feLL: Hosszabb kihagyás után egy új kiállítással jelentkeztél a Horizont Galériában. Központi tartalék a bemutatott anyagod címe, melynek a meghívón megjelenő leírása is elgondolkodtató volt. A pszeudoarab tipográfia asszociációi sokat mondóak. Annyit azért megjegyeznék, hogy teljes mértékben virtuálisan vagyok benne a kiállításod elegáns terében valóságos érzetekkel. Mondanál néhány gondolatot ezekről a munkákról.
SzA: Szívesen! A lényeg az, hogy a nézőre bízom a bemutatott egységek közötti összefüggések megfejtését, de adok hozzá egy megfejtőkulcsot húsz rövid szöveg formájában. Három egységből áll az anyag vizuális része, az egyik egy porcelán nipp sorozat, a másik egy szélerőmű propellerére emlékeztető, három kaszapengét magába foglaló objekt, a harmadik pedig két kép. A gondolatok is három halmazt képeznek, ami az újrahasznosítás (vagy újra hasznosulás), a rétegződés és az emlékek megidézése címkéket kaphatná. Most jövök csak rá, hogy ez a hármasosztatúság mennyire markánsan rajzolódik ki.
feLL: Nekem nagyon bejött a porcelán csirkefarhát nippek félreérthetetlen, szívszorító és ugyanakkor szarkasztikus jelenléte, amely szerintem nem igényel magyarázatot, ezt nevezném a befogadás alapélményének, amelyet a propellerre emlékeztető kaszák látványa csak megemel a Kölcsey Ferenctől idézett szavakkal: Hass, Alkoss, Gyarapíts, a következetesen használt álarab írásmóddal. Ebben az a szép, hogy a valóság nem a valóság látszatával van kifejezve.
SzA: Visszakérdezhetnék, hogy mit értsek ez esetben valóságon, hiszen napi szinten élem meg, hogy legalább kétféle valóság létezik és egyre bonyolultabb kiigazodnom a jelentések között. Miként értelmezhető ma Kölcsey felszólítása és hogyan változik ez a három ige, ha a saját életszakaszaimra vetítve próbálom megfeleltetni, illetve milyen relációkat fedezhetünk fel, ha egymásra vonatkoztatjuk őket. Feltétele a gyarapodásnak az alkotói hatékonyság? A porcelán farhátokkal kapcsolatban egy ismerősöm azt mondta a megnyitó után, hogy ha az étel válik porcelánná, akkor a tányér lesz a múlandó anyag. Erre korábban nem gondoltam, de azóta többször is eszembe jutott és töprengtem a szimbólumok és értékrendek viszonyán.
feLL: Kifürkészhetetlen az a valóság, amely látszatokból áll össze, és ezek a kifürkészhetetlen látszatok azt sugalmazzák, hogy ez maga a valóság. Persze ez a „költői” magyarázat nem biztos, hogy kielégítő számodra, mert te nem költői kérdést tettél fel. Mindenesetre, azt tudjuk, hogy a valóság már nem az, mint 10-20 évvel ezelőtt, és sokan gondolják azt is, hogy már nem is létezik, csak az illúziója. Ennek oka részben az a felszínes és felületes, ostoba kommunikáció, amit tanult kommunikátorok művelnek már jó ideje a természetes, „őszinte” és emberi közlekedést-közeledést teljesen kiiktatva a kínosan idegesítő összezavarások meg a manipulációk érdekében. Egyes gondolkodók szerint van haladás, fejlődés, hatékony gyarapodás. Pl. az írni-olvasni tudó emberek száma hatványozottan növekedett a 100 ével ezelőtti adatokhoz képest. Aztán bizonyos mértékig csökkentek a helyi háborúk számai, amit szintén jó jelnek gondolhatunk, de vannak ellenkező érzetek, gondolatok, apokaliptikus előjelzések, amelyek bolygónk civilizációjának végét prognosztizálják. És itt jön vissza a porcelán csirkefarhát-széria, amely számomra már egy kiáltvány-közeli szimbólum.
SzA: Nehéz optimistának lenni ebben a kérdésben, de ha mégis erőltetem, akkor abból a nézőpontból vizsgálom a jelenséget – mármint a civilizációnk közelgő végét – , hogy ez valóban a mi civilizációnk vége lehet, de vannak más életformák, amik átvehetik a helyünket. Nem az ufókra gondolok. Pl. fogalmam sincs, mi lenne a biodiverzitással, ha kivennénk a csirkét, a sertést és a marhát a táplálékláncból. Nyilván az, hogy más élőlények kerülnének a célpontba és azzal még nagyobb rést ütnénk az amúgy is egyre instabilabb szisztémába. A nagyszüleim koldusernyőnek nevezték a baromfi farhátot. Ezen gyerekként sokat gondolkoztam, hogyan óvhatna ez az alig tenyérnyi csont az esőtől. A csirkefarhát ma a legolcsóbb, még emberi étkezésre alkalmas hentesáru lett, egyben a szegénység és anyagi kiszolgáltatottság szimbóluma, de ökológiai szempontból nem is olyan olcsó.
feLL: (Fiatal, naiv idealistaként azt gondoltam, hogy a Művészet a legantikapitalistább dolog a világon, és minden kizsákmányolást, kiszolgáltatottságot az önzetlen odaadásával képes megszüntetni, csoda van benne, vagy maga a csoda, a szociális és szellemi jótevő, meg ilyesmi. Aztán az egyik pillanatról a másikra úgy arcul csapott az akkor még létező valóság, hogy egy valódi fal adta a másikat, minden elvonatkoztatás nélkül oly mértékű csalódás nyomult belém, amit nem gondoltam, hogy túlélek és a kétségek örök játékszere leszek.) – ezt zárójelben szeretem volna elmondani, meg azt is, hogy a csalódást csak félig hevertem ki, és az már pozitív valami. Talán el kellett volna szakadnom a művészettől vagy önmagamtól, amit nyilván némi malíciával, öniróniával szeretnék érzékeltetni. Neked vannak ilyen zárójeles művészeti élményeid?
SzA: Ó, hogyne! Csalódásból is van bőven és sokszor értékeltem át saját álláspontomat, néha belátva annak hibáit, máskor pedig a körülményekre való tekintettel. Ezek a kis kényszerű megalkuvások viszont mint a himlő, hegeket hagynak az egóban és óvatosabbá is tesznek. A kiábrándultsággal örök harcot vívok és gyakran veszítek. A nagy csatáig még nem jutottam el, vannak megerősített hídfőállásaim és úgy érzem, hogy időről időre az arzenálomat is sikerül átalakítani. Hogy lehet-e végérvényesen elszakadni a művészettől annak, aki bármennyi időre is egészen komolyan vette azt, szóval majdnem biztos vagyok abban, hogy lehetetlen küldetés.
feLL: Néha jó ezeket a zárójeles dolgokat is kibeszélni magunkból. Jókat csapongani, asszociálni, olyan nem izgalmas dolgokról beszélgetni, mint egy kiállítás, teszem azt művészet. Az embereket ez nem igazán izgatja, az erőszak, a bűn, a perverzió, a giccs az jobban tetszik nekik, ezek nem unalmas témák a többségnek. Sajnos van egy ilyen negatív tapasztalatom… szóval… térjünk vissza a kiállításodra… Ha a kaszákkal állunk szemben a fehér terem közepén, balra vannak a porcelán farhátak, finom, átlátszó polcokra helyezve, a jobb oldali falon van 20 félperces szöveg (Örkény István egyperceseire gondolva)a 20 porcelán csirke farháthoz. E képzeletbeli tengelyen helyezkedik el a jobb oldali falon két kisebb méretű, az applikált képen Lenin Pravdát olvas, a másik festett képen egy kislány áll felülnézetben, mellett két lábon álló kutyája pitizik neki. A szövegek tartalmilag enyhén abszurdak, de nem annyira, mint a mostani világ, amiben vegetálunk. Az erőteljes szöveg-kollekcióval jól megemeled kiállításod visszafogott látványát. Honnan jön a két kis különböző kép élménye?
SzA: Fontosnak tartottam, hogy a kis nippek minél hangsúlytalanabb alátámasztást kapjanak, ezért plexi polcok tartják őket, így szinte lebegni látszanak a fal előtt. Szemben velük a Pravdát olvasó Lenin és a kutyájával játszó kislány akvarell képe külön egység. Lenin egy nyomtatott áramköri lemezen jelenik meg tengelyesen tükrözve, a homloka metszéspontjában pedig egy szakállas figura rajzolódik ki a Rorschach-teszt analógiája nyomán és ez egy speciális light-box is egyben. Ezt a lemezt 1999-ben készítettem mélynyomó dúcként, fotó eljárással. Akkoriban több grafikai lapot csináltam hasonló technikával. A kiállítás koncepciójába egyrészt a témája miatt, másrészt az újrafelhasználás gyakorlatát követve került be. A két egység között látható a forgó kasza. Viszont a szövegek nem a falon vannak, hanem újrahasznosított papírra nyomtatva olvashatók és elvihetők. Ez is a lényeg, hogy a látogató vigye magával, később olvasgassa és közben visszaemlékezve a kiállításon látott dolgokra utólag, az emlékképek és az olvasott szöveg együttes atmoszférája teremtse meg a kiállítási élményt. Az akvarell kép mint egy illusztráció, az egyetlen direkt utalás a szövegben szereplő kislányra, de nem szeretem ezt a szót.
feLL: Jó ötlet az újrahasznosított papíron olvasható szövegek szerepeltetése, melyek elvihetőek s később is olvashatóak és összekapcsolhatóak a látott vizuális élmények emlékeivel. Ez az emlékezési lehetőség egy új és jó irány. Bennem számtalan kép emléke és élménye gyűlt össze az évtizedek alatt, amelyeket becsukott szemekkel is jól látok a fejemben, időnként ez az észlelés nyitott szemmel is megy, mert erősen, koncentráltan befelé nézek. Számomra kiáltványszerűen megfogalmazott anyagodnak jól érezhető az inspirációs hatása.
SzA: Jó pár éve nem volt önálló kiállításom, aminek egyik oka a fentebb említett csalódottság is. Amikor ez a projekt kezdett összeállni a fejemben, az volt a célom, hogy az emlékezés fontos szegmense legyen a tartalomnak. Nem csak úgy általában az emlékezés, mint absztrakció, hanem a saját, konkrét emlékeim is szerepeljenek valamilyen formában és az utólag összeálló kiállítási élmény mint kollektív tapasztalat jó narratívának bizonyult. Ahogy a kaszapengék lassan forognak és a rajtuk olvasható jelmondat szavai követik egymást, úgy épülnek egymásra az emlékeink, a jelent így befolyásolja a múlt. Mi marad meg egy kiállításból hetek, hónapok vagy évek múlva? Egy érzés, egy hangulat, esetleg emlékképek tárgyakról. Mindannyiunk központi tartaléka.
Képek: Biró Dávid, Lékó Tamás