konferencia > 2012.03.22. 15h
Trafó (Bp. IX. Liliom u. 41.)
A konferencia-beszélgetés alapvető témája az 1980-as évek hazai (ellen)kulturális megnyilvánulásai és a jelen kulturális helyzete. A felkért előadók megpróbálják körüljárni az államszocializmus utolsó évtizedének működését, bemutatva annak társadalmi berendezkedését, gazdasági, ideológiai és kulturális viszonyait, valamint a lehetséges ellenállás formáit. A kultúra-ellenkultúra körébe így tehát a rendszer bármilyen megnyilvánulása besorolható. Elsősorban az első és második nyilvánosság meglétére lehet így gondolni, kultúrán értve az elsőt, ellenkultúrán pedig a második nyilvánosság létezését és megnyilvánulásait. Természetesen, a Kádár-korszak zárt világában és álló idejében az a két közeg több ponton találkozott és át is szőtte a rendszer utolsó évtizedének jellemző kulturális regisztereit. Másrészt a konferencia-beszélgetés arra is megpróbál reflektálni, hogy a jelen milyen áthallásokat enged, illetve használ. Milyen alapvető hasonlóságok, illetve radikális és kevésbe radikális különbségek vannak a 80-as évek kultúrája, társadalmi állapota, valamint kulturális gyakorlatai és a jelen kulturális helyzete között.
PROGRAM
15:00-16:10
GYÖRGY PÉTER, Az elmondhatatlanság kérdése
HORVÁTH SÁNDOR, Retúr retró: a vég emlékezete – az emlékezés kezdete
SCHEIN GÁBOR, Minden hatalom szöveg? Minden hatalmat a szövegeknek?
16:15-18:00
FUCHS LÍVIA, „Mintha” – Változások a változatlanságban (1972-1987)
NÁNAY ISTVÁN, Fél van – A magyar színház 1978–90 között
SZIRTES JÁNOS, A performance művészet szerepe a nyolcvanas években és napjainkban
KAMONDI ZOLTÁN, ’80-as évek
RÉNYI ANDRÁS, A züllöttség monumentuma
SZINOPSZISOK
GYÖRGY PÉTER, Az elmondhatatlanság kérdése
Anri Sala albán képzőművész, 1999-ben forgatott Intervista (Interjú) című alkotásából mutatnék be pár – döntő – percet. Mindezt annak érdekében tenném, hogy világosan érvelhessek álláspontom mellett: melynek megfelelően a Kádár korszakkal kapcsolatos beszédben rejlő csapdák miben állnak. Elsősorban a hamis kontinuitás problémájára gondolok, miért vélem úgy, hogy igazi szakadék van a két korszak között, miért látom úgy, hogy az elmondhatósághoz szükséges antropológiai feltételek nem állnak a rendelkezésre, s ha erről nem veszünk tudomást, akkor életveszélyesen hamis következtetésekre jutunk. Ezt a problémát illusztrálja szerintem Anri Sala alkotása.
HORVÁTH SÁNDOR, Retúr retró: a vég emlékezete – az emlékezés kezdete
A nyolcvanas években senki sem fogadott volna arra, hogy ilyen rövid időn belül megbukik a rendszer. Mintha ezzel a szentenciával is kezdődhetne a Kádár-korszak végnapjainak emlékezete. Másfelől a nyolcvanas években az akkor „már” harmincas-negyvenes éveikben járó „nagy generáció” tagjai előszeretettel emlékeztek vissza a hatvanas évek állampárt által gerjesztett tömegkultúrájára. Mintha a koravén harmincasok leheltek volna életet a retróba, ami nem csupán a hatvanas, hanem a nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb reprezentációs formájává vált. Előadásomban azzal foglalkozom, hogy mikor kezdődhetett a szocializmus alkonya, egyáltalán volt-e neki ilyen, és milyen funkciói voltak a nyolcvanas években feltámadó retró-divatnak. Miként mesélik el a történészek az utolsó évtizedet és miért tűnhet úgy, hogy a Kádár-kor alkonya még mindig tart?
SCHEIN GÁBOR, Minden hatalom szöveg? Minden hatalmat a szövegeknek?
A Kádár-rendszer, azon belül a 80-as évek kultúrájáról szóló egykorú és későbbi megfontolások meghatározó fogalma a „hatalom”. A fogalommal akkor és többnyire azóta is egyfelől az MSZMP vezetőit, a kultúrairányításában résztvevők körét jelölték testületszerűen, másfelől azokat az eszközöket, amelyek birtokában a kultúra irányítását végezték. Az előadás megvizsgálja ennek a fogalomhasználatnak az indokoltságát, és a fogalom olyan diszkurzív átértelmezésére tesz javaslatot, amely a Kádár-rendszer művész-értelmiségének társadalmi magatartását meghatározó kognitív szerkezetekre irányítja a figyelmet.
FUCHS LÍVIA, „Mintha” – Változások a változatlanságban (1972-1987)
Az önmagába bezárkózó és egyben önmagával meglehetősen megelégedett táncművészet a hazai művészeti élet perifériáján egzisztált a hetvenes évekig. Az ötvenes években kialakult, és azóta is szinte változatlan, monolit struktúra, és az ugyancsak az ötvenes években kikristályosodott esztétikai kánon először a hetvenes évek elejétől lazult és kérdőjeleződött meg. Ezt az egyre gyorsuló és szélesedő folyamatot kívánom felvázolni, amely művészeti alternatívák sokaságát kínálta – a valódi és mélyreható szerkezeti változások reménye és perspektívája nélkül, hiszen időben jóval megelőzte a politikai változásokat.
NÁNAY ISTVÁN, Fél van – A magyar színház 1978–90 között
A cím a csepeli Utcaszínház 1984-es előadását idézi. A produkció meghatározó képi eleme egy nagy gyári falióra volt, amelynek egyetlen mutatója állandóan a hatoson áll. A szöveg visszatérő szlogenje, a fél van, közvetlenül az óra által mutatott időre vonatkozott, de áttételesen arra a megrekedtségre és reménytelenségre utalt, amely a nyolcvanas éveket alapvetően jellemezte. A nyolcvanas évek a színházban 1978-ban, a Nemzeti Színházban bekövetkezett vezetőváltással és a három vidéki színház lefejezésével kezdődött s 1990-ben a Független Színpad megalakulásával, illetve Pestre költözésével zárult. E két végpont között a hivatásos színházak szerepe és struktúrája éppen úgy változóban volt, mint a harmadik típusú színházaké. Egyes intézmények (mindenekelőtt a Nemzeti) szerepének megrendülése, újak alakulása és felfutása (Katona, Zalaegerszeg), új rendező generációk színrelépése (Ascher, Ács, Szikora), a színházirányítás elbizonytalanodása egyfelől, az alternatív együttesek létrejötte, megerősödése, támogatási bázisuk kialakulása, megmutatkozási lehetőségeik szaporodása másfelől jellemezte az évtizedet. A külső körülmények változásán túl – illetve ezekkel együtt – e kettős mozgás szabta meg a korszak színházi életét, amelynek főbb tendenciái és áramlatai sokkal inkább ellenpontokat, mint analógiákat mutatnak a mai időszak jellegzetességeivel.
SZIRTES JÁNOS, A performance művészet szerepe a nyolcvanas években és napjainkban
A nyolcvanas években az underground ellenzékisége merőben másképpen alakult Magyarországon, mint a környező vasfüggöny mögötti „szocialista” országokban, valamint a korábbi magyarországi korszakokban. Míg Lengyelországban, vagy Romániában, nem beszélve a CCCP országaira valóban terror volt és minden szabadon gondolkodónak az életével kellett játszania, addig ez már nem volt jellemző Magyarországra. Gondoljunk csak arra, hogy a hetvenes években, vagy az előbb említett országokban lehetett volna egyáltalán nyilvánosan performance-t, vagy egyéb megnyilvánulást rendezni, mondjuk 10 percnél tovább? Magyarországon az elnyomás és a korrupt, sunyi bürokratizmus szimbólumokként jelentek meg mint motívumok. A szabadság átélése (és nem csak a vágya), a szabadon gondolkodás és ennek nyilvános manifesztálása volt a tárgya a legtöbb akkori produkciónak, legyen az zene, vagy képzőművészet, színház, vagy performance. Mindez hihetetlenül intenzíven és lehengerlően tört elő számos alkotóból. A rendszerrel való szembenállás leginkább ebben valósult meg, ami a legjobban zavarta magát a rendszert is. Mivel a performance művészet az egyik legmegfoghatatlanabb dolog, ezért az a pár performer rendkívül intenzív és sikeres időszakát élte ebben az időszakban, mert az ő szabad önkifejező készségük jó talajra talált. Maga az, hogy valaki képes volt őszintén kiállni és hitelesen végigvinni egy akciót, rendkívüli hatással bírt. Napjainkban a szabad gondolkodásnak újra nagy szerepe van. A performance művészetnek ma is vannak képviselői a régi veteránok, de a fiatal generációk között is. A műfaj interdiszciplinárisan beágyazódott számos területre, hisz ez már elkezdődött a nyolcvanas években is. A jó minőségű és könnyen alkalmazható multimédiális környezet egyrészt megtermékenyítő hatású, másrészt felületesen effektualizálja ezt a területet is. Az interaktív felhasználások alkalmazása viszont teljesen új terepet nyitnak a performance művészetnek.
KAMONDI ZOLTÁN, ’80-as évek
A ’80-as évek hatása máig él, és még fog is egy ideig. Ez a korszak egy sajátos innovációjának, a politikai vállalkozásnak és a nagyjából vele egykorú vallási vállalkozásnak köszönhető. A ’80-as években kezdtek el tehetséges, karizmatikus, jó üzleti vénával megáldott fiatalok pártot és egyházat alapítani gazdasági vállalkozásként, anyagi, hatalmi és csak mellesleg spirituális, erkölcsi haszonszerzés céljából. Az akkor születő közösségek mára országos, sőt, regionális hálózatokká nőttek, amik elérnek a gazdaság minden területére, a társadalom minden rétegéhez. Nélkülük szinte már moccanni sem lehet, jelentős tömegek hiszik el nézeteiket, százezrek mennek utánuk; amíg ez fennáll, addig a ’80-as évek minden társadalmi, politikai, pszichológiai jellegzetessége megmarad.
Mik ezek a jellegzetességek? Néhány, a teljesség igénye nélkül:
1.) ÁLLAMCINIZMUS. Az egész társadalmat átszövő, kormányzati szintről induló cinizmus, annak idején csodálatos ábrázolója Hofi, az álmunkás. Lényege az ideológiamentesség és a haszonelvűség, ahol a hatalom megtartásáért, újra megszerzéséért minden eszköz megengedett. Az országot irányító állampárt a ’80-as évekre már elsősorban gazdasági és érdekszövetség, ennek logikáját az új pártok legleleményesebbjei hamar kitanulták, és sikerrel alkalmazták. A közösségre, az emberi kapcsolatokra, a személyiségre – és ezeken keresztül a kultúrára és a kultúra befogadására gyakorolt romboló hatása generációk (legalább három) óta nyilvánvaló.
2.) Cenzúra és öncenzúra. Az utolsó filmes cenzúrahivatal, a Filmfőigazgatóság egykori alkalmazottai ma is meghatározó figurái a média világának, van közöttük neves színházrendező-igazgató, celeb esztéta (aki személyesen vitte el Jeles András filmjét a filmgyárból), amerikai forgalmazási cég alapító igazgatója, a sokáig legnagyobb magyar filmforgalmazó vállalat nemrég leköszönt igazgató tulajdonosa stb. Maga az akkori filmfőigazgató, az ő nevét leírom, Kőhalmi elvtárs azonnal behódolt az MDF-nek, és a frissen megalakult kormányzat segítségével hozta létre az MMKA-t 1991-ben, ami nem volt más, mint a főcenzor átmentett hatalmi struktúrája, amit ráadásul a ’90-es években még ő is irányított. Utána a regionális Alfa tévét szervezte, milliárdok tűntek el a keze alatt. Visszavonulása után is összefutottam vele, akkor egy milliárdos nagyvállalkozónak volt a média-tanácsadója. Így nem csoda, hogy az öncenzúra máig élő reflexszé, a boldogulás zálogává vált. Az utolsó betiltott vagy el nem készült filmek: Álombrigád, Tudatalatti megálló, Józsa Péter ’56-os filmje – róla dokumentumfilmet készítettem Filmes a korona bűvöletében címmel. Ő a rendszerváltás után a ’Pannon front’ című ultrajobboldali újság alapító főszerkesztője lett, utána az Északi Koronát szerkesztette, amit főként a Kurucinfón keresztül lehet beszerezni. Ez is egy szép út.
3.) TRANSZPARENS ILLEGALITÁS. Sajátos magyar jelenség, hogy az ellenállás nem földalatti odúkban, álszakállban kovácsolódott, hanem nyilvános helyeken, mindenki előtt nyitott lakásokban. Ilyenek voltak a hétfői szabadegyetemek, Rajk lakásán a szamizdat elosztó, a Dialógus csoport, a Lánchídi csata – mindez persze tele besúgókkal (és egyéb hálózati személyekkel). Bedrótozott kulturális élet, behálózott művészek, mindenki figyelve volt, aki nem, az figyelt. Az állambiztonsági szolgálat még 1989 nyarán is serényen dolgozott a hatalom fenntartása érdekében. Képviselői beépültek az alakuló pártokba, a létrejövő gazdasági elitbe, ma is ott ülnek a parlamentben, és az ország legfontosabb döntéshozó szerveiben. Közéletünk feldolgozatlan része, nemzeti amnéziánk egy újabb gyöngyszeme, vagy inkább rákos fekélye. A ki nem beszélés, a nyílt beszéd hiánya kommunikációnk részévé vált. Az indirekt fogalmazás (alkotói oldalról), és a sorok közötti olvasás képessége (befogadói oldalról) a magyar művészi kifejezés és a közbeszéd charme-ja volt a ’80-as évek végéig, ma elviselhetetlen modorossága és gyávasága.
4.) ELLOPOTT JÖVŐKÉP. Szabadsághiány – belső szabadságtöbblet – szabadosság. Alkoholizmus és egyéb tudatmódosító eljárások életszemléletté váltak a ’70-es, ’80-as években (állítom, hogy a nyolcvanas évek 1968-ban kezdődtek): Hajnóczy, Petri, Hajas, Bódy, feLaca, FMK, Szentendre, az első drogosok, Pauer Henrik stb. Erről szólt a Csirkegyár című megsemmisített filmem (1983), egy titkos drog rehabot mutatott be, ami a Józsefvárosi Színház mellett működött. Itt kell megemlíteni a kor meghatározó komolyzenei irányzatát, a repetitív zenét. Érdekes megint csak 1968-tól áttekinteni a hallucinogén zene fejlődését a feelingtől a matematikailag artikulált formáig, Hendrixtől Steve Reichig, a Kextől a 180-as csoportig. A Kulich Gyula tér egyúttal a magyar new wave zene születésének színhelye is volt – itt tartották többek között az első VHK koncertet. A korszak meghatározó jelensége volt a jövőképhiány, a mának élés, az anti-karrierizmus, sőt az érvényesülés vállalhatatlansága (a közvélekedés szerint csak a besúgók, a rendszer kegyeltjei érvényesültek), a pillanat művészeteinek virágzása. Házibuli, házi színház, házi zenélés, házikolbász, zsíros kenyér, csévitamin – lassan minden kezd visszaköszönni.
RÉNYI ANDRÁS, A züllöttség monumentuma
Az előadás a Sztálin-szobor óta Budapesten emelt legnagyobb politikai emlékművet, Varga Imre a Vérmezőn 1986-ban felállított centenáriumi Kun Béla-monumentumát tárgyalja – a hanyatló Kádár-kor és hivatalos művészete totális abszurdjának látványos példájaként. Az „udvari művész” Varga megbízását voltaképp maga az „udvar”, a megrendelő sem vette komolyan – a tehetséges, ám cinikus szobrász emlékmű-paródiáját a rendszerváltás után valódi kommunista emlékműnek nézték és ki is vitték a budatétényi szobortemetőbe. Néhány mondat erejéig kitérek Varga ma aktuálissá lett helyspecifikus Károlyi-szobrának elmozdítására és a Kis Varsó legutóbbi, a közterekkel való szimbolikus politikát reflektáló Lélekben tomboló háború c. kortárs projektjére is.