Adott egy kölcsön-masina, egy egyszerű kis Nikon Coolpix, csupán egy hétvégére, valamint adott a nyári menetrend egyik fő attrakciója, a francia tájakon teperő kerékpárosok éves megmérettetése, a Tour de France. Hogy a sebesség és a mennyiség mámora ragadjon el mindent. Délen lángol a bozót, pusztulnak a kempingek, a korzikaiak jól beintettek Sarkozy-nek, a színházi szakszervezetek folyamatos gerillaharcban állnak – de egy gyors reggeli zuhannyal könnyedén sikerül kimosni még a limbikus rendszer legmélyéről is a bel-kül-pol okozta szennyeződéseket és máris elkap az agyatlan száguldás láza. Pumpa elő, feszüljön a külsőhöz a belső, egy kis olaj a láncra és bye-bye! Filmszínházunk bemutatja a „Sznobok két keréken” című szélesvásznú roadmovie-t.
Alig pár perccel a hidegrajt után meg is torpan az élmezőny, előkerül a Coolpix, röpke hezitálás után elkészül az első feladandó képeslap. A Canal St. Martin rakpartján, zsilip- és kocsmarendszerek tengelye mentén járunk. Bringa leláncol, izzadtság letöröl. Betérünk az első helyi bázisra, az Artazart mikro-komplexumba [http://www.artazart.com]. Könyvesbolt, mely elsősorban a designerek igényei szerint alakította kínálatát – trendi folyóiratok, tipográfus enciklopédiák és clip-art gyűjtemények alatt roskadoznak a polcok. Egy kedélyes galériát is nyitottak a bolthelyiség tőszomszédságában, ahol elsősorban illusztrátorok, fotósok, tervezőgrafikusok aktuális darabjait mutatják be havi-kéthavi rotációban. Nem időzünk sokáig, 200 másodperces részidővel pattanunk újra a nyeregbe. A République érintésével nyomulunk be a Marais-ba, ahol a gyorsasági versenyt egy komoly szlalom-feladvány lassítja. A „behajtani tilos” táblák és az egyéb frusztráló tényezők, úgymint szabálytalanul közlekedő gépjárművek, pimasz „veszpások”, kósza gyalogfutárok nem okoznak jelentős késedelmet, viszont a szanaszét szétszórt galériák becserkészése komoly logisztikai problémát jelent, értékes századmásodpercek vesznek el a legközelebbi célpont kijelölésével.
A Beaubourg-ig tiszta a pálya. Egy belsőudvar mélyén rejtőző galériát lövünk be: Galerie Daniel Templon. Philippe Cognée ”Triades” című tárlatát ritka szép menetben tudjuk le: tíz lépés, kattintás, hátraarc. A nantes-i festőművész enkausztikát használ építészeti kompozícióinak megfestéséhez. Miután a viaszos pigmenttel feldobta a motívumot a vászonra, ráfeszít egy hőálló fóliát, majd egy vasalóval átmegy az egészen. [http://www.art-to-date.com/ActeursArt/Artistes/Cognee/Default.htm]
Egy tipikus „hőtel” elegáns kapuja mögött bukkanunk a Galerie Marian Goodman párizsi leányvállalatára. A portás nem lő ránk ismétlőfegyverrel, a dobermann is lábnál marad – na igen, ide sem az Auchan vásárlóközönsége jár. A kövezetről gond nélkül fel lehetne nyalni a lefittyedt jégkrémet, itt minden atom szépen megfésülve, vigyázban áll. A galéria felső részlegében depressziós olajmágnások számára kialakított műélvezeti együttest láthatunk, a szerző neve inkább maradjon titokban, az elsötétített alagsorban viszont, laza kontrasztként Chantal Akerman videója látható, mely a Mexikó-USA határsáv poklába kalauzol el minket. Sajnos az idő szorít, előkerül a léc – ráadásul a körzővel-vonalzóval nyírt bukszusok tövében elég anakronisztikus dolognak tűnik dél-texasi migrációs problémákon agyalni. Ezt meghagyom a galéria klientúrájának, hátha a reptéri limuzinban szunyókálva rájuk tör egy durva katarzis. Részemről pedál.
Pár utcával beljebb exponenciálisan megugrik az egy négyzetméterre eső látnivalók száma, így a kerékpárra huzamosabb időre kerül fel a lakat, inkább futva kerüljük meg ezt a háztömböt. Először lássuk a resztlit. A bio-művészet apostolaiba ütközünk a Galerie J. Rabouan Moussion-ban. Orlan legutóbbi fantázia-printjeit állította ki, melyeken kábé úgy néz ki, mint egy Tina Turnerbe oltott Gobbi Hilda, bár igazság szerint élőben még szexibb, simán eljátszhatná egy személyben a „Return of the Living Dead” összes fő- és mellékszerepét. Plastic Surgery Disaster. [http://www.orlan.net]
Eduardo Kac helyes rajzocskáin visszafogott, monokróm Walt Disney stílusban a művész védjegyévé vált fluoreszkáló nyuszi jelenik meg. [http://www.ekac.org] José Bové, aki követhetetlen ritmusban vonul tárgyalóteremből fogházba és vissza, bizonyára régi, meghitt ivócimborájaként tiszteli Eduardo-t és ez a bajszos „parasztvezér”, aki évek óta folytatja szélmalomharcát többek között a genetikailag módosított élelmiszer-alapanyagok ellen, bizonyára több Kac-féle nyulat is etet vidéki rezidenciáján, sőt némi további DNS-módosítással már borjú méretű rágcsálókat is létre tudott hozni. Közös tervük, hogy Bové egy következő McDonalds-rombolás esetén Kac-féle, felturbózott, világoszöld nyúl-borjún lovagolva fogja irányítani a támadást, mialatt Eduardo kiengedi ketrecéből az izgatottságtól pislákoló fluo-nyulak kiéheztetett seregét, így végezve összehangolt csapást a tömegétkeztetés ezen sátáni intézményére. Aztán mindenki elmehet aludni, mint aki jól végezte dolgát.
A Galerie Karsten Greve-be csak azért ugrunk be, mert itt volt a szomszédban, illetve még azért is, hogy folytassuk a burzsuj-képboltok számbavételét. Archív növénytani felvételeket imitál Thomas Brummett sorozata, barnás felvételein kaktuszok, magnóliák árválkodnak. Kanyar, mielőtt görcs állna a combfeszítő izomba. A következő műintézményben, a Galerie Thaddeus Ropac-ban sem járunk jobban. A jó öreg Alex Katz „Penobscot Bay” című sorozatában gyönyörködhetünk – igazi nyári téma. Kagylógyűjtés a tengerparton, fürdőruha alá szoruló homokszemcsék, lassan ideje lesz békatalpra cserélni a cangát. [http://www.ropac.net]
Felgyorsítjuk a tempót, a beach-ről átugrunk Izlandra: Hreinn Fridfinnsson a Galerie Papillon-Fiat-ban állította közszemlére nordikus teremtményeit. Egy kattintás, tovább a szomszéd festménybutikba, a Galerie Valérie Cueto nyári kollekciójából egyedül a Belgrádból elszármazott Vuk Vidor, alias Kunstfuck képregény-vízióját örökítjük meg, de magyarázkodásra nem pazaroljuk a drága időt – ép ésszel nem is találnánk elfogadható indokot. [http://www.valeriecueto.com] Még pár száz méter, de egy hirtelen betérővel tovább bonyolítjuk az életünk: egy romantikus, alkalmi kiállítótér, mely eredetileg raktár, vagy autószerelő-műhely lehetett, talán turista-csapda, ki tudja? A század eleji díszletek közé felejthető műtárgyak kerültek, a termet felügyelő hölgy – látván verejtékben úszó homlokunkra kérdőjelként felhorkanó szemöldökünk – nem is marasztal minket. Már csak pár lépés választ el az első szakasz befutójától, a mezen átütnek az izzadságfoltok, a fejpánt merő lucsok… Bokából indítva felpattogunk a Galerie Xippas lépcsőin, ahol Georges Eliades „Contractions” című festményeit abszolváljuk – kontinens-rekord! [http://www.xippas.com] És már át is szakítjuk az első szakaszt lezáró célszalagot: Galerie Yvon Lambert. [http://www.yvon-lambert.com] Pár deci ásványvíz legurítása, valamint néhány levezető testgyakorlat után lépünk be Isaac Julien kiállítására.
A londoni születésű művész a nyolcvanas évek óta meghatározó alakja a brit videó- és film-szcénának. A 84-ben alapított „Sankofa„ kollektíva a fekete közösség egyik úttörő műhelye volt Angliában. Első komoly dobása a „Looking for Langston„ (1989) volt, melyet az afro-amerikai költő, Langston Hughes élete inspirált. A londoni színes+meleg zenei életet bemutató „Young Soul Rebels” 1991-ben elnyerte Cannes-ban a kritikusok hetének díját (prix de la semaine de la critique). Isaac Julien több filmet is forgatott múzeumokban (The Attendant, 1993, Trussed, 1996, Three/The Conservator’s Dream, 1996-99), majd az 1999-es „Mazatlan” című installációval ő maga is megjelent egy neves intézmény falai között. A „Mazatlan” volt az első videó-triptichon, melyet a Documenta XI-re készített „Paradise” követett. 2001-ben a Turner Prize jelöltjei között volt, valamint az „African American Studies” kereteiben tanított némi filmelméletet a Harvard-on. A Lambert galériában is egy vetítővászon-trió áll a középpontban, de a „Baltimore” című projekt több, mint egy „expanded cinema” alkotás. A galériába belépve egy labirintikus tárlaton kell túljutnia a nézőnek: a falakon híres/nevezetes fekete személyiségek – Martin Luther King, Malcom X, Colin Powell, stb. – portréi, pontosabban élethű viaszfiguráikról készült zsánerfelvételek, illetve (mint utóbb kiderül) a film egyes jeleneteinek standfotói láthatók. A reprezentatív kiállítási környezetet egy kékes fénnyel bevilágított terem választja el a főműtől, a hármas osztású videó-oltártól. Ezen neon-kék miliőben Melvin Van Pebbles, a hetvenes évek „blaxploitation” filmrendezője áll velünk szemben hiperrealista, szivarozó szobor formájában. A tízperces film a kiállított fotókkal és a viaszfigurával egy különös „tükörterem-effektet” hoz létre. Három fő helyszín köré csoportosulnak a hármas osztású képsorozatok. Melvin Van Pebbles, valamint a másik főszereplő, egy afro-parókás fekete manöken egymást követve-üldözve járja be három baltimore-i múzeum, a Walter Arts Museum, a Peabody Museum és a Great Blacks in Wax Museum termeit. A hetvenes évek akciófilmjeinek kliséi keverednek a Mátrix világával – nehéz körülírni, talán egy szürreális cyborg-tripként jellemezhető leginkább. A Híres Feketék Viaszmúzeumának kísérteties figurái a Walter Art Museum reneszánsz és barokk klasszikusaival szembesülnek – a nyugati civilizáció ikonjai előtt állnak az afro-amerikai kultúra viaszba dermedt „szentjei”. Bolyongásai során Melvin Van Pebbles saját viaszmásába botlik – mindkettőjükön ugyanaz a ruha, még a szivar is ugyanabban a szögben fityeg a szájukban. Nincs lineáris történet, nincs csattanó – a múzeumból újra az utcára kerülünk, elénk tárul Baltimore felhőkarcolókkal tarkított látképe, majd kezdődik az egész az elejéről.
Nehezen állítom vissza gyorsasági üzemmódba az agykérgem – bénázgatok a lakattal, fel is döntöm a bringát, de aztán nagy nehezen nekifeszítem magam a pedálnak. Pár utcányit kell a Szajna felé gurulni, addig enyhe átvezetésnek némi urbán-kunst: szerte Párizsban megtalálhatók a Space Invaders [http://www.space-invaders.com] mozaikjai. Az ősi videojátékok pixel-szörnyecskéit terjeszti hihetetlen aktivitással ezen úriember. A város legkülönbözőbb pontjain találkozhatunk jelenlétükkel, ahogy március óta Shepard Fairey [http://www.obeygiant.com] plakátjaiból is egyre többet lehet észlelni. Egyik sem nagy szám, mindenesetre szórakoztatóbb látványt nyújtanak, mint a mindent beterítő tag-ek, graff-ok.
És íme, már be is gurulunk a svájci kultúrintézet utcácskájába. [http://www.ccsparis.com] A „Comment rester zen”, azaz a „Miként őrizzük meg hidegvérünket”, avagy „Hogyan maradjunk nyugisak” című csoportos kiállítás nem marad le az intézet előző, „MURSOLLAICI” fantázianévre hallgató produkciójától. A kurátori koncepció a meditáció, az elmélyülés, az intimitás, a titokzatosság, a spiritualitás különböző megjelenítési formáit kívánta az épület szabdalt terében összhangba hozni, több-kevesebb sikerrel. A két épületszárnyat összekötő udvaron egy hófehér bokszot állítottak fel, melynek szintén hófehér belsejében egy meditatív videoprogram látható. Miután felkerül a fülhallgató, a vetített kép leválik a falról, pár centivel előtte lebeg és – függetlenül magától az adott videótól – garantált retina-bizsergést okoz. Még egy kép készül, aztán rendre int a teremőr – létezik copyright is a világon! Nick Hess gombostűkkel összetákolt, „hungarocell” Buddhája bájos, gyermeki nyugalommal pihenget. Vele szemben Sylvie Fleury meditációs gömbje tárja fel hívogatóan ajtaját – a korai Madonna-klipekből kölcsönzött flitter-design sikerrel egészíti kerekre az elhízott vallásalapító polisztirén auráját. Balthasar Burkhard monokróm filmjével Namíbia repetitív homokdűnéi felett reptet el, Ceal Floyer videóján egy tintafolt lassú terjedését látjuk, pontosabban egy itatóspapírnak szegezett filctollból diffundáló kék paca növekedését, míg Zilla Leutenegger animáció-sorozata forgolódó-hortyogó, magyarán mélyen alvó embereket ábrázol.
Ez az expo nem tett jót az izomtónusnak – beragadtak az izületek, tejsavban cuppognak a rostok. Egy kellemdús sprinttel emeljük újra a vérnyomást, recsegjenek a küllők. De máris fékezünk, nem hagyunk sok gondolkodási időt, bezuhanunk Stefan Nikolaev „One for the money, two for the show” című kiállítására a Galerie Michel Rein-be.
A bolgár származású Nikolaev, aki (nem mellesleg!) a Glassbox alapító tagja, ezen show-jára neon-logókat, posztereket, valamint egy érdekes videó-installációt hozott össze. „The screensaver / the harddisk / the disk.” A feketére mázolt szoba padlóján két hangfal áll a vetítőfelülettel szemben. A képen egy Twin Peaks hangulatú helyiség látható – vörös bársony a falakon, egy glória-szerű fényforrás a plafonon, valamint egy karosszékben szomorkodó törpe (Fabien Verschaere képzőművész alakításában). A hangfalakból ismerős zene szól – igen, ezeket a dallamokat már ezerszer hallottuk taxiban, strandon, bevásárlóközpontokban, de valami nem stimmel… A melankolikus törpe lekászálódik a székből, kézbe veszi a távirányítót, és igen, csak a második számnál esik le a tantusz. Világslágerek bolgár változatairól van szó, a hetvenes, nyolcvanas évek világszámait halljuk az eredetinél kicsit vaskosabb dobgéppel, szintivel. Bee Gees, The Mammas and the Papas, Sylvie Vartan, Imagination és még sokan mások, akiket be sem lehet azonosítani, mivel a nyughatatlan törpe folyamatosan továbbkapcsol. Egy újabb effekt csúszik be: a „halivudi” forgódíszlet, melyet már a némafilmek hőskorszakában is használtak. Törpénk először a vörös falikárpitra lép át, majd a plafonon sétálgat – miközben a szoba mozdulatlannak tűnik. Durván negyedóra alatt ér körbe, míg több tucat igazán nyálas zeneszámot hallhatunk. Az exotikus bolgár-pop keveredve egy kis nyugati esszenciával rafinált nosztalgia-koktélt eredményez, igazi tranzit-blues.
Nem hátrálunk, beugrunk Valentinhez (Galerie chez valentin), ahol François Nougies farost-szobrai várnak. Mi ez? IKEA-reklámot forgatnak? Szépen megmunkált, laminált farostból szerkesztett felvevőgép, reflektorok, rendezői szék… Nougies ezúttal „The Last Movie” fedőnév alatt egy filmtörténeti epizód felelevenítésére vállalkozott. Dennis Hopper az Easy Rider kolosszális sikere után forgatta azonos című projektjét – most nem térek ki az egyébként elég zavarosnak tűnő sztori részleteire, az érdeklődőknek ajánlom az Internet Movie Database szolgáltatásait: http://us.imdb.com/Title?0067327 – melynek egyik epizódjában perui bennszülöttek imitálni kezdik a forgatócsoport munkáját és mindenféle kacatból, hulladékból komplett stúdiót fabrikálnak. Akár a gyerekek, akik fakardot, fapuskát ragadnak az esti lövöldözős film hatására. A rekreált szimulákrum esztétikája.
A kerékpár szerencsére megtartotta immanens anyagi tulajdonságait, pure metal, nem fúródik szálka az irhámba. A Bastille felé kerülünk, ami már végképp nincs a menetrendben, de miután biztosan tartjuk a vezetést, egy kis extra belefér. A Galerie Durand-Dessert decens poszt-indusztriál épületében a vakáció előjeleként egy „mi-volt-raktáron” kategóriába illeszkedő kiállítás szomorkodik. Az enteriőrt szépen dokumentáljuk, majd enyhén elkámpicsorodva nekiveselkedünk a következő gyorsasági távnak, fel egészen a Palais de Tokyo-ig.
Kemény menet volt, veregetjük vállunkat, majd a mezbe törölve az arcunkra tapadt városi lerakódást, első utunk a mellékhelyiségbe vezet. A hőség megközelíti a fehérjék kicsapódási hőmérsékletét, ráadásul a kerékpárúton parkoló turistabuszok kerülgetése előre nem látott mértékben fokozta a glükóz-fogyasztást. Rezeg a léc. A bőrfelület hideg vízzel végzett közvetlen hűtése segít visszaállítani az alapjáratot, már jobban is vagyunk, látásunk kitisztult. Entrez! [http://www.palaisdetokyo.com]
Guillaume Paris évtizedek óta gyűjti az olyan csomagolásokat, melyeken emberi arckép díszlik. „We are the world” címmel ezen „termék-portré” kollekcióból mutat be egy konténernyi adagot. Az elsötétített terem előtt álló monitoron egy bevezető etűdöt látunk, egymásba „morfolt” dobozok, zacskók, flakonok végtelennek tűnő loop-ját. A világ minden szegletét bejárjuk: kínai zacskósleves somolygó séffel, borotvahab és kacsintó Don Juan, indiai szőrtelenítő szemérmes tinédzserrel. Valóban alapos gyűjtőmunka áll ezen minimalizmusában megkapó, ámbár társ.krit. szempontból lapossággal vádolható munka hátterében. Zéró-gravitációs vákuumban, egymás farkába harapva kering körbe-körbe Termelő-Termék-Fogyasztó szentháromsága. Guillaume Paris kiállításának központi munkája egy interaktív videó-installáció. Hét darab körkörösen elhelyezett, posztamensre állított monitor várakozik a sötétben. Mihelyst a látogató valamelyik elé odalép, a képernyőn megjelenik egy emberi arccal megbélyegzett csomagolás (zacskó, doboz, flakon), majd ezen arc életre kel és monologizálni kezd. A hét monitor a G7 országait képviseli, így az egyes csomag-arcok a származási országnak megfelelő nyelven kezdenek el karattyolni, sztorizgatni. Oh, yeah… Ez enyhén szólva analóg megoldás, megtörnek a hullámok, szépen tovább is sodródunk Lars Nilsson tárlatáig.
Gondolkodás nélkül, első impressziónkra hagyatkozva kijelenthetjük, hogy Lars Nilsson a svéd Matthew Barney, csak jobb kiadásban. Bőrkötés, merített papír. Õ is „de luxe”, viszont egyszerűbb s egyben poétikusabb, mint amerikai pályatársa. A design, úgy látszik, a svédek vérében van. A „Triumph of Style” fejetlen figuráinak decens eleganciájától az „haute couture” magazinok stilisztáit szétrághatja a sárga irigység. A földig belógó, túlméretezett csillár akár egy divatbemutató háttere is lehetne, ahogy a „Game is Over” egymást pórázon vezető, angol szövetből formált szadomazo alakjai is szolgálhatnának egy divatcég inspirációs forrásaként. Nekrofil szeánsz egy márványkripta mélyén. [http://www.magasin3.com/previous/nilsson.htm]
És irány Dél! Még feltérképezendő a Rue Louise Weiss kínálata – de oda le is kell érni! Egy-két kilométert rádobunk, de azért becsúszunk a Paris 3 egyetem könyvtárába, ahol egy mini-bemutató keretében magyar karikatúrákat, képregényeket láthatunk. Komoly kihívás a karikatúra és a képregény (egyik) őshazájában bármiféle újat mutatni az elkényeztetett közönségnek. Dombrádi Júlia az egyetem hallgatójaként mindenesetre kísérletet tett a lehetetlenre és válogatásából egy Kaján Tibor klasszikust (Történelem, 1969) le is kattintunk. [http://www.vilagokorseg.hu/Gallery/2001/Kajan]
Már itt sem vagyunk – menekülés a vizsgadrukktól nehéz levegőjű folyosórendszerből – a hátunk mögött a Gare d’Austerlitz – enyhén bedőlünk jobbra és már lakatolunk is a Gazdasági Minisztérium lengőajtajánál.
Az Air de Paris [http://www.airdeparis.com] Brice Dellsperger videosorozatának két ropogós darabját iktatta be szezonzáró eseményként. Dellsperger 1995 óta gyártja „Body Double” címen, 30 másodperctől 15 percig terjedő hosszúságban kommersz filmek videó-változatait. A sorozatcímet Brian de Palma-tól kölcsönözte, ahogy a jelenetek koreográfiáját, valamint a dialógusok nagy részét is ollózta a „Psycho”-ból (Alfred Hitchcock), a Saturday Night Fever-ből, „Return of the Jedi”-ből (Richard Marquand), a „My own private Idaho”-ból (Gus van Sant), a „Clockwork Orange”-ból (Stanley Kubrick), a „Lovers”-ből (Ken Russel), a „Twin Peaks”-ből és a „Mulholland Drive”-ból (David Lynch). Négy filmmel Brian de Palma vezet, tőle a „Dressed to Kill”, a „Body Double”, a „Blow Out” és az „Obscession” került a feldolgozandó kedvencek közé. Jelenleg a két legújabb, a 16-os és a 18-as sorszámú műremek látható. A tizennyolcadik duplikátum a „Mulholland Drive” azon jelenetét parabolizálja, melyben Naomie Watts zokogva magához nyúl mielőtt jól megöngyilkolná magát. A tizenhatos komolyabb szerkezetű, digitális effektekkel megoldott videó. Két különböző film jeleneteit állított párhuzamba, az egyik Kubrick „Mechanikus narancs”-ából, míg a másik a Ken Russel-féle „Lovers”-ből eredeztethető. Mindkét „scene” harcoló, verekedő férfiakat ábrázol. Kubrick esetében két rendőr agyabugyál el egy férfit (frissen szabadult ex-bandavezérüket ápolják le, de most ne térjünk ki a részletekre – a film alapjául szolgáló regény könnyen beszerezhető), míg Russel-nél face-to-face zúzzák egymást. Az összes szerepet Jean-Luc Verna, a széttetovált, traveszti képzőművész alakítja, az ő apokaliptikus rémálmokat idéző testétől lendül működésbe az opusz. [http://www.bodydoublex.com]
Az In Situ/&: gb agency „Present Perfect” című csoportos tárlatán ismerős arcra bukkanunk. Ál-naív rajzfilm-stílben felskiccelve Herr Derrick magyaráz valamit az osztrák Susanne Jirkuff „Remote Control” című animációjának egyik snittjében. Kevin Spacey-vel diskurál, aztán megjelenik Bruce Naumann is – ez már azért komoly kultúrsokknak számít… Fraser Sharp gyermekkori fotók alapján készült festményei sem vigasztalnak (Galerie Praz-Delavallade). A Galerie Jennifer Flay [http://www.jflay.com] és a Nano Galerie [http://www.nanogalerie.net] már csak pixelizált formában kerül beszámolónkba. „A dolgok felszínén szörfölünk.” Ez egyben Helmut Middendorf kiállításának címe. [http://www.suzanne-tarasieve.com] Markus Oehlen és Martin Kippenberger őshaverja lazított a nyolcvanas években diktált tempón, maradt az expresszív faktúra, de erősen érződik, hogy csípőből tüzelve kerültek fel a színek a vászonra.
Néhány hangulatkép készül, reszkető kézzel, szerencsére dolgozik helyettünk az automatika. C’est la rue. Kérem ismételjék fennhangon. La crise économique, c’est fantastique, la décadence, c’est la bonne ambiance. Ez utóbbit pedig kedvenc nyári slágerük dallamára kéretik skandálni. Már csak azért is, mert a Jousse Entreprise [http://www.jousse-entreprise.com] „radical summer show”-ja ezt a bonyodalmas szlogent választotta. Fantasztikus ez a gazdasági válság, a dekadencia a jó hangulat. Valahogy így lehet magyarra torzítani. Szedjük össze maradék erőnket, mit tud ez a radikálisnak ígérkező nyári kínálat? Első blikkre: laza, korszerű trash. Sok apróság, valószínűleg diszkont-áron, hisz a „solde” kötelező júliusi társasjáték. A website a következő listát bocsátja rendelkezésünkre: sör, sperma, zene, dolgozók, punkok, dzsoggolók, nem-dolgozók, sportoló elnökök, sminkelt gyerekek, bizsuk, szex, golf. És így is van! Gianni Motti „Play-Off” gyűjteménye állami vezetőket állít közszemlére: úszó Szaddám, focizó Blair, cselgáncsozó Putyin. Philippe Meste zsebtükrei bármely női kézitáskában lapulhatnának. Egyedüli ismertetőjelük a tükörre fröcskölt ondó, mely ritmikus csuklómozgás következtében hagyta el a művész testét. Az Atelier Van Lieshout névadó-alapítója, Joep van Lieshout négy darab színes printet szegezett a falra „Recycling”, „Frying & Fucking”, „Beer & Blow Job”, valamint „Trio” címmel. Nem egy különösebb enigma. Így aztán futamunk betetőzéseként – a szexuális ergonómia lieshout-i modelljének megfelelően – anál-manuális egységbe forrhatunk kerékpárunkkal. Aztán csak kiszellőzik ez a gerincvelőnkbe ívódott, mélységes dekadencia hazafelé, a rakparton. Ha pedig csökönyösen belénk szorulna, akkor majd sörrel öntözgetjük.
Párizs, 2003.07.20.