Kis Varsó
Kis Varsó: Egy évvel ezelőtt halt meg Major János, hogyan érez most ezzel kapcsolatban?
Buchmüller Éva: Június 13-án volt egy éve, nagy hiány.
KV: Mást nem érez? Milyen kapcsolat volt maguk között tulajdonképpen az elmúlt negyven évben?
BÉ: Ősrégi. Mondhatnám gyerekkori. A János a mércém.
KV: Úgyértem konkrétan? Tehát 1976 óta mennyit találkoztak? Hogyan kommunikáltak, mennyit?
BÉ: Ritkán. Miután kimentem, nem akart velem beszélni. A sógornőmmel, az Anikóval tartottam a kapcsolatot, de ennek nincs sok köze az ősrégen kialakult, megalapozott ízlésbeli egyetértéshez. Ízlés, stílus, a legtágabb értelemben…
KV: Milyen ritkán? Miért nem akart beszélni Önnel? Amikor Ön elköltözött a gyerekekkel, másik országba, másik földrészre, akkor megszakadt a közvetlen kapcsolat?
BÉ: Igen, amikor elköltöztem a gyerekekkel, jóidőre megszakadt a kapcsolat. Tíz évig.
KV: Tiz évig!? Egyáltalán nem tudtak kommunikálni?
BÉ: Direkt kommunikació csak a 90-es évektől, amikor személyesen találkoztunk. Én tizenhárom évig be se tettem a lábam Magyarországra.
KV: A Jánosnak a gyerekeivel sem volt kapcsolata ebben a tíz évben?
BÉ: Sajnos, nem volt kapcsolata a gyerekekkel sem. Most persze jól kikapok érte. A 90-es évek közepéig nem az Otthon utcában szálltam meg, csak látogattam. Ez se jelent nagyon gyakori látogatást, legutoljára 2003-ban láttam a Jánost.
KV: Kitől kap ki érte, a lányoktól?
BÉ: Ja, a lányoktól.
KV: Hány évesek voltak akkor?
BÉ: Boriska tíz, Rebi öt.
KV: Önt hibáztatják? Hogy eltűnt az apjuk az életükből?
BÉ: Mindenért, még azért is, amiről nem tehetek.
KV: Van, amiről tehet? Magát is hibáztatja?
BÉ: Persze, de mégse tehettem másképp. Hogy van-e, amiről tehetek? Van. Én voltam az, aki elmentem a két gyerekkel, az én döntésem, választásom volt. De nem ismerem az önhibáztatást, legalábbis éberen. Épp elég a következményekkel élni, tovabbélni.
KV: Mennyi ideig voltak házasok?
BÉ: Tíz évig voltunk házasok, én tizennyolc voltam, amikor megismertem, összesen tizenkét év.
KV: Pontosan mikor költözött el Magyarországról?
BÉ: 1976 februárjában.
KV: S azutan mikor látogatott Magyarországra először?
BE: 1989-ben.
KV: De mi történt Ön szerint, akkor 1976-ban? Amikor aztán, tizenhárom év elteltével újra találkoztak egymással, tudtak erről beszélgetni?
BÉ: Ja, az elmenésről, semmit.
KV: Leveleztek?
BÉ: Persze, ugyanúgy. Nem leveleztünk.
KV: Elképzelek egy családot, egy harminc éves anyuka, két kislány, tíz és öt évesek, és az apukájuk… Hány éves volt akkor a János?
BÉ: Harmincnyolc éves volt.
KV: És egyszercsak ez a család szétszakad, de olyannyira, hogy az apukával tizenhárom évre teljesen magszakad a kapcsolata, mind az anyukának, mind a gyerekeknek. Hogyan alakult ki ez a helyzet?
BÉ: Oh, ez egy történet! Íme a vázlat: én rendkivül nagyra tartottam a Jánost, mint művészt, ez sose változott, az első perctől kezdve, amikor először megmutatta a munkáit 1962-ben. És mindazzal közösséget vállatam, ahonnan táplálkozott. Nem akart gyerekeket, sokkal okosabb volt annál, meg elkötelezettebb. Én meg buta. De aztan ő is volt ostoba, elkezdte fájlalni, hogy nincs sikere a nőknel. Más: én meg arra vágytam, hogy együttműködjek másokkal, és az alkalom elémjött váratlan, a színház formájában. Aztán ráadasul kesőbb szerelmes lettem a Bálint Pistibe, és amikor elmondta nekem, hogy megy a szinház, én is megyek, mondtam. Egy hónapja ott ücsörögtem a Köztársaság téren, a Kun utca sarkához közel, és a barátom kérdezte tőlem, dehát miért mentél el? Mert el kellett mennem, és ugyanaúgy éreztem, mint harminchárom évvel azelőtt.
KV: Az Ön iménti vázlata úgy hangzott, hogy mindketten ambivalensek voltak, valamilyen mértékben a kapcsolatból való kilépés gondolata foglalkoztatta mindkettőjüket. Azt persze, nem értem egyelőre, hogy ez hogyan függ össze a munkájukkal? Az Ön színházi ambícióival, illetve a János akkori tevékenységével?
BÉ: Nem, ez nem igaz. Inkább úgy mondanám, hogy nincs olyan, hogy tökéletes egyensúly egy kapcsolatban, és ha nem vigyáz az ember, felborul. A János nem kilépni akart, hanem hozzátenni, bepótolni, gondolom. Nekem nem színhazi ambícióim voltak, csak épp a színház jött az utamba.
KV: „Elkezdte fájlalni, hogy nincs sikere a nőknél”, „én meg arra vágytam, hogy együttműködjek másokkal”, „aztán szerelmes lettem”…
BÉ: Ez kronológiai sorrendben van, nem okvetlenül okozati sorrend.
KV: Tehát nem „ostobasagot csinált”? Már úgy értem a János, amikor „elkezdte fájlalni, hogy nincs sikere a nőknél”.
BÉ: De igen, ostobaságot csinált!
KV: Dehát vágyni arra, hogy együttműködjünk másokkal, nem ostobaság! A siker, más nőknél, férfiaknál, az ilyen irányú vágy, az együttműködési szándéknak bizonyos mértékig szükséges velejárója… A gyerekekkel kapcsolatban valami hasonlót hallottam ki az elmondottakból, nem is akarták, meg buták is voltak, aztán mégis vannak, de megintcsak, hogy függ ez össze az elkötelezettséggel?
BÉ: A János maga volt a műveszete, ezt értettem az „elkötelezettségen”.
KV: Hogy érti, hogy „maga volt a művészete”?
BÉ: Óvatos kifejezés. Annyira és kizarólag művész. Én ostoba voltam azért, hogy nem láttam be az igazságát annak, hogy annyira és kizárólag művész, aki ráadásul van olyan okos, hogy tudja, hogy neki nem szabad, hogy gyerekei legyenek, keresztülvittem az akaratomat. Művészek ne legyenek férjek! És ha mégis, ne vegyenek el tapasztalatlan, buta lányokat.
KV: Aha, mert ez szükségszerűen és általánosságban ahhoz vezet, hogy aztán egy életre megszakad a kommunikáció a felek között…
BÉ: Nincs szükségszerű és általanos morálja a történetnek. Talán tudja, hogy a János bevonult a Lipótra, ott búcsúztam el tőle. Félrekezelték egy jó ideig, rossz gyógyszert szedettek vele. Megváltozott a személyisege egy időre. Engem elítéltek, röhejesen börtönbüntetésre, hazamenés esetére, csak azért, hogy elhagytam az országot.
KV: Hogyhogy aztán se tudták megbeszélni, a hidegháború végeztével?
BÉ: Úgy látszik, nem vagyunk megbeszélősek.
KV: Ön szerint pontosan mi vezetett a János összeomlásához?
BÉ: A János fokozatosan építette a magánzárkáját.
KV: Magánzárka?
BÉ: Igen, ez is egy szó rá. Van egy régi képem is: szinte láttam a Jánost, amint rakja fel téglánként a falat maga köré.
KV: Ön úgy látja, hogy a János, ellentetben Önnel, nem együttműködni akart másokkal, „csak” fájlalta, hogy ez nem sikerül neki?
BÉ: Gyötörte, hogy elég nagy zseni-e, hogy akármit is csinál, sohase lesz vilaghirű…
KV: Nem bízott önmagában se? A többi csak ennek következménye volt? Hagyta elveszni mind, mi csak a legdrágább lehet egy emberi szívnek, hogy csak a művészet maradjon, hogy végképp kizárólag a művészetnek szentelhesse magát? Dehát, ez már nem volt úgy addig is? És vajon úgy lett-e azután?
BÉ: Inkább valahogy így: dolgozott, nem volt kérdés, hogy miért, egyertelmű volt a létével. Szóba se jön itt az önbizalom. És éppenhogy a kizárólagosságának, kivételességének a tudata volt az, ami összeegyeztethetetlen volt a vilaggal.
KV: Az ő összeomlása, töréspontot jelentett a munkájában is?
BÉ: Oh, de még mekkorát! Nem dolgozott egy jó ideig, aztán a várban kezdte az ásatási törmeléket másolni, majd kiegésziteni. Küldtem néha könyvet neki, pl. a szovjet underground politikai, progresszív és pornográfnak bélyegzett dolgait, még Párizsból, ő meg Barabás Miklós és Ajvazovszikj-t küldött.
KV: De hát akkor mire mondta, hogy egyáltalán nem volt közvetlen kapcsolat Önök között, ha könyveket küldözgettek egymásnak? Ez is kapcsolattartás, csak… Szellemi? Vagy metaforikus? Vagy milyen? Ön volt a múzsája? 1976 után is, a távolból?
BÉ: Lófaszt voltam a múzsája!
KV: Ez tuti benne lesz a végleges változatban!
BÉ: Okay!
KV: Vegülis ő élete végéig hűseges maradt Önhöz? Azt, hogy Ön lelépett kihasználta egy saját mítosz felépítéséhez?
BÉ: Amit biztosan mondhatok, amint az elején is jeleztem azzal, hogy a János a standard a számomra, azaz, hogy egy olyan adott, kegyelmi kapcsolat és nyelv volt közöttünk, ami, mint egy vérrokonság, nincs kiszolgáltatva a használatnak.
KV: Ez tízévi házasság nyomán, közös gyerekek, viszonylag logikusan hangzik, hogy bizonyos értelemben rokonokká váltak, s ez mindvegig fennmaradt…
BÉ: Logika, dehogy logika! Azt nem tudom, miket mondott rólam másoknak, de nem is érdekel. Egyszer ottjártamban, az Otthon utcában ketten voltunk a házban, és ő dübörögve jön le a lépcsőn, egy nagy fekete mappát tesz elém, „itt vannak a gyerekek rajzai, válaszd ki, ami kell neked, mert kidobom őket!” És elmenőben: „most már latom, hogy csak arra használtál engem, hogy gyerekeket csináljak neked!” Meg azt: „az Anikót is megölöm, egyszer belevágok egy nagy kést!”
KV: Ezek elég ijesztőek lehettek, ezek a dührohamok… És Önt zavarta, hogy erre rájött, vagy, hogy éppen erre jött rá? Mert nem volt igaz? Igazságtalan volt?
BÉ: Persze hogy nem volt igaz!
KV: Na és, ha igaz lett volna? Mindenkire haragudott, mert Ön elhagyta? És hogyan fordult maga ellen?
BÉ: És beteg volt, legalabbis mindenki betegnek tartotta a Jánost, beleertve a kezelőorvosát, aki harminc évig kezelte, és a halála után sietve írt róla egy eset-tanulmányt.
KV: Mi volt a betegsége?
BÉ: Nem tudom pontosan, Anikót kell megkérdeznie. Kényszerképzetek, paranoia, skizoid valami…
KV: Úgy mondta, hogy „talán tudja a János bevonult a Lipótra”, azaz, mintha ő maga választotta volna a betegseget…
BÉ: Úgy gondolhatta szegény, hogy ott majd adnak neki valami csodaírt.
KV: A kezelés végül segített, nem? Újra munkaképes lett, működőképes valamelyest…
BÉ: Említettem már, hogy egy ideig az eljén félrekezelték. Anikó rengeteget küszködött vele. Hol be kellett vitetni mentőkkel, hol ő maga ment be, aztán megszökött a kórházból, stb. És aztán a gyógyszerezés! Neki teljesen más volt a véleménye a gyógyszerekről: igyekezett nem beszedni. „Jánoskám, beszedted az orvosságodat?” – Anikó állandó kérdése. A János úgy képzelte, hogy a jóindulatú kezelőorvosa be akarja építeni, és ő mindig elmulasztja a megfelelő pillanatot, nem ragadja meg a felkínált alkalmat. Ugyanis ebben a világban mindenkinek van egy „góréja”, egy felvigyázója. Egy ilyen szociális haló teszi működőképessé.
KV: Amikor összeházasodtak Önnek nem tűnt fel, hogy „beteg”? Annyira bízott önmagában, hogy úgy érezte, majd fogja tudni kezelni a dolgot? Vagy eleve lehetetlennek látta a kapcsolatukat?
BÉ: Amikor először jártam nála és megmutatta a műveit, említette, hogy azért van olyan kevés, mert elégetett egy csomót. Kesőbb is rendszeresen égetett, szemétbe hajított, minden rajzomat, családi fotókat, diplomámat, stb. Saját lemezeit, az összeset, az összes negatívját, stb. Barátai műveit. Nem volt könnyű eset sose, de emlékszem a saját akkori mantrámra – csak a lehetetlent érdemes megpróbálni!
KV: Elégette az Ön rajzait?
BÉ: Úgy, hogy csak egy pár nap múlva derült ki, amikor a szemetes már elment. Nagyon fájt neki, és gondolom, fájdalmat akart okozni cserébe.
KV: Ja, ez már akkor volt, amikor Ön másba lett szerelmes?
BÉ: Igen, de a saját dolgait előtte is égetgette, dobálgatta kifelé. Például, egy alkalommal, talán 1971-ben egy kiadói engedély nélkül megjelent katalógus alkalmából, két ballonkabátos elvtársnak nyitottam ajtót éjjel. Engem kiküldtek, a Jánossal beszéltek egy jódarabig. Másnap a János: „igaza van az elvtársaknak, csúnya dolgokat csinálok, ki a fenének kellenek ezek?” Égetés. Volt egy cserepkályha a lakásban, sose akkor csinálta, amikor láthattam. Leült, hogy „szép” alap-rézkarcot készítsen: az a leggroteszkebb rémség lett belőle, még most is csak röhögni tudok. Annyira a termeszete ellen. „Kiesik a kezemből a ceruza, ha arra gondolok, hogy a családomat kell etetnem vele” – ez is ő. És ez is természetes.
KV: Ez a jelenség, a saját munkáinak a megsemmisítése, 1976 után, illetve a gyógykezelését követő valamelyes stabilizálódása után megszűnt, ugye?
BÉ: Dehogy. Az utolsó percig dobált ki. A stabilizálódásról a kezelőorvosát kéne meginterjúvolni…
KV: Nem akarta a családját etetni? E céllal nem szívesen dolgozott?
BÉ: Oh, a János ment a saját törvényszerűsége szerint, mintha húzták volna. És rendkívül tudatosan. Ezért az előbbi incidenst kivételnek számitom be. A kényszerképzete a beépítésről és a…
KV: Ezt Ön természetesnek tartja?
BÉ: Persze, természetes az, ami az ember természete szerint való. Azért dolgozott, csinált egy csomó szar alap-rézkarcot, hogy etessen bennünket… Szóval, a fentemlített kényszerképzete is alkotás, véleményem szerint. A Szentjóby Tamás gyűjtötte a János őrült jól kidolgozott verbális szövegeit, nézzen bele!
KV: Aha, a János felolvasott nekem egyet-kettőt… Nagyon aprólékosak voltak. Hogy ki, mit mondott, milyen helyzetben, teljesen meggyőző volt, nem tűnt kényszerképzetnek, hogy mindenki gyanakodott… „besúgó van köztünk”, és az ennek nyomán kibontakozó csoportos játszmarendszerek… Nagyon érdekesek voltak ezek a leírások, és tulajdonképpen az a pozíció is, amit ő magának tételezett, meg ahogy ennek a szociális térnek a szerkezetét látta…
BÉ: Én is így látom. Csak megélnie nem volt vicc neki…
KV: Hogy tényleg belebonyolódott? Úgymond belecsavarodott? Elveszett benne? Valójában inkább az a különös, hogy mások, hogyan tudták különválsztani a képzeletet a valóságtól, egy ilyen kontextusban!
BÉ: „Dolgozgatok” – mondta. Meg – „vannak kis ötleteim, amiket meg akarok csinalni”. És örült neki. Azt akartam ezzel mondani, hogy ki tudott lépni. A művei nem illusztrációk az úgynevezett kényszerképzeteihez. A normális emberek gyanúsak, de komolyan!
KV: Eszerint azt állítja, hogy a műveiben lépett át egy reális világba?
BÉ: Ismeri azt az Ezra Pound féle kifejezést: „luminous detail”? Azt mondja, minden részlet fontos, de vannak olyan részletek, amelyek hirtelen belevilágítanak a környező állapotokba, okaiba, következményikbe, törvényszerűségükbe. A művész kikeresi ezeket a fényes részleteket, és nem fűz hozzá magyarázatot.
KV: Nagyon érdekes lehetett ez a 1970-76 közötti időszak… Mennyire látta akkor, vagy látja most, utólag, kísérletező jellegűnek a János tevékenységét abban az időszakban? Most nem csak a grafikai munkájára gondolok, ami neki végülis mindvégig a fő tevékenysége volt…
BÉ: A János technikával kíserletezett. A technika iszonyú fontos, kénytelen vagyok újból idézni, most Joseph Conrad-ot, aki szerint "a technika több mint becsületesség".
KV: A fotó, szöveggel kombinált fotó, kutatás alapú, konceptuális és akció jellegű projektek, amiket csinált ebben az időszakban, mennyire látszottak fontosnak akkor? Nekem úgy mondta, hogy az is az egyik epitő köve volt az ő összeomlásának, hogy ennyire felborultak benne a munkájának a paradigmái, vagy legalabbis én így értettem. Azután, az 1976 utani időszakban ezekhez a dolgokhoz már nem nagyon tért vissza…
BÉ: A János mindig fotózott, amikor nekem udvarolt, a régi zsidótemetőbe vitt el, és csodálatos képeket csinált rólam a sírkövekkel. Aztán én a Boriskát a Kerepesi úti temetőbe vittem sétálni, senki nem járt ott, csendes volt és lombos, a János is meglátogatott ott minket néha, és megbámultuk a bolond sírköveket. Amikor a Beke körlevélben felhívta a Jánost is, többek között, hogy csináljon konceptet, akkor előszedte a Kubista Lajost. Eleinte marhaságnak tartotta, de feladat volt és megoldotta. Aztan a sakk. A sakkfeladványok…
KV: Az igaz, hogy ő utólag is meglehetősen leértekelte ezeket a dolgokat, meg az Ön színházát is, hogy szerinte „az nem színház, ha valaki ül a színpadon és a lábát egy lavor vízbe lógatja”…
BÉ: Ha azt kell mondja a néző, hogy az nem színház, ha valaki ül és a lábát egy lavor vízbe lógatja, akkor valóban nem történt ott más a számára. Ez lehet a néző hibája, de lehet a színházé. Az ilyenfajta „konzervatív” kérdéjel csak felütés és nem lezárás. Hát igen, a János sok mindent kizárt. Ez az átláthatósághoz kellett neki. Tökéletesítgette, csiszolta, néha túlfaragta. Mintha az égetések, szemétbedobások is ezt a célt szolgálták volna.
KV: Hogy érti azt, hogy „a János sok mindent kizárt”? És vajon mi lehetett ennek az oka?
BÉ: Gondolom, az alkotást inspiráló ingerek koncentrációja érdekében, és ez nem valami kivételes jelenség: művészek rátalálnak egy kifejezési módra, és végig ragaszkodnak hozzá jóban-rosszban.
KV: Tulajdonképpen hogyan élte ezt meg, mit jelentett maganak a János, egy ilyen furcsa, itt hagyott, hátrahagyott csudabogár, ebben az itteni világban, ugyanakkor az életének egy fontos része…
BÉ: Szimultaneitás. Nincs semmi befejezve, a múlt ma is van, nem érkeztem sehova máshova.
KV: Kapcsolatban voltak, csak nem kommunikáltak…
BÉ: Ha muszáj összefoglalni, akkor azt kockáztatom meg, hogy a János a műveivel együtt egy műalkotás, méghozzá olyan, vagy az, amely egy életre szóló befolyással volt és van rám. Azért is, mert valami kegyelem folytán, nem csak magamnak köszönhetően, olyan nagyon ismerős.
KV: De hogy érti, hogy ő maga egy műalkotás?
BÉ: Mert az. Művész volt kivül-belül.
KV: Van egy elképzelése arról, hogy ideális esetben mi kerekedhetne ki az ő művészi hagyatékából? Miféle Major János összkép?
BÉ: Egy olyan könyv, a hagyományos monográfia helyett, amelyben a művei kizárólag az ő saját szövegeire lennének felfűzve, egy életregény. Kezdetnek.
KV: Aha, mint egy első konkrét lépés? És hosszabb távon?
BÉ: Igen. És hosszabb távra mérce, a bizonyos János-mérce, hogy mindig jelen legyen, hogy ne vehesse át más a szót, buntetlenül, ezt hozzá kell tennem!
KV: Jó, jó, de most nem gyakorlatilag értettem, hanem úgy, hogy nyilván él Önben egy összkép, valamilyen, egy karakter, aki valamilyen szerepet játszik, vagy bizonyos helyet foglal, mint egy adott színpadi csoportképben…
BÉ: Ez nehezen fog menni nekem! A jó művészet partikuláris, és egyben általános érvényű. De ha már muszáj, akkor a János egy "agent provocateur", es mint ilyennek, a szerepe… Oh, nem, ez a „művészttörténeti feldolgozás” nem az én reszortom. Én csak az ellen tiltakoznék, persze kinél, hogy még jobban eltemessék ezúttal a művein keresztül!
KV: Ezt hogy érti?
BÉ: Úgy, hogy a skatulyában kiszáradnak az ötletek, elfonnyadnak a viccek, vagy úgy, hogy a rang, amit ezáltal adnak a műveknek, vagy a tisztelettel, vagy a lekicsinyléssel teszi lehetetlenné a közvetlenséget…
KV: Közvetlenség…
BÉ: Igen, a közvetlen hatását a műveknek, magyarázat, kategorizálás segítsége nélkül, amikor a delikvens magára van hagyva, hogy megfejtse, hogy elbánjon vele, stb.
KV: Magára hagyva…
BÉ: Szellemi értelemben vett támasz nélkül!
KV: Tehát a János humorát, azt Ön nagyra értékelte?
BÉ: Nagyra. Ő azt állította, hogy nekem nincs humorérzékem. És ez így igaz, de annál inkább tudom értékelni másban.
KV: Hát, azért voltak rossz viccei, például, amikor kidobta az Ön rajzait, az ilyesmit azért nehéz értekelni, humorral bírni…
BÉ: Az nem tartozott a viccek közé. A rajzoknál jobban bántott, hogy az erdélyi nagyanyám rámbízott századelejei üveg negatívjait is kidobta, azok ártatlan áldozatok voltak.
KV: Visszatérve arra, hogy „a skatulyában kiszáradnak az ötletek”…
BÉ: A műalkotásoknak is van élettartamuk. A múzeumok tömve vannak halottakkal. Élettartamuk hossza változó. Minek megpróbálni megrövidíteni bélyegekkel. Próbálni, mondom, mert lehet, hogy úgy fogja lerázni, mint kutya a vizet, de lehet, hogy veszíteni fog a közvetlen hatásából.
KV: Ön az intézményesülést, insrumentalizálódást egyertelműen negatív folyamatnak látja?
BÉ: Eléggé, sajnos.
KV: Hogyhogy sajnos?
BÉ: Mert így kivülálló maradok.