult/bár konstellációt, elhalad egy gányolt McDonald’s bódé előtt [pic20] [pic21] [pic22], majd jó esetben a versenyautó átugrik egy barbecue-sütős tűzkarikát, utána érintve a „modernista art parkot” a gettóba jut, ahol felülről egy gumigolyókat szóró géppisztoly leselkedik rá [pic23]. Ha túléli, akkor egyszerű pihentető elemek mellett haladhat el, mint benzinkút és McDonald’s, ezen a környéken kihívások nincsenek, csak a rengeteg biztonsági kamera [pic24]. Kiegészítő motívumok még a Mies van der Rohe ülőgarnitúra egy-az-egyes modellje, egy autószerelő szekrény [pic25], egy WC pisilési verseny táblákkal [pic26], stb.
Hogy az ember versenyezhessen e nagyszerű városban, előbb jogosítványra kell szert tennie [pic27]. A galéria pincéje az oktató helyiség, ahol a leendő versenyző oktatófilmek és táblázatok segítségével megismerkedhet a szabályokkal, az autók összeszerelésével, az aszfalttípusokkal, a hamburgeres ütéssel, a lemezjátszóval, a makettekhez használt lyukasztógéppel és gyakorolhat a tanpályán [pic28] [pic29] [pic30] [pic31] [pic32] [pic33] [pic34].
Minden az utólsó részletig pontosan kigondolva, kőkemény konzisztencia jellemzi e szarkasztikus remeket.
Még sok ilyet és akkor a szörfös biztosan nem veszti el a hitét a művészet és a világ nagyszerűségében.

A Bohem Foundation design-ja is pontosan illeszkedik az urbánus szemétújrafelhasználó filozófiához. Az iroda, a videoszoba , stb. egy-egy megnyitott konténer, az olasz LOT-EK építészeti stúdió munkája [pic35].

A könnyed deszkás áramlatokat kihasználva csúszott át a hős a Sohóba, a Deitch Projectbe a Session The Bowl ügyre, amely egy galériába installált gördeszkapálya körülvéve fiatal hip-hopos esztétikájú képekkel. A pályát, a kétfős Simparch készítette medence alakú Free Basint tényleg használják is a deszkások, állandó performansszá alakítva az installációt [pic36] [pic37]. A körülvevő munkák közül megemlítendő Mike Mills szuburbán cracker fotója [pic38], KAWS beteg játékcsomagolású festménysorozata, a bevarrt szemű Kimpsons, amely a Simpsons család rajzfilmsorozat átirata [pic39], illetve a MoMA-ban nemrég szerepelt Barry McGee olajfríze[pic40].

Immáron célegyenesben a videojátékos.

Fiatal és roppant durva és szörfösnek tetszően politikus festményekkel szerepel egyszerre két galériában is Libby McInnis: a The Annexben a My New Dress sorozatában egy nem működő párkapcsolat utolsó pillanatait vázolta fel. A mozgatható figurás gyerekkönyvek technikájával vonva be a nézőt a drámába, aminek egyébként inkább nem szeretne részese lenni – üvöltözés, faroklevágás, oldalbarúgás [pic41] [pic42] [pic43]. A téma és a technika hasonló a White Columnsban bemutatott munkájánál is, csak embernagyságnál nagyobb óriási méretekben. A Feed Me hatalmas szájbabaszás-szerkezet, ahol a leterített férfi szereplő alázódik durván meg a nő által és a néző segítségével. [pic44] Közösség.

Feltöltött energiapanelekkel hagyta el Chelsea-t, de még útközben sem hagyták lejönni a művészeti fonalról. A 34. utcai metrómegállóban Cristopher Janney Reach című városi hangszerébe ütközött. A metróra várakozók a szenzorokhoz felnyúlva különböző hangszekvenciákat szólaltathatnak meg kutyaugatástól fagott részletekig, amik hosszú másodpercekig hallhatók, miközben újabb elemekkel kombinálhatók, sőt a más vágányok mellett várakozók is belenyúlhatnak a hangkollázsba, így szürrealizálva az egyébként depresszív állomást. [pic45]

Télcsapda teljesítve. Kéri a következő szintet?