B. B.: Hogyan merült föl ez a téma? Honnan jött az ötlet?
M. E.: A kezdeti elképzelés az volt, hogy szorosabban akarunk együttdolgozni a tagokkal. Az előkészítő folyamatot már előre kitaláltuk, hogy ezt az egész közös munkát összekötjük azzal, hogy megismerjük azoknak a tagoknak a mostani munkásságát, akik alapból aktívabbak. Kiírtunk egy konzultációs időpontot, amire elég sokan jelentkeztek, és amiből végül is egy portfólió-review hangulatú dolog lett, ahol egymás előtt, meg előttünk is prezentálták a tagok azt, hogy most hol tartanak, illetve mi az, amit ki szeretnének állítani.
Amikor már túl voltunk kettő ilyenen, mi magunk is megnéztük a portfóliókat, akkor kezdtünk el gondolkodni azon, hogy milyen rendszerben lehetne bemutatni a műveket, amiket első körben kiválasztottunk. Szóval hogy ne csak… ne egy ilyen szalonszerű valami legyen. Mert igazából egy ilyen bemutatónál még az is normális. Maga a helyzet, az hasonló egy ilyen szalonhelyzethez.
B. B.: Előre elhatároztátok, hogy ti hárman fogtok együtt dolgozni, vagy ez véletlenül alakult így? Felkérés volt, vagy ti kerestétek meg a Stúdiót?
J. A.: Felkérés volt. A Stúdió vezetősége választott három embert a saját tagságából.
B. B.: Tehát a vezetőség javaslata alapján állt össze a kurátori gárda. Gondolom, ismertétek egymást.
J. A.: Igen, különböző felállásokban már együttműködtünk korábban is, de így hárman még nem dolgoztunk együtt. És mivel tudtuk, hogy ki lesz a másik kettő, ez szerintem mind a hármunknál egy elég erős érv volt amellett, hogy belevágjunk a dologba.
Ő. E.: Azonkívül meg nyilván nagyon érdekes az, hogy itt van ez az egyesület, aminek a teljes tagságát valahogy be kéne mutatni, reprezentálni kéne. Egy csomó kérdés van, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Hogy kis csoportokat lehet-e belőle bemutatni, vagy azokat, akik éppen a legaktívabbak? Vagy kéne csinálni egy ilyen szalonszerűséget, ahol mindenki bemutatkozik? Szóval hogy mi a cél, meg kikből áll az a közönség, aminek be akarjuk mutatni ezt. Ezek voltak a legalapvetőbb kérdések szerintem a legelején.
M. E.: Azt sem állítanám, hogy ismertük volna a tagok összes munkáját. Nagyon tanulságos volt minden szempontból, mikor megnéztük ezeket a portfóliókat. Nekünk szerintem feladatunk, hogy a saját generációnkat is megismerjük. Azt lehet tudni, hogy kik az irányadó művészek mondjuk az eggyel vagy kettővel vagy hárommal idősebb generációban. De a saját korosztályunkban azért még nincsenek így kialakulva ezek az erőviszonyok.
B. B.: Pont ezek az évek formálják, döntik el, hogy valaki a pályán marad-e hosszú távon.
Ő. E.: Igen.
J. A.: Az elején azon gondolkodtunk – mielőtt még a konkrét anyagokat begyűjtöttük volna, vagy egyáltalán kitaláltuk volna, hogy mi mentén kérjünk a tagoktól javaslatokat – hogy mit nem szeretnénk csinálni, vagy mi az, amit nagyon szeretnénk.
Azt például eldöntöttük, hogy nem szeretnénk így a semmiből kitalálni egy nagyon erős központi koncepciót, hanem inkább valamilyen ernyőként szolgáló gondolatmenetet keresünk, amire elég sokféle művészi attitűd felfűzhető. Szerintem végül ezekkel a művészszerep-lehetőségekkel – amit nyilván egy szinten komolyan is vettünk, de azért elég sok játékosságot is hagytunk benne – jó megoldást találtunk erre.
Azért se szerettük volna azt, hogy egy nagyon erős, tematikus koncepció legyen, mert azt gondoltuk, hogy az nagyon leszűkítené a tagoknak a körét, akiket őszintén érdekel az adott téma. Akiket meg nem érdekel, csak kiizzadnának magukból valamit, hogy részt vegyenek – ezt sem szerettük volna. Azt gondoltuk, hogy először tényleg megnéznénk, tágabb körben, hogy ki min dolgozik, hogy abból rajzolódjon ki valami számunkra. A felhívás, amit közzétettünk, azt a célt szolgálta, hogy ne csak azzal a nagyjából tizenöt-húsz emberrel dolgozzunk együtt, akik egyébként is az összes stúdiós eseményen ott vannak, hanem hogy minél többen jelentkezzenek. Végül elég sokakat el is értünk vele.
B. B.: Hányan jelentkeztek?
M. E.: Hetven körül?
J. A.: Aha! Szerintem igen.
Ő. E.: Ami elég sok ahhoz képest, hogy nagyjából szerintem ennek a fele az, aki aktív tag a Stúdión belül.
B. B.: Nekem olyan emlékeim vannak a nyolcvanas évekből, hogy az éves kiállítás volt a legnépszerűbb esemény a tagság körében. Akkoriban is kábé ennyien jelentkeztek, ha nagy múzeumban volt meghirdetve, akkor előfordult, hogy százan is.
Ő. E.: Na igen, csak most az a helyzet, hogy nincs nagy múzeum.
B. B.: Mik voltak a meghirdetett kondíciók?
J. A.: A kondíciók kialakítása előtt az előző két-három éves kiállítást is megnéztük. Az utolsó esetében, amit Timár Kati szervezett, gyakorlatilag az volt, hogy bárki részt vehetett, aki megvalósította a saját elképzelését. Ami egyrészt önszerveződést, önállóságot jelentett, másrészt meg volt egy közös együttgondolkodási folyamat, ami egy éven keresztül tartott már a kiállítás előtt. Ez volt tulajdonképpen a fő szervezőelve az egésznek, és nagyon-nagyon sok kicsi helyszínen volt megrendezve. Előtte Dunaújvárosban volt, azt megelőzően pedig a Nemzeti Galériában. Mi most azt gondoltuk már az elején, hogy több kicsi, független, de alapvetően művészettel foglalkozó helyszínt szeretnénk használni.
Ő. E.: Megegyeztünk abban, hogy nem tűnik fenntarthatónak az a folyamat, hogy a kiállító művészek és a kurátorok a kiállításokat megelőzően folyamatosan arra fordítják a legtöbb energiát, hogy helyet találjanak maguknak. Inkább arra törekedtünk, hogy megmutassuk azt, hogy mik azok a helyszínek, amiket használhat ez a közeg. Hogyha van egy fiatal művész, aki be szeretné mutatni a munkáit, és mondjuk FKSE-tag, akkor melyek azok a helyek, ahol ezt megteheti, vagy hol kopogtathatnak a fiatal kurátorok, hogy „van ez a kiállítás, és szeretném ezt megcsinálni!” Szóval ennek a közegnek a működésével foglalkoztunk. Fontos alappont volt, hogy a saját közegünkön belül szeretnénk maradni.
M. E.: Ami egybecsengett azzal, hogy ez a portfólió-nézegetés is olyan volt, hogy egymást is láttuk ezeken az alkalmakon. Nem azt mondom, hogy nagyon erős lett a közösség, tehát nem ilyen buli szintű élmények voltak, ahol lapogatni lehet egymást, meg tényleg összejönni, hanem egyszerűen csak jók voltak ezek az alkalmak arra, hogy megismerjük egymás munkásságát. Tehát inkább networkölés volt. Ebbe ugyanúgy beletartozott az, amit Eszter mondott a helyekről, hogy akkor ők, akikkel együtt dolgozunk, az FKSE tagjai tényleg megtalálják ezeket a helyszíneket, hogyha akarnak egyénileg kezdeményezni kiállítást vagy bármit. Már benne legyen a fejükben, hogy ezek elérhető helyszínek.
Szerintem az is fontos tapasztalat volt nekünk, hogy ezeknek a helyszíneknek már bejáratott publikációs csatornái vannak. Nagyon nagy pluszmunka lett volna megszervezni, hogy ismeretlen helyekre tényleg eljöjjön valaki olyan, aki nem a kiállítónak a…
Ő. E.: …az anyukája.
B. B.: Számomra végül is csak a Kisterem volt, ami bizonyos szempontból kilógott a helyszínek sorából, mint kifejezetten elit profilú kereskedelmi galéria.
J. A.: Ötven kiállítónk volt végül, ami elég sok. Voltak köztük olyanok, akik aránylag nagyméretű munkát állítottak ki. Tehát volt egy pont, ahol rájöttünk arra, hogy mindenképp kell öt helyszín. Sőt igazából öt plusz egy, mert a Stúdióban nemcsak a Stúdió Galéria terét használtuk, hanem a 2. műtermet is, ahol egy plusz kis külön kamara-kiállítást csináltunk az archívumkezelőknek.
Igazából egy csomót gondolkodtunk azon, hogy mi lenne erre alkalmas tér. Elég sokakat megkerestünk, a Kistermet például eredetileg nem is azzal a galériatérrel kapcsolatban, ahol a fő kiállításaik szoktak lenni, hanem a mellette található tér miatt, amit ők is projekt jelleggel használnak. Viszont kiderült, hogy ott már van lekötött kiállításuk, a „rendes” galériatérben pedig nincs. A velük való együttműködés számunkra nagyon pozitív meglepetés volt. Szabad kezet kaptunk a rendezést illetően, de mindenben segítettek. Tényleg nagyon nyitottan álltak hozzá a kiállítás befogadásához. Ez a szerepvállalás valahol egyébként sokat elmond a közeg állapotáról.
B. B.: Ha ötven kiállító volt, és hetvenen jelentkeztek, akkor ezek szerint nem mindenki állított ki végül.
Ő. E.: Nem. Volt egy szűrés.
J. A.: Egyrészt olyan szempontból is szűrtünk, hogy kik azok, akiknek a munkáit el tudtuk képzelni ebben a keretben. Egy idő után, amikor már elkezdett kikristályosodni, hogy mi lesz a szervezőelv, akkor láttuk, hogy ki az, aki valami új színt vagy újabb foglalkozást, analógiát be tud hozni, vagy volt egy-egy olyan munka, ami valami izgalmasat hozzátett két másikhoz. Tényleg a munkákból indultunk ki.
Ő. E.: De a helyek szűkössége miatt is adódott a szűrés… így is iszonyú sokat sakkoztunk, hogy mi mindent tudunk bemutatni.
M. E.: Igen. Azt az elején is mondtuk a tagoknak, hogy ez egy kurátori projekt, egy válogatás lesz. Tehát nem az lesz, hogy beadják a portfoliót, és akkor ezzel automatikusan már kiállítókká válnak, hanem hogy elkezdődik egy folyamat, aminek a végén x kiállítóval bemutatkozik az FKSE.
J. A.: Ehhez a kurátori koncepcióhoz még annyi, hogy azt viszont fontosnak tartottuk, és mondtuk is mindenkinek, hogy az, ahogy mi bedobozoljuk őket, felülírható…
B. B.: A bedobozolás azt jelenti, hogy hívószavak mentén rendeztétek el az egyes kiállításokat?
J. A.: Igen, szerepkörök, vagy foglalkozások mentén.
B. B.: Fel tudjuk sorolni, hogy mik voltak ezek a szerepkörök?
J. A.: Etnográfus, kulturális antropológus, művészettörténész…
Ő. E.: Ez egy kategória volt. Tehát akik valamilyen módon a tárgykultúrával foglalkoznak.
M. E.: Hacker, az is volt.
J. A.: Igen. Az is. Archívumkezelő, archivátor, örökségkezelő.
Ő. E.: Muzeológus. Ez volt a másik, de az előzőhöz kapcsolódó.
M. E.: Ehhez tartozik még, hogy a helyszínek egyben ezeket az egységeket is jelentették. Tehát amiket most elmondtunk, azok a Stúdió Galériabeli, meg a 2. műteremben rendezett kiállítás hívószavai voltak.
Ő. E.: Az első kettő.
M. E.: Szóval az itt bemutatott művészi gyakorlatok valamilyen módon az archívummal foglalkozó, vagy társadalomtudományokhoz kapcsolódó tevékenységformák voltak. A következő helyszín az Artbázis volt, a vizionárius szekció, azok a művészek, akik tényleg vizionárius módjára… a transzcendenssel foglalkoznak… tehát volt bennük egy ilyen…
Ő. E.: Egy ilyen szakrális vonulat is volt, de nem csak az.
M. E.: Ez persze a mi interpretációnk volt, mert ezek a képek tipikusan olyan művek voltak, amelyeket sokféleképpen lehet értelmezni. De nagyon összetartó anyag lett… egyébként egy szoros válogatás, de nagyon feszes volt attól szerintem, hogy ezt a kategóriát létrehoztuk. Fontos volt nekem az, hogy megjelenjen ez a vonal, mert szerintem ez egy alulreprezentált terület. Most nem annyira menő, hogy ha valakinek ilyen típusú gondolkodása van. Ha megnézzük, hogy milyen kiállítók vannak az intézményekben, vagy a galériákban, szerintem ott is kevésbé jellemző művészi attitűd ez, az ilyen transzcendens iránt érzékenyebb alkotói figurák szerintem kevésbé vannak jelen. És egyrészt ez jó élmény volt, hogy mennyi ilyen alkotó van a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában, meg az is, hogy ezzel lett szerintem teljes ez a bemutató. Tehát magához az éves kiállításhoz nagyon sokat hozzátett, hogy volt egy ilyen. Mert a többi szerepvállalás, amiket felsoroltunk, az mind inkább tudományos volt. Ez meg valami egészen más.
B. B.: Végig tudtunk menni az összes helyszínen ilyen szempontból, hogy elhangozzanak ezek a kulcsszavak?
J. A.: A negyedik helyszín a 115-106 lakásgaléria volt, amit Timár Kati művészettörténész működtet. Nagyon inspirálóan hatott ránk, hogy egy magántér is benne lehet. Eredetileg pont ezt a családi örökségek, családi múlt feldolgozás-témát akartuk ott bemutatni. Végül azonban nem ez került ide, hanem az az anyag átment egy galériatérbe, ide pedig a természettudományos részleget tettük. Tehát a mérnökök, programozók, taxonómusok és mindenféle más természettudósok. Valahogy engem végig egy régi iskolai fizikaszertárra emlékeztetett a végeredmény.
Nyilván nem akartuk nagyon retróra megcsinálni, de szerintem végül egy ilyen furcsa, ilyen… nem tudtad eldönteni, hogy most hol jársz-jellegű hely lett belőle. Azt nagyon érdekesnek találtuk, hogy mennyire sokakat inspirál egy ilyen mérnöki, vagy természettudományos analógiákon nyugvó megközelítés. Trapp Dominikától kezdve, aki mondjuk bélrendszerekkel foglalkozik, és tényleg mint egy alkimista, szójatejből csinál furcsa, mesterséges bőröket, meg kristályokat bóraxból, Molnár Zsoltig, aki iszonyú precíz struktúrákat készít a kollázsaihoz, amik egyébként eléggé absztrahálva mutatnak be különböző gépeket, szerkezeteket, de úgy, hogy nem nagyon tudod visszafejteni, hogy mi az eredeti funkciójuk. Vagy például Czene Mártának volt egy videója, ami az önszerveződést természetben rögzített analógiákkal mutatta be, tehát hogy a buborékok, meg a mágnesgolyók hogyan állnak össze csoportokká.
Ő. E.: Igazából úgy választottunk ki egy-egy fogalmat, hogy érzékelhető legyen az, hogy mennyire sokfajta alkategóriája lehet az adott témának. Szóval hogy nagyon sokféle szálon lehet bekapcsolódni a természettudósok, vagy a vizionáriusok közé is – nemcsak a módszer lehet egészen más, hanem a megközelítés is, meg a cél is.
J. A.: Arra is törekedtünk az összes kategóriánál, hogy olyan munkák is legyenek kiállítva, amik esetében tényleg nehéz eldönteni, hogy ez most miben más, ha egy művész csinálja, vagy hogyha egy valódi olyan foglalkozású ember. Tehát hogy miben tér el az, hogyha Fátyol Viola költözik le egy asszonykórushoz a legkisebb magyar városba, vagy mitől más, hogyha ezt egy kulturális antropológus teszi.
Szécsényi-Nagy Lorándnak volt például a 115-106 lakásgalériában egy Nipkow-tárcsás televízió elvén működő gépe, amit ő épített, és tényleg működik. Azt szerettük volna, hogy ez beindítsa az emberek fantáziáját, hogy egy művész miért csinál egy Nipkow-tárcsás tévét. És ezt sok hasonló munkánál körül lehetett járni, hogy ki az, akinek csak a témája hasonló, mint mondjuk egy etnográfusnak, míg másnál a módszer is tényleg egy az egyben ugyanolyan, mégis nyilván más a végeredmény.
B. B.: Ez mindig a professzionális kontextustól függ.
J. A.: Hát igen. Nyilván, persze! Ezt is szerettük volna megmutatni, hogy ez mindenkinél mást is jelent, tehát a viszonyulás az adott szakmához vagy szerephez.
B. B.: Melyik volt a következő helyszín?
Ő. E.: Az ötödiket meg a hatodikat együtt mondanám el, mert igazából egyszerre nyíltak, és valamilyen szinten kapcsolódnak is tartalmilag, vagy a fogalomhasználat szerint. A Laborban és a Kisteremben volt az ötödik és a hatodik helyszín, ezek nyíltak utoljára. A Laborban a szociológusokat, politológusokat, aktivistákat próbáltuk meg bemutatni, folytatva egy kicsit a társadalomtudományos megközelítésmódot. Vele szemben, a Kisteremben pedig az urbanistákat, vagy a várossal valamilyen módon foglalkozó képzőművészeket állítottuk ki. Igazából itt is érvényes volt az az elv, hogy lehetőség szerint minél többféle művészt mutassunk be, minél többféle alkotással. Simon Zsuzsinak a munkái ugyanúgy egy térben voltak Süveges Ritának a festményeivel, amik alapvetően nagyon különböznek mind megvalósításban, mind a gondolatiságban első körben, ami pont arra világít rá, hogy ez nem egy ilyen kizáró tényező, ami korlátozná azt, hogy ezen a fogalmon belül mind a ketten megjelenjenek.
B. B.: Apropó festmény. Mediálisan mennyire volt sokszínű az éves?
J. A.: Épp ezen gondolkoztam, miközben Eszter mesélt, hogy mennyire érdekes, hogy ezt a szempontot, amikor válogattunk, amennyire én emlékszem, nem tartottuk igazából szem előtt, viszont a végső anyag szerintem nagyon-nagyon sokféle lett mediális szempontból is. Voltak fotók, videómunkák, installáció…
Ő. E.: Mindegyik kiállítóhelyen voltak festmények is.
B. B.: Más tradicionális műfajok is előkerültek?
J. A.: Hát ezen egy kicsit gondolkodni kéne! Szobrászat nem nagyon volt.
Ő. E.: De, például Martin Henrik munkája.
J. A.: Egy adott ponton elkezdtünk a műfajiságról gondolkozni, hogy amikor feltesszük ezt a viszonylag egyszerűnek tűnő kérdést, hogy a képzőművészet micsoda pontosan? És választunk másfajta foglalkozásokat, eltérő megközelítéseket, amik ingáznak meg lavíroznak különböző műfajok között. Míg például az egyetemeken meg a főiskolákon ezek nagyon szigorúan szét vannak választva egymástól, hogy ki az, aki festő szakra jár, ki az, aki szobrász szakra. De aztán később, amikor elkezdtük szervezni a kiállítást, egyértelművé vált, hogy ezek nem maradnak meg, hogy nem tudom, a festő az fest… szóval hogy nem azt fogja csinálni szükségszerűen, és ez itt is nagyon megjelent.
Ő. E.: Igen, például Kútvölgyi-Szabó Áron, aki szobrászként végzett, nem szobrot állított ki, hanem egy installációt. Vagy Ember Sárinak nem fotói voltak kiállítva, hanem tintarajzai. Tehát ők maguk is teljesen szabadon mozogtak a különböző műfajok között.
B. B.: Tehát a téma volt számotokra fontos, nem a médium. Pontosabban a munkamódszer és a téma.
J. A.: Tényleg arra építettünk, hogy megnézzük ezeket a portfóliókat, és végignézzük, hogy ki mit csinált az elmúlt időszakban, mert az is fontos volt, hogy ne menjünk vissza a nagyon régi munkákig, hanem hogy legyen egy ilyen időbeli zártsága az anyagnak.
M. E.: Azt még nem mondtuk el, hogy a központi koncepció végül is abból indult ki, hogy rengetegféle tevékenységet láttunk. És azt is akartuk, hogy egy kicsit populárisabb legyen ez az egész, ezért a címadással Pain-nek A szex vajon mi? című számára utaltunk (ami sokaknak le is jött). Valami nagyon alap-dolgot akartunk kommunikálni, hogy tényleg bejöjjenek az emberek megnézni, érdekelje őket, hogy mi a kortárs képzőművészet. Ezt azzal is összekötöttük, hogy van ez az általános hozzáállás, félelem, vagy nem tudom, micsoda, ami zavarba hoz sokakat a kortárs képzőművészet kapcsán, és olyan szinten, hogy kényelmetlenné vagy kínossá válik nekik az, hogy esetleg nem értenek valamit a kiállítótérben. Pedig ehhez csak azokat a formákat kell megtanulni, hogy mit olvassanak el ahhoz, hogy megértsenek a kiállítótérben egy-egy dolgot. De ha nagyon benne vagyunk, akkor hajlamosak vagyunk elfelejteni azokat az embereket, akik nem ebben töltik a mindennapjaikat. Mi azt akartuk, hogy legyen egy ilyen nyitottság és könnyedség az egészben.
Alapvetően azt a kérdést tettük fel, hogy mi a képzőművész, és azt akartuk – legalábbis a falszövegben is ezt kommunikáltuk – hogy a képzőművész alapvetően egy gondolkodó, és a művek ennek a gondolkodásnak a manifesztumai, vagy ahogy ő fogalmazza meg a gondolatait arról, ami a vizsgálatának a tárgya, az az ő művészete. Tehát ahogy és amiket csinál, műtárgyakat, az a gondolkodásának az eredménye. Míg mondjuk egy társadalomtudósnak a szöveg… ugye a legtöbb gondolkodónak a szöveg a médiuma, a képzőművésznek nem föltétlen.
Ezt akartuk valahogy kommunikálni, hogy ez a gondolkodó ennyiféleképpen tud hasonlóan gondolkodó lenni, mint mondjuk az urbanista, a természettudós, az archivátor, vagy nem tudom, mi – az összes szó, amit fölsoroltunk, az mind a gondolkodásnak egy formája, és ez az, ami… tehát hogy végül is ennyire egyszerű megfogalmazni azt, hogy mi a képzőművész. Egy gondolkodó, akinek különböző útjai meg eszközei vannak, amiket kölcsönözhet is akár…
Ő. E.: Amikor kitaláltuk ezeket a kategóriákat, akkor egy kicsit cél volt az is, hogy túlpörgessük a dolgot. Alapvetően az, hogy a képzőművész mint termelő, az igazából a huszadik század elejéről származó elméleti vita vagy kérdésfelvetés, és ezzel nyilván mi is foglalkozunk, hogy mi a szerepe a képzőművésznek alapvetően, meg mi az, amit ő csinál, mivel foglalkozik. De ez nem egy ilyen szemellenzős elhatározás, hogy márpedig berakunk embereket kategóriákba, és akkor azok ott maradnak, mert azt mondtuk rájuk, hogy idetartoznak, hanem az egésznek akartunk egy ilyen könnyedséget is adni. Már szóba került, hogy mindenkinek jeleztük, hogyha nem találja helyénvalónak azt a kategóriát, amibe került, akkor szívesen vesszük, hogy ha javasol mást, bíztattuk őket arra, hogy legyenek partnerek abban, hogy változtassunk, ha kell. Merthogy tökre benne van az, hogy valaki… nem tudom, utálja ezt a jelzőt.
J. A.: A közönségbarát kommunikációhoz az is hozzátartozott, hogy kinyomtattunk színes matricákat, (a művész mint valamicsoda). Ezt egyrészt a városban is lehetett terjeszteni, másrészt viszont a kiállítótermekben is kitettük, és minden megnyitón bátorítottuk a közönséget arra, hogyha valamelyik döntésünket felülbírálná, vagy kiegészítené, akkor nyugodtan ragassza oda az adott helyre. Úgy volt, hogy a műcédulák alatt ott volt a mi matricánk, hogy mi melyik kategóriába tettük az adott művet, és azt ki lehetett egészíteni. Aránylag sok be is gyűlt a kiállítás végére, szóval úgy tűnik hogy rákaptak az emberek!
B. B.: Számomra az edukációs funkciója is nagyon érdekes volt ennek a felsorolásnak, mert tudatosítja a nézőkben azt is, mintegy mellékesen, hogy a művészi tevékenység is munka. A módszer, az oda vezető út nem szokott tematizálódni annyira, a kiállításon mindig csak egy (vagy több) tárgy van, a végeredmény.
Ő. E.: Ez is benne volt abszolút!
M. E.: Igen.
A szövegközi felvételeket Pálinkás Bence, Zellei Boglárka, Bartha Máté és Simon Zsuzsanna készítette.