88 éves korában, órákkal felesége halála után elhunyt Ben francia festőművész, aki leginkább ironikus festett szlogenjeiről volt ismert. Gyermekei közleményben adták hírül, hogy édesapjuk önkezével vetett véget életének, miután édesanyjuk – akivel hatvan évig házasságban élt – szerdán agyvérzésben meghalt.
Benjamin Vautier 1935. július 18-án született Nápolyban ír-okcitán anyától és francia-svájci apától; apai nagyapja Marc Louis Benjamin Vautier svájci festő volt. Gyermekkorát a háború alatt több ország, köztük Törökország és Egyiptom között ingázva töltötte, majd 1949-ben Nizzában telepedett le.
Az 1950-es évek végén megalapította a Laboratory 32 nevű, használt lemezeket árusító üzletét, amelyet 1973-ig vezetett. Rendszeres találkozóhelye és kiállítóhelye lett a helyi művészek közösségének, köztük Yves Klein, Martial Raysse, Bernar Venet és Sarkis. Klein bátorítására Vautier elkezdett írni a bolt falaira, ami a későbbi „écritures” festményeinek előfutára volt, amelyeket úgy készített, hogy fehér akrilfestéket vitt fel egyenesen a tubusból a sötét alapra. A rövid, egyszerű, de tiszteletlen szlogenek végül egész Franciaországban ismertté váltak.
Pályája korai szakaszától kezdve büszkén hirdette, hogy „minden művészet”. Hagyományos műalkotások helyett „gesztusokat” hozott létre. Bármit aláírt, és a szignált dolgot saját alkotásának tekintette, akár más művészek munkáit is. „A művészetem a kisajátítás művészete lesz. Arra törekszem, hogy mindent aláírjak, amit nem írtak alá. Hiszem, hogy a művészet a szándékban rejlik, és elég, ha aláírjuk” – mondta egyszer, mint mindig, mosolyogva.
Figyelmen kívül hagyta a „múzeumok védett kereteit”, és nem volt hajlandó a művészetet a képzés és a tehetség gyümölcsének tekinteni, de ragaszkodott ahhoz, hogy a viccek mögött mindig komoly üzenet rejlett. „Nem pénzgép vagyok, hanem kommunikációs gépezet” – mondta.
„Az én írásomban nem az esztétikum a fontos, különben jobban odafigyelnék rá” – magyarázta egyszer. „Általában azért írok, hogy olvassák és megértsék. A jelentésnek kell átjönnie.”
Az 1950-es évek végén elkezdte az „Élő szobrok” sorozatát is, amelyet úgy készített, hogy talált tárgyakra, barátokra, sőt, az utcán járókelőkre is ráírta a nevét, és a műalkotásokhoz eredetiségigazolásokat is készített. Ezek az akciók tesztelték annak határait, hogy mi tekinthető művészetnek, és milyen beavatkozás szükséges ahhoz, hogy egy művészeti alkotás szerzőségét érvényesítsük.
A kisajátítás Vautier sajátos védjegyévé vált, miután 1962-ben a Fluxus mozgalom tagja lett, amikor Londonban találkozott annak alapítójával, George Maciunas-szal. A művészet és a valós élet közötti határokat tovább bontva Vautier saját testét használta a „gestes”, azaz a happeningek megrendezésére. 1962-ben két hetet töltött a londoni Gallery One kirakatában. 1964-ben a Hurler című előadást adta elő, amelynek során addig sikoltozott és üvöltözött, amíg el nem vesztette a hangját. A Vomir című előadás dokumentációja egy befőttesüvegben tárolt hányás, ami 1962. június 8.-án keletkezett.
A hetvenes évekre Vautier mind kritikai, mind intézményi elismerésben részesült. 1972-ben részt vett a Documenta 5 kiállításon, 1977-ben pedig segített megszervezni az „A propos de Nice” című nagy hatású csoportos kiállítást, amely a párizsi Centre Pompidou egyik nyitókiállítása volt. Munkái számos jelentős közgyűjteményben megtalálhatóak, többek között a New York-i Museum of Modern Art, a minneapolisi Walker Art Center, az amszterdami Stedelijk Museum, a madridi Reina Sofia és a párizsi Musée National d’Art Moderne gyűjteményében.
The Limits of Art – Ben Vautier előadása, Francia Intézet, Budapest, 1993.09.24.