B.B.: Hogyan kerültetek a Kontextus Programba? [1] Honnan érkeztetek?
T.B.: Lázár Eszter küldött nekünk egy kör e-mailt a Képzőn. Én ott hallottam először róla.
F.B.: Az egyetemen jött egy e-mail, hogy művészeti egyetemi hallgatóknak van egy hat alkalmas képzés a CEU-n. Mi abban az évben végeztünk Bogival a Képzőművészeti Egyetem kortárs művészetelméleti és kurátori ismeretek mesterszakán. Írtam nekik, hogy már nem vagyok ugyan hallgató, de még nem diplomáztam le, és érdekelnének az előadások.
T.B.: Ez azért érdekes, mert alapvetően aktív hallgatóknak írták ki a programot, de szerintem azoknak, akik ott kikötöttek végül, legalább a fele már végzett, akár elmélet, akár művész hallgató volt.
F.B.: Gyakorlatilag társadalomtudományos és művészeti előadások, workshopok voltak meghirdetve egymás után.
B.B.: A Független Képzőművészeti Tanszék, illetve Menesi Attila tevékenységét ismertétek korábban?
F.B.: Valamelyest, igen.
T.B.: Én nem igazán.
B.B.: Tehát akkor tulajdonképpen a kíváncsiság és a tudásvágy vezetett titeket a képzésre?
F.B.: Egyértelműen, igen. Nem volt világos, hogy miért ilyen zárt a rendszer, de a magam részéről úgy voltam vele, ha lehet nem hagynám ki. Minden információ hasznos, amelyekhez ezekben a témákban hozzájuthatok.
B.B.: És milyenek voltak a foglalkozások? Ugye hat témakör volt: Tanulás, gondolkodás, elkötelezettség volt az első. Identitás, önkép, család a második. Aktivizmus, szabadságrendszer a harmadik. Dezinformáció, intervenció, cselekvés a negyedik. Test, tabu, performance az ötödik. Függetlenség, állapot, magatartás a hatodik.
F.B.: Már a jelentkezéssel együtt meg kellett adni, hogy melyik az a minimum három téma, amin biztosan részt veszünk. Amivel már előre felmérték, hogy az egyes témák mennyi embert mozgatnak meg. Nagyon meglepett, hogy milyen sokan vagyunk.
T.B.: Összesen ötvenvalahányan jelentkeztek erre az őszi félévre. A tág témán belül mindig volt egy elméleti áttekintés, egy mapping és egy workshop. Nagyjából ez volt a struktúrája minden alkalomnak.
B.B.: A mapping mit is jelent ebben a kontextusban?
F.B.: Talán helyszínlátogatásnak mondanám.
B.B.: Igen. Voltatok például az első happening helyszínén. Az érdekes lehetett. Hogy az Erdély család rokonai hogyan gondolnak egyáltalán erre a fajta művészetre, illetve egy ilyen történeti eseményre.
F.B.: Érdekes volt látni, hogy mai napig ugyanaz lakik ott, aki annak idején kislányként szemlélője volt. Ültünk a kertben és beszélgettünk. A pincébe már nem lehet lemenni. Életveszélyes.
B.B.: Be se lehetett kukkantani?
F.B.: Nem. Életveszélyes. Le volt zárva teljesen. Ott ültünk a kertben és beszélgettünk. Nagyon hangulatos volt. Érdekes, hogy amiket egyébként könyvekből ismerünk, gyakran tényleg ott van a szomszéd utcában. Persze nem mindegyik mapping-alkalom volt azért annyira átütő. Amikor kiküldtek minket a Népstadion szoborparkjába, hogy csináljunk élő szobrokat még kirángattam a kollégámat is, de nem volt világos, mit is várnak tőlünk. Később sem derült ki.
Az előadások is sok újdonsággal szolgáltak. Baracsi Erzsébet az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának egykori munkatársa mesélt a hétfői szabadegyetem előadásairól, amelyeket, mint a levéltár alkalmazottjaként maga is megtudta, megfigyelt a III/III-as ügyosztály, konkrétan a saját ismerősei. A CEU előadói is egyébként mindannyian olyan témákat hoztak be és olyan formában, amelyekkel nem gyakran találkozunk a művészeti oktatásban. De nem volt azért mindig teljesen világos, hogy mi alapján kapcsolódik egymáshoz a mapping, az előadás és a workshop. Érdemes lett volna jobban kibontani őket.
T.B.: Igen, egy kicsit szerintem sűrűre sikerült a program. Sokszor még maradtunk volna kérdezni az előadóktól, de még volt három programpont arra a napra, és le kellett zárni a beszélgetést.
F.B.: Főleg a workshopok azok, amik nekem gyakran homályosak maradtak. Nem tudom, hogy ez abból fakadt-e, hogy kevés volt esetleg a művész hallgató, akik ebben vélhetőleg aktívabbak lettek volna. Olyan jellegű csoport nem alakult ki, akikkel folyamatosan közösen tudtunk volna kommunikálni. Szerintem ahhoz nagyon sokan is voltunk. Ami mind a hat alkalmon végigment, az a festmény napló. Ehhez talán nem ártott volna több instrukció, mivel sokunknak nem evidencia az anyaghasználat. Kelemen Kristóf és Török Tímea dokumentumszínház workshopjánál pedig lehetett látni, hogy nagyon kevés az idő. Az ő tevékenységük alapvetően időigényesebb, amennyire meg tudom ítélni.
B.B.: Én a Youtube-on elérhető Vető – Ladik beszélgetést láttam a performanszról. Ott is érezhető volt ez a felfokozott tempó, Attila egy ponton leállította az előadókat. Felvázolt egy kompakt korabeli körképet, bár csodálkoztam, hogy kihagyta például a prágai művészeti kontextust. Említette viszont a bécsi akcionistákat, Marina Abramovićot, vagy Grigorescut Romániából, tehát félig-meddig azért szépen körberajzolta az országot. A korabeli akcióművészet kontextusában nekem eszembe jutott a prágai Milan Knížák vagy Petr Štembera, akik már aktívak voltak 70-ben is. Štembera később, az évtized közepén nagy hatású előadást tartott az FMK-ban, St.Turba is emlegeti a Fika című könyvében ezt az esetet. Štembera elég radikális dolgokat csinált akkoriban, például növényt ültetett a karjába.
De a leginkább az maradt meg bennem a beszélgetésből, hogy Ladik Katalin azt mondja, most nem olyan a helyzet, ami egy performanszhoz társadalmi hátteret, vagy mondjuk korszellem-hátteret adna.
Az a fajta lázadó esztétika is felvet egy érdekes dilemmát, hogy miért tartja St.Turba a performanszot elkorcsosult happeningnek. Tehát egy degenerált formának a happeninghez képest, ami visszafejlődésnek számít. Pedig a performansz is még valós cselekvés, ebben különbözik egy színházi előadástól, hogy valós cselekvéseket tartalmaz. Tehát nem úgy csinál, mint ha inna, hanem iszik, és így tovább. A happeningnél is valós cselekvés van, csak ott mindenki cselekszik, nemcsak az előadó. Tehát konkrétan az egész élet-szeletre vonatkozik, míg a performansznál van egy előadó, többiek csak nézik.
F.B.: Nagyon nagy utat tett meg a performansz, és tényleg elmozdult abba az irányba, ahol már gyakran összeér a színházzal. De, ha van egy ötven-hatvan éves műforma, óhatatlanul kell, hogy legyen saját evolúciója. Nem tartom problémának. Az más kérdés, hogy fogalmainkkal meg kell-e ezt támogatni. Kell-e új fogalmakat alkotni ahhoz, ami inkább előadásszerű performansz, mint amilyen egyébként a Kontextus osztály zárókiállításának a nyitóeseményén volt látható, amit velünk játszattak el. Ott mi gyakorlatilag színészekként működtünk, és konkrétan a Dollárpapa Gyermekei társulat rendezte meg. Az azért elég erős színpadias és színházi helyzet volt.
B.B.: Úgy is lehet fogalmazni, hogy a performansz katolikus jellegű, celebrált, míg a happening inkább protestáns típusú, közösen végrehajtott rituálé.
A performativitás problémája a tudományban is felütötte a fejét, ez egy az ötvenes évek óta fejlődő diszkurzív elméleti rendszer, a nyelvészettől kezdve egy csomó helyen felbukkant, aztán a színházesztétika is nagyon felkapta a cselekvés általi jelentetéstulajdonítás elméletét.
A happening és a performansz ugyanakkor alapvetően képzőművészeti műfajok, aminek a kontextusa az, hogy egy meditatizált kultúrában élünk, ahol a közvetlen megnyilvánulásoknak nagyon leszűkültek a lehetőségei, nagyon sok minden közvetett módon jelenik csak meg, tehát én például a Kontextus Programról is csak mások híradásai által, vagy valaki által felvett videó által értesülök, és így tovább.
A performativitás tudományos diskurzusát is értelmezhetjük úgy, hogy mivel szinte minden közvetett formában jut el hozzánk, ezért a mediatizált közegben a valós tett felértékelődik, ami az eredeti értelme a happeningnek és a performansznak is, hogy nem imitatív, hanem tényleges tettekből áll. A másik pedig a közvetlen tapasztalat, ami meglehetősen ritkává vált.
F.B.: Meg az időbelisége talán. Az, hogy a tapasztalás is teljesen egyidejű a történéssel. Sok mindent mi már csak fotó- vagy videó-dokumentációból ismerünk, de ott lenni, és azt tudni, hogy ez még egyszer ugyanígy nem fog megtörténni, még akkor sem, hogyha ugyanígy előadják, annak biztos, hogy van jelentősége.
B.B.: Számomra a repertoárszerűség is egy kérdés. Meg lehet ismételni mondjuk egy happeninget, de az szükségképpen más lesz, mert ott a résztvevők alakítják végül is a dolgot és ez hatással van a résztvevőkre és a dolog kimenetelére. A performansz esetében már nem teljesen ugyanez a helyzet. A 90-es években megváltozott ez a közeg, performansz-fesztiválok alakultak világszerte, és ahogy utazgattak a szerzők, kézenfekvő lett azt előadni újra, ami már máshol jól összejött, és lassan egy repertoárja is kialakult az egyes szerzőknek. A legjobbak szerintem ellenállnak ennek a kísértésnek.
Szóval a performansz kontextusához tartozik, hogy a korszellem is változik körülötte. Ugyanakkor én a pontos fogalomhasználat híve lennék, nem biztos, hogy ugyanúgy kéne hívni minden élő eseményt, mert az egész kifejezés…
T.B.: … elhasználódik, inflálódik.
B.B.: Így van.
F.B.: Azt gondolom, hogy ebből a szempontból egy kicsit lehetett volna strukturáltabb, vagy fókuszáltabb a program. Akár úgy, hogy a résztvevő tapasztalja meg, hogy mi a különbség performansz és happening, vagy performansz és performansz között. Vagy ne tapasztalja meg, ha már olyan tétje van, amit nem szeretne vállalni. Ezeknek lett volna jelentősége. E tekintetben, inkább közösségi foglalkozásnak tűnt nekem.
B.B.: Ízelítő volt?
F.B.: Jól mondod.
B.B.: Kiderült számotokra, hogy mi az, amivel ti behatóbban foglalkoznátok ezek közül a témák közül?
F.B.: Atekintetben mindenképp ráerősített az elképzeléseimre, hogy mennyire fontos a kultúraközvetítés edukációs jelentősége. Hogy amit Független Képzőművészeti Tanszék csinál, annak nemcsak előképei vannak, hanem valós helye kellene legyen az intézményrendszerben.
A performansznál maradva például fontos volna, hogy visszavezessük a galériatérbe. Úgy látom a Liget galériában elég sokat foglalkoznak ezzel szerencsére, de nekem régi vágyam, hogy rendszeres és erőteljesebb jelenléte legyen. Főleg a művházak telephelyeiként működő galériákban.
B.B.: A nem profit-orientált galériákban?
F.B.: Igen, bár nem annyira a finanszírozás formája fontos szerintem, hanem hogy tudatosítsuk, hogy az ilyen események is a kötelező feladatellátás részei. Hogy érdemes lenne a kulturális befogadói igény kielégítése helyett az ismeretterjesztés és az edukáció felé elmozdulni.
B.B.: Számodra mi volt a legemlékezetesebb alkalom a kontextus-események közül?
T.B.: Nincs egy konkrét téma, amit azóta továbbviszek, inkább sok apróság volt, amit be tudtam építeni. A workshopok lehet, hogy rövidek voltak, de mégis olyan helyzeteket teremtettek, amiket én például még sosem próbáltam ki, ezért ezek számomra nagyon izgalmasak voltak. Kelemen Kristóf és Török Timi dokumentumszínházas workshopját külön kiemelném. Az ugyan látszódott, hogy nem voltunk összesszokott társaság, és zavarban volt mindenki, de jót tett, hogy kicsit a határainkat feszegettük. Még több közösségképző ereje lett volna, ha lett volna idő egy kicsit mélyebbre menni.
B.B.: Szerinted a hányan maradnak a következő kurzusra ebből a ötven-hatvan emberből?
T.B.: Szerintem közben is volt már egy elég erős lemorzsolódás, szóval átlagosan egy-egy alkalmon húsz-huszonöt fő volt ott végig.
B.B.: Hát az nem is baj feltétlenül, mert húsz ember sokkal könnyebben bevonható valamibe, mint ötven.
T.B.: Szerintem ennyien lesznek most is. Azt gondolom, akik kitartottak a végéig, ők fognak megint jelentkezni, és nyilván egy csomó új ember is, mert híre ment a dolognak.
F.B.: Igen. Sok időt nem vesz el, nagyon kényelmes, hogy kéthetente, nagyjából egy este lemegy, és ettől szerintem nagyon sokaknak szimpatikus. Nem tudom mennyien lesznek, de biztos, hogy érdekes lesz azoknak, akik elmennek. Én egy percig nem unatkoztam. Akkor sem, amikor olyan téma volt, amit már ismertem, nagyon izgalmas volt, hogy a gyakorlat és az elmélet is megjelenik.
B.B.: Aprópó gyakorlat, számotokra a kiállítás, mint a prezentáció végső formája, egy kiemelt motívum lehet, hiszen kurátorként ez része a ti feladatkörötöknek. Milyen intenzitással vettetek ebben részt, illetve mi volt a benyomásotok a közösen kialakított kiállítással kapcsolatban?
T.B.: Nagyjából úgy tudtunk részt venni benne, hogy a megnyitó előtti héten az építési időszakában beírhattuk magunkat időpontokra, de az, hogy effektíve mit fogunk csinálni, az ott derült ki.
B.B.: Illetve már a tematikába ki voltak jelölve bizonyos motívumok, tehát a polaroid fotók például, azt hiszem, az az identitás részhez kapcsolódtak.
F.B.: Szerintem itt is az látszott, hogy ez egy kísérleti időszak. Ugyanakkor Attila, azzal, hogy meghatározta a kurzus-tematikákat, már rögtön azt is befolyásolta, hogy mit fogunk kiállítani.
B.B.: Az előadókkal együtt, valószínűleg a polaroidot Horváth Gideonékkal találta ki, vagy Berei Zoltánnal a pecsétes, asztalos installációt.
F.B.: Gondolom, igen. De el tudom képzelni, hogy ezek is megvoltak előre. Bátor vállalás azt mondani, hogy kiteszek hat képet (festménynapló), amiről nem tudom, hogy műtárgyként megállja-e a helyét, csak azért, mert dokumentumként igen. Ezért sem mindegy, hogy kivel dolgozik az ember. Lehet, hogy Attila fejében, amikor ezt kitalálta, akkor még az volt, hogy idejön tizenöt művészetis diák, és megfestik a Sixtus Kápolna mennyezetét, vagy olyan új könyvtárgyak születnek, amik utána kódexként évezredekig, itt lesznek előttünk, erre beállítunk mi, akiknek a toll is kiesik a kezéből.
Azt nem szabad elfelejteni ugyanakkor, hogy Attila művészként kezeli ezt a pedagógiai folyamatot is. Gyakorlatilag mi az ő művészetének kibontakoztatói voltunk végig, az összes professzorral és az összes előadással együtt. Ebben nekünk azért olyan sok mozgásterünk nem volt.
B.B.: Attila a szubtilis, szinte láthatatlan beavatkozások mestere. A kép hűlt helyét, vagy az elszíneződést a falon bekeretezi mondjuk, esetleg a teremőr párnáját, vagy elbontja a Liget Galéria álfalát, és hogyha nem tudnád, hogy mi helyett van ott ez a látvány, akkor csak néznéd, hogy hol van a mű. Tehát ez remekül passzol az ő életművébe. Ezzel a rizikóval együtt, hogy ti performatívan részt vettetek például a festmény elkészítésében. Eldőlt a szín, azzal már egy komoly esztétikai döntés született.
F.B.: Attila nem hallgatta el egy percre sem, hogy ő mivel foglalkozik. Nagyon sokszor kommunikálta, hogy mi is ez a Független Képzőművészeti Tanszék. Aki hallott erről, azt is tudta, hogy igazából ez is egy művészeti projekt. A magam részéről minden ilyen alkalomnak örülök, hogy ha tapasztalok, hallhatok, tanulok valamit.
B.B.: Az Indigó csoport, vagy a FAFEJ is egy heterogén közösség volt, ott a képzőművészek mellett fotós, judaista, iparművész, filmrendező, matematikus, művészettörténész is volt, egy változatos társaság alakult ki. És egy lendület, a kreativitás új felfogása, ami egyébként a korszellem része volt, és amit Erdély nagyon érzékenyen megérzett.
F.B.: Ami számomra nagyon fontos az egészben, az az, hogy a Kontextus Program maga is a hiányt tematizálja. Hogy maga a Független Képzőművészeti Tanszék is a közművelődési rendszeren kívül végzi el annak a feladatát. Ezért furcsa nekem, hogy ez miért csak a CEU-n valósulhat meg.
T.B.: Hát mert ki tud forrást biztosítani egy ekkora volumenű projektre?
F.B.: Igazad van. De ennek nagyon nagy jelentősége lenne szerintem a közművelődési intézményekben.
B.B.: A közművelődési intézményekben?
F.B.: Igen, a művelődési házakban, a közművelődési kiállítóterekben. Egy ilyen program azért jön létre így, mert egy bizonyos szcéna nem látja el a feladatát.
B.B.: Szerintem nemcsak a közművelődési intézmények szereptudatossága kérdés, más szintekről is elmondható, hogy a kontextus működése akadozik.
[1] Kontextus Program — Művészeti gondolkodás, társadalmi elkötelezettség. A CEU Demokrácia Intézet és a Független Képzőművészeti Tanszék ingyenes, interdiszciplináris programja, bármilyen tanulmányi területen tanuló egyetemisták számára. Bevont résztvevők: Balla Zoltán, Baracsi Erzsébet, Benedek Kata, Berei Zoltán, Csányi Gergely, Dollár Papa Gyermekei (Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás), freeszfe Performance Osztály (Berecz Zsuzsa, Sarah Günther, Melykó Richárd), Horányi Péter, Horváth Gideon, Jenei Szilveszter, Kelemen Kristóf, Kmetyó Annamária, Keserue Zsolt, Kontler László, Kovács András, Kovács Gyula A., Ladik Katalin, Mélyi József, Monhor Viktória, Oláh Norbert, Poór Dorottya, Rajk Judit, Sebők Marcell. Sztefanu Marina, Török Tímea, Vető János.