Molnár Éva: 1955-ben kerültem a Fészek Művészklubba, mely 1948 – az államosítás – óta Művészeti Szövetségek Házaként működött. A színház- és filmművészeti szövetség titkára voltam feloszlatásáig, 1957-ig. A klubban vegetált egy 600 kötetes könyvtár, a háború előtti olvasóterem utódjaként. Alapanyaga körülbelül 500 könyv a XIX. század végi, XX. század eleji angol, német, francia művészeti folyóiratok bekötött számaiból illetve ugyanebből az időből származó, főleg német művészeti sorozatokból, monográfiákból és körülbelül 100, ötletszerűen vásárolt irodalmi és zenei könyvből állt. Ezt a gazdátlan könyvtárat vettem át 1957 augusztusában. Hál Istennek, senki sem tartotta fontosnak a könyvtárat, senkit sem érdekelt, mit csinálok, inkább menedékként ajánlották föl nekem ezt a helyet. Kedvet kaptam ahhoz, hogy ezeken az „alapokon” egy igazi, modern művészeti könyvtárat hozzak létre. Kölcsönkapott külföldi katalógusokból a legkorszerűbb nyomdai technikával készült könyvekkel egészítettem ki a régi állományt és fogtam hozzá a teljesen hiányzó modern anyag pótlásához. Érdekes módon anyagi problémák nem voltak, amit akartam, mindig meg tudtam rendelni. Sőt, különböző trükkökkel – ez egy külön történet – devizát is szereztem nyugati folyóiratok rendelésére, így 1958 végére nagyjából tízféle, a hatvanas évek elejétől pedig már 48-féle külföldi folyóiratot járattunk.
Pillanatokon belül elterjedt az új könyvtár híre, és már az ötvenes évek végétől olyan új látogatók jelentek meg, mint Zemplényi Magda, Schönberger Armand, Gyarmathy Tihamér, Barcsay Jenő, Korniss Dezső, Kassák Lajos és mások. Velük együtt kezdtek járni az akkori fiatalok: például Csernus, Lakner, Frey Krisztián, Konkoly, Tót Endre, Konok Tamás, Bak, Hencze, Nádler. Elkerülhetetlenül merült fel a gondolat, hogy kiállítási lehetőséget kell teremteni azoknak a művészeknek, akiket a Hivatal a 3. nagy T betűvel jelzett. Már 1957 végén rendeztem ugyan egy kiállítást az Európai Iskola élő művészeinek a Fészek nagy előadótermének egyik szárnyában, de mivel az épületben akkor a vendéglátás mellett csak a nagyterem és a könyvtár állt rendelkezésre közösségi célokra – a többi helyiséget a szövetségek irodái és a Művészet szerkesztősége foglalta el –, folyamatos, tervszerű kiállítási munkát nem tudtunk végezni. Csak ha úgy adódott, egy-egy szigorúan szakmai bemutatót hoztunk létre.
1965-ben, a Klub átépítése után jutottam hozzá a Székely teremhez, ahol végre saját helyiségben kezdtem kiállításokat rendezni. Az ott megvalósított program alapján kaptuk 1981-ben a minisztériumtól egy új galéria felépítéséhez szükséges támogatást. Kezdetektől kizárólag progresszív művészeket mutattunk be, akkoriban erre másutt alig nyílt lehetőség. A közvetlen főnökeim tudomásul vették, amit csináltam, kellemetlenséget inkább két feljelentés – és ennek nyomán két, Aczél Györgytől kiinduló fegyelmi – okozott; mindkettőnek nem szakmai, hanem kizárólag a művészekkel szembeni személyes indíttatása volt. Az eredmény, hogy a többi galériához hasonlóan bennünket is zsűri-kötelessé tettek, nem járt különösebb következményekkel, mivel én a hivatalos szakértői listán (a zsűritagok listáján) szerepeltem, és kineveztem magam a zsűri szakmai tagjának.
1981-ben, a galéria megnyitása után megindultak az önjelölt kiállításkérők, és a képzőművészeti szövetség is érdeklődni kezdett iránta. Ekkor keményen ellen kellett állnom; kizárólag meghívásos, csoportos-tematikus kiállításokat kezdtünk rendezni. A galéria kiadott egy manifesztumot, mely meghatározta a célt és a koncepciót, és ehhez lényegében a mai napig tartom magam. Persze egy idő után áttértünk az egyéni kiállításokra is, de ez csak a program szerkezetén változtatott.
Andrási Gábor: Hetvenkilencben „emigránsként” kerültem erre a terepre. A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában és a PIM-hez tartozó Kassák Múzeumban dolgoztam, de az utóbbit – pedig magyar szakon Kassákból írtam a szakdolgozatomat – nem bírtam tovább, és – mert a másik szakom a népművelés volt – átkéredzkedtem a Zichy kastély udvarának másik sarkában működő Óbudai Klubházba. 1981-ben bízták rám az Óbudai Pincegalériát, és 1988-tól a közben helyreállított Óbudai Társaskör galériáját is. Annyi előzménye volt ennek, hogy az első munkahelyemen, a Marczibányi téri művházban, amikor felvettek, megkérdezték, milyen terület érdekel, és akkor – máig sem tudom, miért – azt mondtam, hogy a kiállítások. Pedig akkoriban a vívás érdekelt. De azért rendeztem néhány kiállítást ott is. Aztán a nyolcvanas években, már Óbudáról, elvégeztem a művészettörténet szakot.
Várnagy Tibor: Én a tanítóképző után könyvtárosként, népművelőként dolgoztam, s 1983 elején megpályáztam a Kassák Klub megüresedett klubvezetői állását. Az igazgatónő viszont látva életrajzomban, hogy szerveztem már néhány kiállítást (EMG, Metro Klub), s mert a zuglói amatőr filmstúdiót kénytelen volt áttelepíteni az Ajtósi Dürer sorról a lakók panaszai miatt – éjszaka hangoskodnak, szexfilmeket forgatnak – megkérdezte tőlem, nem lenne-e kedvem inkább egy galériát csinálni? A Liget Galéria kiállítási terveit eleinte együtt alakítottuk ki, mert Reszler Ernesztin korábban – dunaújvárosi népművelőként – részt vett az Uitz Terem és a művésztelep létrehozásában. Onnan ismerte Galántai Györgyöt, Swierkiewicz Róbertet és másokat. Az első évad után aztán egyre nagyobb önállóságot kaptam, majd a nyolcvanas évek második felében egymást követték az olyan bemutatók, amelyeket a megvalósulásuk előtti évben még én is lehetetlennek tartottam volna. Andropov, Csernyenko idején nem úgy nézett ki, hogy pár éven belül összeomlik a Szovjetunió, s ugyanilyen irreálisnak látszott, hogy a Liget programja öt éven belül felében-harmadában külföldi művészek kiállításaiból áll majd, hogy Hajas és Vető műveket fogunk kiállítani Bécsben meg az Egyesült Államokban, vagy StAuby-val közösen dolgozunk Hamburgban.
A. G.: Szerencsés helyzet lehetett, hogy a főnököd ízlése nem különbözött homlokegyenest a tiédtől. Az én galerista elődöm, Nelli néni (Mészáros Mihályné) fergeteges humorú asszony volt, de 79-80-ban az általa szervezett és közösen kivitelezett szoborkiállítások (például Szabó Iván, Metky Ödön, Árvai Ferenc műveiből) távol álltak az én elképzeléseimtől. Nekem új lapot kellett nyitnom, és ebben a véletlen is a kezemre játszott. Ekkor zajlott a Fővárosi Tanács Óbuda Galériájában, ugyanebben az épületben, a Tendenciák kiállítás-sorozat, amiből rengeteget tanultam. Az udvaron összeismerkedtem Nádler Istvánnal, aki az egyik absztrakt szobrát festegette a füvön. Megtudtam tőle, hogy váltani készül, és a geometria helyett improvizatív ecsetrajzokat készít Steve Reich zenéjére. Tehát valami egész másba kezd most. Én meg azt gondoltam magamban, hogy éppen én is. 1981 januárjában ez lett az első önállóan rendezett kiállításom a Pincegalériában. Mindhármunknak szerencsénk volt, hogy a főnökeink elfogadták, amit csináltunk. Huszonhét év alatt négy vagy öt alkalom adódott, hogy Merényi Judit annyit mondott, hogy „nézzem meg” ezt meg azt a művészt, aztán lesz, ami lesz, majd én eldöntöm. Pedig amikor a galéria már ismertebb lett, őt is sokan megkeresték – mint igazgatót – kiállítási lehetőséget kérve, de ő mindenkit hozzám irányított.
M. É.: Én is azt hiszem, hogy szerencsés helyzetben voltam. Nem egy meglévő szerkezetbe és koncepcióba kerültem be, hiszen a könyvtárat és a galériát is én alapítottam. És a hatvanas évek elején még nem nagyon figyeltek arra, hogy mi is történik a Fészekben. Persze voltak próbálkozások, mert az 1970-ig egymást váltó igazgatók néha bele akartak szólni a munkámba, de én mindig határozottan és sikerrel tudtam őket visszautasítani.
V. T.: 1986-ban a tanácselnök kérte az igazgatónőmet, mutassuk be Pató Róza szobrait. Korábban kínos lett volna, de akkorra a programunknak már volt egy olyan kontextusa, amelyben ez még érdekessé is vált. Pató Róza kései szocreál szobrai El Kazovszkij és a Xertox bemutatói között… Nem hinném, hogy ebből a tanácsiak bármit is felfogtak, de nem fordultak hozzánk újabb ilyen kérésekkel.
A. G.: Egyetlen rosszalló vendégkönyvi beírástól eltekintve – ami 1982-ben volt Flesch Bálint „Nagy, meleg rózsaszín” című fotókiállításán – sem a kerületi tanácsi-, sem a pártvezetéssel soha semmilyen afférom nem akadt, pedig tíz év alatt egyetlen egy „hivatalos” művésznek sem szerveztem kiállítást. Nem éreztem semmiféle nyomást, és ellenőrzés jeleit sem tapasztaltam.
M. É.: Azért voltak kísérletek, de nem engedtem. A nyolcvanas években előfordult, hogy a felsőbb vezetésnek nem tetszett valami, túlzásnak tartotta, de nem törődtem vele. 1982-ben, a Galántai György szervezte bélyegkiállításon szerepelt Cavellini is. Akkor eljöttek bizonyos urak körülnézni, de utána sem történt semmi.
V. T.: 1987 februárjában, videón néztük vissza Milán Knizák megnyitóját, ahol feltűnt két ismeretlen férfi, akik annyira sután játszották a tárlatlátogatót, hogy nem lehetett másra gondolnunk: ezek BM-esek. Tettek két kört, aztán leléptek. Látogatásuknak nem lett következménye.
A. G.: A nyolcvanas években – elvben – minden kiállítás zsűri-köteles volt. Az „amatőröket” a Népművelési Intézet, a hivatásos művészeket a Budapest Galéria zsűrizte.
M. É.: Igen ám, de én, mint már mondtam, a hivatalos szakértői listán szereplő zsűror voltam. Így mindig én képviseltem a szakmát a zsűriben.
V. T.: A listákból ki lehetett választani, kit kérsz fel zsűrinek. A Ligetbe például Baranyay András, Joláthy Attila, Lengyel András, Hajdu István jártak. Egyszer fordult elő, hogy véletlenül mást küldtek.
A. G.: Érdekes, hozzánk is ők jártak…
V. T.: Velük tényleg kollegiálisan meg lehetett beszélni, mit hogyan adminisztráljunk. Disszidens vagy külföldi művészek munkáit saját műgyűjteményünk bemutatásaként, vagy hogy mit hagyjunk ki a műtárgylistából, nehogy baj legyen belőle. Mondjuk nem írtuk bele az Inconnu-t, de kitettük a munkáikat, mert biztosak lehettünk benne, a BM-esek olyan járatlanok a művészetben, hogy nem fogják észrevenni. Az ő felkészültségükkel bármely kiállításunk zagyva, tagolatlan káosznak tűnhetett. Nem mintha a modern művészet az lenne: a XX. század soha korábban nem látott módon demokratizálta a művészetet, de olyan még nem volt, hogy mellőzni lehetett volna a befogadás során az elmélyülést, az empátiát, a gondolkodást.
M. É.: Ugyanakkor akadtak tiltott művek, amelyeket nem volt tanácsos kiállítani (de azért kiállítottuk!). Ilyen volt a Keserü Katalin rendezte „Többféle realizmus” című kiállítás, amelynek rendezése közben minden darabja vitát váltott ki, de a megnyitás után a hatalomból már senkit sem érdekelt.
A. G.: Azért ebben az is szerepet játszott, hogy ezek a galériák egészen kicsi helyek; a Liget 30, a Pincegaléria 45, a Fészek 50 négyzetméter. Ha bármelyikünk programját valaki egy frekventált intézményben akarta volna megvalósítani, biztosan nem lett volna ilyen könnyű dolga.
M. É.: A Fészek 1981 után frekventált helynek számított, mindenki figyelt rá…
A. G.: A szakmabeliek igen, de nem a széles közönség, hiszen a Fészek nem Műcsarnok.
M. É.: A hivatalok is elfogadták, mert akkoriban már kínos lett volna beavatkozni vagy korlátozni a szakmai szempontból visszaigazolt munkát.
A. G.: Mondok egy ellenpéldát: amikor vendégrendezőként nagyobb léptékben rendezhettem „rázósabb” kiállítást – mint 1985-ben a hazai objektművészetről „101 tárgy” címmel az Óbuda Galériában – akkor a begyűjtött anyagban akadtak nemkívánatos és nem-kiállítható darabok, például Altorjai Sándortól és Kováts Alberttől.
M. É.: Én 1981 óta nem módosítottam a programomon. Már az első kiállításokon kialakult: sem az életkor, sem a stílus nem számít, csak a progresszivitás: a legújabb gondolatok legmagasabb szinten történő megfogalmazása. Ez nem mindig sikerült, de mindig miattam; valakiben vagy egy műben többet láttam, mint ami benne volt. Sokszor nem is vették észre, de én igen, és ez éppen elég.
A. G.. Volt olyan kiállítás, amit ma már nem rendezne meg? Mert nekem bőven, főleg az első évekből. Hittem bennük, jónak gondoltam őket, de a mai eszemmel nem értem, miért.
M. É.: Nem, ez nálam nem koncepcionális kérdés, nem változott meg a döntéseim háttere, inkább csalódásokról, konkrét esetekről van szó. Amikor egy kiállításon dolgozom, az nekem up to date – nem a világban, hanem bennem. Például tudtam a Rabinec Stúdióról, ahol a hazai posztmodern megjelent, de akkoriban engem a rend érdekelt; nem a szigorúan vett konstruktív geometria, de nem is a posztmodern. Egyszer a könyvtárban Bak Imrével Charles Jenks építészeti könyvéről kezdtünk beszélgetni, és ő, aki a szememben az előbb említett rend etalonja volt, azt mondta, hogy új lehetőségeket, kitörési pontokat talál a posztmodernben. És hogy jön mindehhez a Zuzu-Vető páros? Meg a Kelemen? Ezen kezdtem gondolkodni, és ebből kiállítások egész sora keletkezett. A galéria nyitásakor támadt az az ötletem, hogy milyen sok kolléga van, akinek nincs módja kiállítást rendezni. Megkerestem Beke Lászlót, Keserü Katalint, Hegyi Lórándot. Keserü is szervezett jó néhány kiállítást, de leginkább Hegyi ismerte fel a lehetőséget az általa menedzselt „új szenzibilitás” mozgalom számára.
A. G.: Ez a korszak már több mint tizenöt éve lezárult…
M. É.: De jó művészek és művek továbbra is születnek, például Kovács Lola, Káldi Kata, Ötvös Zoltán, Kelemen Zénó, Haász Katalin, Szász Sándor, Bodoni Zsolt – és még lehetne sorolni.
V. T.: A nyolcvanas években a Liget körül kialakult egy kör: Halas, Ujj Zsuzsi, Fákó Árpád, Szilágyi Lenke, Lugo, Vető, a Xertox, a Hejettes Szomlyazók, a Cserések – egy poszt-new wave szubkultúra vett körül bennünket. Egy fiatal amerikai művész, John P. Jacob projektje révén sikerült kapcsolatot teremtenem lengyel, cseh, később az osztrák és a német alternatív szcéna képviselőivel, amiből kiállításcserék születtek. John a nyolcvanas években többször járt Pesten, s mi mutogattuk neki, ami szerintünk érdekes. Rengeteget tanultam abból, ahogy ő ezt kívülállóként nézte. Cseréink során a fotó vált legfontosabb médiumunkká, mert ez nem számított műtárgynak a határokon, s a koncepttől, a land arton, az akción, performanszon át a new wave-ig szinte mindent közvetíteni tudtunk vele. Mikor a kilencvenes évek elején kezdtek bennünket fotógalériaként emlegetni, behúztam a féket. A terem adottságai eleve korlátozzák lehetőségeinket, miért szűkíteném ezt még műfaji elkötelezettségekkel is?
Emellett a kiállítóhelyek között létezik egy munkamegosztás, ahol egy induló galéria szükségszerűen azokkal az irányzatokkal foglalkozik, amik máshol nem kellenek. Művészeink és közönségünk hozta-vitte az információkat, úgyhogy nekem, mint galériásnak elég volt odafigyelni s bemutatni mindazt, ami akkor valamennyiünk számára a legérdekesebbnek látszott. Vagyis nem én, hanem ez a közeg alakította a programot. A kilencvenes években ez megváltozott. Nemcsak azért, mert egy csomó új galéria nyílt, ahol a művészek és a közönség jóval több helyszín között oszlott meg, hanem mert a közben kialakult kapcsolatainkkal mi is részévé váltunk a munkamegosztásnak, közvetíteni tudtunk hazai és külföldi intézmények és művészek között – szóval a munkánk sokkal árnyaltabbá vált.
A. G.: Nekem induláskor nem volt semmiféle programom, menet közben tanultam művet nézni és kiállítást rendezni. 1986-ig egyedül, vagy a művésszel kettesben installáltam a munkákat; tudom, hogy a Tibor is így dolgozik, de amióta párhuzamosan két terem fut, van segítségem. Inkább visszagondolva látok bizonyos irányultságokat, fő vonalakat – mindig egyszerre többet is – a galériák történetében. A nyolcvanas években sok olyan művész jelent meg Óbudán, akik szóba sem kerültek a nagyobb hivatalos intézményekben; akadtak közöttük idősebbek is, akiknek még a hatvanas évekből volt „priuszuk”, meg olyan avantgárdok, akik marginalizálódtak, és nem csináltak karriert már a rendszerváltás előtt. Tiltva ugyan nem voltak, de mellőzve mindenképp. Hozzájuk Mezei Ottó közvetítésével jutottam el, akinek egyedülálló áttekintése volt a legszélesebb értelemben vett avantgárdról, a nagy és kismesterekről. Mezei révén kezembe kaptam egy szálat, amin elindulva egy egész kapcsolati hálóhoz jutottam. Előbb-utóbb sorra került Lossonczy Tamás, Szlávics László, Veress Pál, Ágh-Ajkelin Lajos, a következő generációból Magyar József, Ilyés István, Karátson Gábor, Fenyvesi Tóth Árpád, Cerovszki Iván. Sokan közülük már nem élnek. A rendszerváltással ez a „rehabilitációs” funkció háttérbe szorult, és 1989-től én is elkezdtem a külföldi (osztrák, német, portugál, svájci) cserekiállításokat.
Van egy dolog, amit kezdettől ambicionálok: első önálló kiállítást rendezni valakinek; közösen vállalni a pályakezdés kockázatát. Minden szezonban akad ilyen, nem ritkán több is. Engem nem érdekel, honnan jön a művész; valaki protezsálja-e, vagy az „utcáról”. Sokszor én nézem ki magamnak egy másik galériában vagy egy kollektív kiállításon, esetleg valaki felhívja rá a figyelmemet – ha látok benne fantáziát, meghívom Óbudára. A médium sem számít; az egyes korszakokban úgyis szinte maguktól változik az arányuk – például a kilencvenes években az installáció dominált, de ha valaki érdekes rajzokkal állt elő, annál inkább örültem neki. Szóval ez ilyen rendetlenül megy…
M. É.: Eddig azt hittem, ez snassz, de én is pontosan úgy csinálom, mint maga.
A. G.: …de időről-időre feltámad bennem az igény, hogy egy-egy számomra fontos jelenséget kiállítás formájában megfogalmazzak. Ezek persze szigorúbb, ha úgy tetszik, definitív kurátori kiállítások. Ilyen volt például az „érzéki konceptualitást” bemutató „A gondolat formái” 1992-ben, vagy a teljes évet kitöltő nemzetközi nőművészeti sorozat, a „Vízpróba” 1995-ben, és az ösztönösen impulzív, a kanonizáció számára „szalonképtelen” alkotók kiállítása, az „ArtSiders” 2000-ben.
M. É.: Most egy kicsit megfájdult a szívem, én is szeretnék több ilyen „saját” kiállítást rendezni, ami csak arról szól, amit én gondolok valamiről. Ötven éve vagyok a Fészekben, talán lehetne valamilyen mérleget vonni. De hajt az élet, jönnek a jó művészek, és jó műveket hoznak. Nem tudom visszautasítani őket.
V. T.: A galéria olyan, mint egy keret, átfolyik rajta, ami épp történik. Jó, ha a borász érti a dolgát, de az időjárást nem tudja befolyásolni.
A. G.: Nem ezért fordultál a közvetlenebbül társadalomtudatos, politizáló művészet felé, amit ma aktivizmusnak neveznek?
V. T.: Zavarni kezdett a művészetünk közömbössége, miközben a társadalmi feszültségek nőni kezdtek. A szcéna belterjessé válásán, elszigetelődésén – úgy véltem – azzal lehetne segíteni, ha megpróbálok kapcsolatot teremteni a közös problémákra érzékenyebb művészek, és a között a közeg között, amely erre szintén érzékeny, de sohasem jár kiállításokra, mert azokat lila ködnek véli. S akik társas lények, társadalmi szempontból aktívak, feminista vagy zöld szervezetekbe járnak, azokat sokkal könnyebb megnyerni egy esetleg nekik is érdekes kiállítás vagy projekt számára, mint azokat, akik begubózva élnek, zárkózottak és bizalmatlanok.
M. É.: Nekem más a szempontom. A galéria szakmai kiállító-teremnek indult és ma is az. A galéria szolgál: a művészeket szolgálja. Az „öregek” (Bak, Nádler, Hencze és társaik) mellett rengeteg fiatal itt mutathatta be újonnan készült munkáit a kollégáknak, de minden alkalommal előre figyelmeztettem és figyelmeztetek mindenkit, úgy dolgozzanak, hogy itt a szakmai közönség előtt a bőrüket viszik a vásárra. Ebben az értelemben ez belterjes dolog?
A. G.: A nyolcvanas években – a szakmán kívül, akik tudták, hogy miért érdemes lebújni egy óbudai pinceodúba – létezett még igazi, civil közönség is. Emberek, akik az utcán jártukban meglátták a feliratot, hogy „kiállítás”, erre fogták magukat és lementek a galériába. Ezek az emberek mára eltűntek, mind egy szálig. Ezt tudomásul kellett vennem; nem tudom megmozdítani őket többé. Esetleg erős médianyomásra megnézik a Van Gogh-kiállítást.
V. T.: A múzeumok feladata, hogy tömegeket vonzzanak. A miénk az, hogy kikísérletezzük, kipróbáljuk mindazt, ami majd valamikor bejut a múzeumba. A mi kiállításaink csak egy lépéssel vannak túl a műtermen. Kicsi a nyilvánosság, de nagyon intenzív az oda-vissza kommunikáció a szereplők között. Talán ez a kis galériák legfontosabb funkciója.
M. É.: Nem kell szerénykedni: azok a galériák, amelyek – minden változás ellenére – évtizedeken át valamilyen határozott szellemi vonalat követnek, nem keveset nyomnak a latban. Ha a látogatók bemennek ezekbe – még ha nincsenek is túl sokan – tudják, mire számíthatnak.
Lejegyezte: Andrási Gábor