Az utóbbi időben milyen kiállításaid voltak külföldön?
2000. novemberében részt vettem a párizsi fotószalonon. Ez egy évente megrendezésre kerülő négynapos rendezvény, amelyre Mórocz Csaba hívott meg. Tudnod kell, hogy itt kb. 90 galéria állít ki, a világ legmenőbb galériái, akik úgy érzik, hogy már csak presztízsokokból is ott kell lenniük egy elsősorban üzleti szempontból jelentős eseményen. Még egy helyen kiállítok január-februárban: San Franciscóban, a Robert Koch Galériában, ahol Gyarmathy Tihamér 50-es évekbeli fotogrammjaival együtt szerepelnek a munkáim. Talán ez az utóbbi idők két legfontosabb kiállítása, de ezek folyományaképpen van egy meghívásom Londonba, egy másik Zaragozába és Huescába egy rangos fotófesztiválra.
Hogyan sikerült bekerülnöd a nemzetközi körforgásba ?
A legnagyobb probléma az, hogy a művészek nagy része nálunk még mindig arra vár, hogy valamilyen intézmény vagy intézményrendszer felkarolja, hogy hírnevet szerezzen neki, vagy legalábbis megmérettetési lehetőséget teremtsen. Ugyanis a megmérettetés nagyon fontos. A legtöbb magyar fotós azt gondolja, hogy ha itthon díjakat kaszál, vagy itthoni népszerűségre tesz szert, akkor elért egy olyan nívót, amely megfelel a nemzetközi szellemi környezetnek és az ottani elvárásoknak. Az igazi megmérettetés – és ez nem sznobizmus és nem nyugatimádat – kint történik, ahol az ezzel foglalkozó emberek elképesztően értik a szakmát, ahol ismerik a különböző technikákat, és tudják azt is, hogy mit kell publikussá tenni.
Azt mondod, hogy partizánakciókkal előbbre jut az ember, mint egy intézményrendszer segítségével?
A partizánakció nem jó kifejezés, túl szélsőséges. Én inkább önmenedzselésről beszélek. Az ideális persze az lenne, ha az embernek lenne menedzsere, csakhát a fotós egyedül van a munkája végzésekor, egyedül van abban is, hogy elkezdjen ismertté válni, és csak aztán kaphatja föl egy galéria.
A magyar intézményrendszerben azért nem ártana egy külföld felé működő közvetítőrendszer.
Nézzük meg a cseheket. Miért híresebbek? Egyrészt ott volt a fotóval foglalkozó művészettörténészeknek egy csoportja, akik feladatuknak tekintették az általuk tehetségesnek tartott fotósok kiajánlását. Tették mindezt rendkívül kreatívan, nagy elhivatottsággal és sok személyes kapcsolat kiépítésével. Másrészt a hetvenes években a fiatal generáció kiáramlott külföldre. Akik ma igazán ismertek Csehországban, azok mind az egykori, ma már visszatért emigránsok.
Magyarok közül is voltak, akik szerencsét próbáltak…
Igen, mondjuk ebben az időben Lőrinczy György, aki itthon labdába se rúghatott. Nemrég nézegettem egy még itthon készült városalbumát. Hát, a fotográfia összes hibája sújtja. Méltatlan hozzá, utólag biztos letagadta volna. Aztán kint egy teljesen más szellemi közegben úszhatott és egy elég jó társaságba keveredett, ahol a progresszív fotó élvonalába került.
Ha most a hetvenes évek elején járnánk, mai fejjel kimennél?
Számomra a nyolcvanas évek elején vetődött fel a kérdés, amikor először jutottam ki nyugatra. Ehhez akkor már öreg voltam. Mondjuk, lehet, hogy már a hetvenes évek elején is öreg voltam ehhez. Ma már talán azt mondanám, hogy a hetvenes évek Párizsában megpróbálnám, ugyanis rájöttem, hogy itthon semmi nem működik, ott meg minden működik. Például ott mindig van valaki a telefon végén. Ha egy kis kereket meglendítesz, abból óriási lendületet nyerhetsz. Amennyiben a művészeti élet szereplői fantáziát látnak benned, állandóan maguk előtt görgetnek és így egyre nagyobb lesz az ázsiód.
Minőségét tekintve szerinted versenyképes a magyar fotó?
Nem.
Miért?
Mert nincs magyar fotográfia, nem is nagyon volt. Azok, akiket mi melldöngetve nagy magyar fotósoknak tartunk, mind kint lettek naggyá. André Kertész alig élt itt valamennyit, Robert Capa, Moholy-Nagy más szellemi közegben formálódtak. Aztán persze lehet, hogy van a helynek egy géniusza, és itt kell megszületni ahhoz, hogy máshol érvényesülj. Brassai például egyenesen tagadta, hogy magyar lenne. A mai helyzetre nézve az a szomorú, hogy nem tudsz egy olyan igazán fontos magyar fotográfust mondani, mint amilyen a cseheknek Sudek. Egész Kelet-Európában nem tudsz több nevet mondani, mint Sudek. Mögötte van egy-két lengyel, meg egy-két cseh.
Tehát azt mondod, hogy nemzetközi szemszögből a magyar fotográfia jelenlegi teljesítménye értékelhetetlen? Ennek némileg ellentmondani látszik, hogy sokfelé hívják kiállítani a magyar fotósokat, Franciaországba, Németországba.
Hát, hívták volna ´89 körül. Itt toporgott minden jelentős kurátor. Itt toporgott Jean-Luc Monterosso Párizsból, aki ma az atyaúristen, itt voltak Hollandiából, Dániából, Angliából és senkit nem vettek meg. Illetve senki nem tudta, hogy ezt iszonyú komolyan kellene venni, nem voltak kialakult rendszerek: hogyan kell beszámozni, elküldeni, megbecsülni egy képet – egy ujjlenyomat van rajta, már nem veszik meg. Szóval nagyon kíváncsi volt ránk mindenki, de nem találták meg, amit kerestek és szépen elmentek. Aztán Magyarország politikailag is elfelejtődött és így történt ez a fotográfiával is. Hogy most hívják a magyarokat az nagyrészt egy államközi megállapodásnak köszönhető, hogy 2001-ben magyar év lesz Franciaországban.
Mi lehet az út, amelyen ez a helyzet megváltoztatható?
Magának a fotókultúrának kellene kialakulnia. Kellene magyar fotótörténet, leírt szabályok, meg hogy oktassák a fotót már az általános iskolában. Nyitottabb kellene hogy legyen a társadalom a vizuális kultúra iránt, hiszen erről szólt az elmúlt másfél évszázad. Még mindig ott tartunk, hogy mindenki a sajtófotót tartja a legfontosabbnak. A művészek tájékozatlanok és szűklátókörűek, és itthon nem kényszerülnek megmérettetésre. Kellene felkészült kritika: nincs, aki kimondja, hogy maga uram, hagyja már abba ezt a dolgot.
Hogyan magyarázod a saját sikeredet?
Nem az én dolgom magyarázni. A művészek mindig kétségek közt vergődnek. Aztán, ha az ember jól csinált valamit, annál nagyobbak lesznek a kétségei, hogy tényleg jól csinálta-e. A külföldi sikerek eredete az, hogy ´93-ban kimentem Arles-ba egy fotófesztiválra – ahol korábban többek között Mapplethorpe is híressé vált. Ott egy strasbourgi gyűjtő vett tőlem két képet, meghívtak kiállítani Belgiumba, Hollandiában írtak rólam egy fotóújságban, szóval hólabdaként elkezdett működni a dolog. Aztán a következő évben ez a strasbourgi hölgy megint vett egy képet és azóta az ő révén és aztán mások meghívására számtalan külföldi kiállításon vettem részt, többek közt Esslingenben, Lyonban, aztán az Europa-Europa című kiállításon. Persze ezért tudatosan tenni kell, hogy tudjanak rólad. Kézről kézre adnak, feltéve, ha folyamatosan megfelelsz a követelményeiknek. Erről a megméretésről beszéltem.
Köszönöm a beszélgetést.