Az Alzheimer kórral folytatott hosszú küzdelem után, 73 éves korában elhunyt Long Beach-i otthonában Bill Viola videóművész, akinek úttörő munkássága az 1970-es évektől kezdve megnyitotta az utat ahhoz, hogy a videó nemzetközileg is jelentős művészeti ággá váljon. A diagnózist 2012-ben állapították meg nála, és 2020 októberében került hospice-kezelésre.
Viola több évtizedes pályafutása során a videotechnológiát használva az emberi tudat természetét kutatta – azt, hogy mi az, hogyan működik, mit képes elviselni vagy igazán megismerni. „Az életre és a halálra nincsenek válaszok” – magyarázta egyszer Viola a művészetével kapcsolatos törekvéseit. „Azt hiszem, a titokzatosság a munkám legfontosabb aspektusa. Az a pillanat, amikor kinyitunk egy ajtót, majd becsukjuk anélkül, hogy tudnánk, hová megyünk”.
A hetvenes évek elején a Santa Clara-i de Saisset Múzeumban Lydia Modi Vitale kurátor vezetésével úttörő videóművészeti program működött. 1973-ban a New Yorkban élő Douglas Davist hívták meg a „The Santa Clara Tapes” létrehozására, és technikai asszisztensként a fiatal Bill Viola kísérte el. Lydia Modi Vitale és Viola jól megértették egymást, így hamarosan kiállítóként is visszahívták. Amikor Viola megérkezett az SFO-ra, Modi Vitale várta, de ahelyett, hogy Santa Clarába vezetett volna, kelet felé vette az irányt, és átvitte Billt az államon a Death Valley-be. Évekkel később Bill Viola azt mondta: „Ott tanultam meg látni”.
Viola 1951. január 25-én született Queensben, New Yorkban, így a történelem első olyan generációjának tagja volt, amely a tévé kék fényében nőtt fel. 18 éves korában a Syracuse Egyetemet választotta művészeti iskolának, ami sorsdöntőnek bizonyult. A videóművészet az 1960-as évek végén feltalált, hordozható – és megfizethető -, személyes használatra szánt rögzítőberendezéseket követően kezdett szárnyalni. Viola eredetileg azért iratkozott be a New York állam északi részén található iskolába, hogy festészetet tanuljon, de a hely épp akkoriban az új médiummal való kísérletezés központjává vált.
A közeli Binghamtonban található Kísérleti Televíziós Központban a videó úttörői, Nam June Paik és Shuya Abe egy kifinomult elektronikus szintetizátort építettek, amely képes volt élő és rögzített digitális képek keverékét összetett mozgó kollázsokká rétegezni, sokszorozni vagy felosztani. A syracuse-i Everson Művészeti Múzeumban James Harithas igazgató, aki minden művészileg újszerű dolgot támogatott, David Rosst alkalmazta a múzeumi világ első videoművészeti kurátoraként. Viola ott kapott részmunkaidős állást technikusként és kiállítás-előkészítőként, és 1973-ban volt az első kiállítása az Eversonban.
Viola kialakulóban lévő esztétikájának formálásában fontos szerepet játszott Jack Nelson szobrász, a Syracuse professzora, aki a fiatal művész mentora lett. Nelson kompozíciói befelé forduló spiritualitásból eredtek. Viola művészete hasonló irányt vett, misztikus és transzcendens témákat kutatva, amelyeket akkoriban nem nagyon vizsgáltak a kortárs amerikai művészetben. Ahogy munkássága az 1990-es években elmélyült és megérett a spirituális és metafizikai kérdésekre, gyakrabban talált befogadó közönségre Európában és Ázsiában, mint az Egyesült Államokban.
Miután a Syracuse-on diplomázott kísérleti stúdióművészetből, 18 hónapra egy firenzei videoműhelybe került Olaszországba, ahol elmerült a reneszánsz festészetben és szobrászatban. Sokat utazott a csendes-óceáni térségben, többek között Indonéziában, a Salamon-szigeteken, Észak-Indiában és Japánban, ahol 1980-ban és 1981-ben élt és dolgozott. A Sony Corporation Tokió melletti kutatólaboratóriumának rezidens művészeként Viola nagy érdeklődést tanúsított a buddhista tudatosság elvei iránt.
Egy csendes-óceáni útja az ausztráliai Melbourne-be vezetett, Kira Perov, a La Trobe Egyetem akkori kulturális igazgatójának meghívására. Kettejük kapcsolata privát fordulatot vett, és Perov egy életre szóló együttműködést kezdett Violával komplex videó- és installációs munkák létrehozásában.
A pár 1980-ban házasodott össze. Long Beachen telepedtek le, ahol David Ross videóművészeti kurátor lett a Long Beach-i Művészeti Múzeumban, elindítva egy kiállítási programot, és később létrehozott egy utómunka videólabort. Viola, amellett, hogy használta ezeket a létesítményeket, a városi Memorial Medical Centerben lett rezidens művész, ahol az emberi test tanulmányozását célzó új képalkotó technológiákkal ismerkedett meg.
Az elme és a test kapcsolata hamarosan Viola munkásságának állandó témájává vált. A videotechnológiát számos, egykor a természetből származó metaforához használta. A hagyományos táj nála a digitális képek forradalmi környezetévé alakult át. Apokaliptikus hangvételű installációja, „Az emlékezet színháza” jó példa minderre. A holt fa, hivalkodóan kiforduló gyökerekkel – a 18. és 19. századi európai és amerikai tájképfestészetben gyakran használt „felrobbantott fa”, amely a vadon eltűnőben lévő fogalmát jelképezi az iparosodással szemben. Viola kivágott fája körül a történelmi tudás lámpafényei villódznak, mint a villamosított szentjánosbogarak. A közelben elhelyezett oszcilláló ventilátorból lágyan fúj a mesterséges szellő, míg a vetített videofény csúcstechnológiájából gondolatok gyülekező vihara tör ki.
1995-ben Viola képviselte az Egyesült Államokat a százéves Velencei Biennálén. Kiállításán szerepelt a „The Greeting” című videó, amelyet Jacopo da Pontormo manierista festő „The Visitation” (1528-29) című remekműve ihletett, és amely három nő közötti baráti interakciót extrém lassítás által felfokozott módon mutat be. Két nő áramló, élénk színű ruhákba öltözve, szívélyesen közeledik egymáshoz az utcán, miközben egy harmadik figyeli őket. Viola egy nagy sebességű, 35 mm-es kamerával, amely másodpercenként 300 állóképet készített, egyetlen felvételen rögzítette a jelenetet. Az esemény eredetileg mindössze 45 másodpercig tartott, de a videóvetítés 10 perc alatt bontakozik ki.
A videó extrém lassított felvétele várakozást kelt a nézőben, míg a képi mozgás a kép nyugodt vizsgálatának vágyát kelti, amely inkább hasonlít a festmények nézegetéséhez, mint a hagyományos kameramunkához. 2003-ban Viola a J. Paul Getty Múzeumban rendezett kiállításon tovább vizsgálta a „The Greeting”-ben bemutatott emberi szenvedélyeket és érzelmi késztetéseket. A síkképernyős videók a középkori, reneszánsz és barokk áhítatos festményekhez kapcsolódó képeket alkalmaztak.
Tizenöt nagyméretű videómunka volt a tárgya egy 1997-es Viola-retrospektívnek a Los Angeles-i Művészeti Múzeumban, mely az elmúlt húsz évben készült művekből válogatott. A művész meglepő döntése révén a múzeumok által általában megkövetelt azonosító címkék és falszövegek nélkül installálta a kiállítást. Viola gesztusa a néző kendőzetlen művészeti élményét helyezte előtérbe. Csak a kiállítás végén, amikor a látogató elhagyta a múzeumot, állt rendelkezésre egy tájékoztató brossúra, amelyet post festa tanulmányozni lehetett.
Viola olyan műveket is készített, amelyeket teljesen a múzeum vagy galéria szokásos művészeti kontextusán kívülre szánt. 2014-ben a londoni Szent Pál-székesegyház felkérésére a „Mártírok (Föld, levegő, tűz és víz)” című művet az épület egy kórusában helyezte el, amelyhez két évvel később csatlakozott a „Mária” című triptichon. A projekt az első ismert példa volt arra, hogy festmény vagy szobor helyett videót készítettek állandó kiállításra kontemplatív művészetként egy nagy templom belsejében.
A „Mártírok” négy függőleges plazmaképernyőn mutatja be a néma szenvedést és a mártíromságot a címben szereplő négy elemi erőn keresztül. A második mű egy triptichon, amely egy epizodikus elbeszélést mutat be, amelyet Szűz Mária élete ihletett, de a nyugati és keleti vallási és világi képi világ kultúrákon átívelő módon ábrázol. Köztük van egy Buddha-szerű nő, aki a keresztény Madonna és gyermeke módjára szoptat egy csecsemőt, és a Los Angeles-i égbolt előtt pózol, ahol Kelet és Nyugat találkozik. A műpár ajándékozás révén a Tate Modern tulajdonába került, a múzeum pedig hosszú távú letétbe adta a székesegyháznak.