KHONCZ ISTVÁN, KONCZ ENTRÁL ISTVÁN, KONCZ EZREDES (1960–2014)
Meghalt. Hiányozni fog szellemes egyénisége, mindenből gúnyt űző lágy avantgardizmusa. Nemzedékéből (nemzedékünkből) István a hosszú ezredfordulón az avantgárd gondolkodás valódi megtestesítője volt. Dadaizmushoz hasonló felfogásával semmit sem vett komolyan, mindenből viccet csinált (hányszor írták ezt már le másokól, és mégis így van!). Hiányozni fog humora, hogy nem készít több rajzot, gúnyosat, irónikusat, hogy nem fest több anti-festményt és nem rendez több kiállítást. Nem tudunk vele többé vörösbort iszogatni. Hiányozni fog.
Avantgárd volt, de hiányzott belőle az avantgárdizmus agressziója, aktivizmusa. Felforgató ötleteit csendben megvalósította, olykor kiállította. Fittyet hányt mindenre, a hírnév nem érdekelte, azt is kifigurázta.
Öröm volt vele dolgozni – kiállítást rendezni és kiállítását megnyitni: bugyutaságot hülyeségre halmozott, mindent kifordított és amikor látszólag komolyan vett valamit, gyanakodni lehetett, hogy bornírt világunk humoros kritikája lesz az is. Nem csak azért volt jó vele jó dolgozni, mert mindig viccelt, hanem azért is, mert mindezt szeretnivalóan, szelíden tette.
A szabadság veleje című a Bartók 32 Galériában 1996 májusában rendezett kiállítása kapcsán ismertem meg Istvánt. Szoboszlai János írta erről az installációjáról, hogy Khoncz István “nagy kérdéseket” vet fel akkor, amikor ez nem divat. A túl nyilvánvaló és szemtelenül egyértelmű ellentétekből építkező szimbólumhasználat (fehér, szárnyaló madarak és fekete, nehéz vas súlyzók) a téma komolyságát jelzi ugyan, a megvalósítás azoban parodisztikus jegyeket is hozott: nem a szabadság gondolatához, hanem a töppedt szabadság-képzetek lelki háztartásába. Ugyanilyen komoly volt a Liget Galériában rendezett Meditációs gyertyavásár című kiállítása is (2003.március), de a Ráday utcai Húsboltban (2003.június) rendezett festmény-kiállítása teljesen vicces, akárcsak könyvecskéje, A második forradalom (2012), mely nem más, mint a semmitmondás habzsoló társadalmának politikusainak végtelen, abszurd történetéből kivágott szelet.
A 2004-ben, az Óbudai Társaskör Galériában Az örök idő jele a kettőspont címmel rendezett tárlata élesen rávilagított arra, hogy nem érdekelték egyáltalán az esztétikai kategóriák (az olyanok sem, mint a kiállítás egységessége – ami akkor elvárás volt), csak az ötletek foglalkoztatták, a sziporkázó vizuális gondolatok. Egy éve szerepelt a Paksi Képtárban Marcel Duchamp vizelete (másolat) című provokatív, ugyanakkor intellektulás és a művészet történetére reflektáló munkája, mellyel a művészet-kultúra kritikusának zseni-kultusztát nevettetve kérdőjelezte meg.
Persze, amit megcsinált, azt igényesen tette. Nem tudott megalkudni, mint alkotó – azt hiszem – magányos volt, mint ember nagyon is társas.
Tatai Erzsébet